Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-26 / 43. szám
N éhány héttel ezelőtt két színházi könyvet hozott a posta Kelet- Szlovákia metropolisából. Az egyik a gondolkodásában erősen nemzetközpontú Jankó Borodác szlovák színművész, rendező, mondhatni többszörös színházteremtő 1945 és 1964 között írt emlékezéseit és cikkeit tartalmazza, a másik a ,mai Kelet-Szlovákia területén a felvilágosodás korától századunk hatodik évtizedének közepéig működő hivatásos és amatőr társulatok történelmét tárgyalja, Andrej Chmelko jóvoltából. A Porodáő-könyv 1975-ben, a néhány tételével színház- és történelemszemléleti vitára is alkalmat kínáló Chmelko-monográfia négy esztendővel korábban látott napvilágot Kassán (Ko- Sice), a kerületi könyvkiadónál. Mindkét, kissé későn érkezett „helyi jellegű“ kiadványt nagy érdeklődéssel lapozgattam, többször nyúlva ceruzáért, hogy egyik-másik mondat margójára kérdő- vagy felkiáltójelet, esetleg emlékeztető szót, félmondatot írjak. Kiváltképp a Chmelko-könyv böngészgetésekor dolgozott a ceruzám, legtöbbször olykor, ha Andrej Bagarról esett szó, ha őt idézték, vagy ha az ő, mára szinháztörténelemmé nemesedő döntéseit kifogásolták vagy fényesítették még fényesebbre a leírtak. P#rsze, Ba- gar e sorok nélkül is régen színház- történeti távolságokban él, hiszen már azok szemében is klasszikus és halhatatlan volt, akik szemtől szembe láthatták, ismerhették őt. Már akkor befejezett tény volt a színháztörténeti címadományozás, amikor hetedik évtizedében járva is színészi alakításaival termékenyítette meg a szakmát, végső alkotói erejét is az ember, a színház, a művelt nép érdekében értékesítve, mozgósítva. Ráadásul alig akad a szlovák színház huszadik századi fejlődéséről íródott könyv, amelyben ne szerepelne a neve. Nemcsak azért, mert úgymond alapember ő, mert korszak- alkotó szervezői és alkotói kísérletezője a szlovák színháznak, de azért is, mert magatartásával mindenkor igyekezett hitet tenni a folytonosan megújuló színház, az egyéni és közösségi szenvedések kiáltozásai és csődjei, a művészet vészes időkben mindig megerősödő humánuma mellett. Megállók a könyvespolc előtt, s látom, a színházi könyvek között több olyan kötetet föllapozhatok, amelyből nem hiányzik Bagar neve. Hát ez az ember mindenütt ott volt, ahol feszültség teremtődött, ahol a színház forradalmasításának feltételei mutatták magukat? A válasz egyöntetű: igen. Igen, ott volt mindig, ahol lennie kellett, mert Bagar tudatosította, hogy neki ez megadatott. Magyarán: magától értetődőnek tartotta, hogy a szellemi szükséghelyzetekben etikai-esztétikai alapokról indulva kidolgozza saját színházi modellszerét, amelyet mindenkor a nép szolgálatába állított. így végezhetett minden színpadi és színházon kívüli cselekedetével népszolgálatot. De ne vágjak a dolgok közepébe, hiszen mint a jeles színházi emberek többségének, Bagarnak is volt alkotói gyermekkora és kamaszkora, végigdolgozta a férfivá érés korszakát, aztán a férfikorszakot Is, amit ugyancsak gazdag öregkor zárt le, ha egyáltalán beszélhetünk öregkorról olyan ember kapcsán, aki élete folyamán örökké fiatalok közt élt, beléjük plántálva önnön szellemének ifjúságát. Azt mondják, a gyermekkor meghatározó az ember életében, kiváltképp a gyermekfejjel megélt háború. Nos, Bagar már alig tizennyolc évesen a fronton van, ezért is kellett otthagynia a bécsi ipariskolát, majd munkásként, szállodai szolgaként, fűtőként dolgozik, közben otthon, Trencianské Teplicén amatőr színházat szervez — és fölhívja magára a figyelmet. Húszévesen, 1920- ban már a szlovák hivatásos színház megalapítói között találjuk Bratislavá- ban, egy év múlva pedig a hatvan évvel ezelőtt alakult Szlovák Nemzeti Színház vándortársulatával, a szlovák színháztörténetben jól csengő Marska együttes vándorszínészeként járja a szlovák falvakat. Ez az alkotói kamaszkor, a sebes, önmagát nem kímélő munka ideje, amikor arra is futja az időből, hogy két évig Prágában tanulja a színészi mesterség fogásait. Az 1923/ 24-es évadot ismét a Szlovák Nemzeti S'zínház kötelékében tölti — két év kelet-szlovákiai tartózkodás kivételével—, 1939-ig ott is marad, de ekkpr a németek bebörtönzik. Miért? Mert a férfivá érés korszakában szovjet költők verseit szavalja, megalakítja a Dynamo előadói kört, amelyet a Szovjetbarátok Szlovákiai Szövetsége megalakulását követően bevon a szövetség munkájába, közben, persze, Shakespearet, Hviez. doslavot, Stodolát, és Osztrovszkijt meg Gorkijt játszik, szinte lázítóan nagy társadalmi-kisugárzással. Ez az a korszak, amikor világnézete kikristályosodik, eszmeileg öntudatosul rendezéseinek és színészi alakításainak medrében. Az igazi szilaj férfikorszak 1940 után köszönt rá, miután kiszabadul a németek börtönéből. Az akkori Szlovák Nemzeti Színházhoz nem térhet vissza, ezért álnéven rendez a rádióban és színészként rendszeresen járja a szlovák falvakat. Aztán 1942-ben jóbarátja, küzdőtársa az alkotásban és az elnyomás elleni harcban, Jankó Borodác rendezőként szerepet ajánl neki, s Bagar természetesen elfogadja a legendás hírű lovag, a becsület és az egyeneslelkűség megtestesítője, Cyrano de Bergerac szerepét. Am a Rostand-darab csak négy előadást élhetett meg, az akkori kormánykörök leparancsolják a műsorról. Bagar ezután Martinban létrehozza a Szlovák Kamaraszínházat, amelyben Verhaeren II. Fülöpjét rendezi és játssza, de a Szlovák Állam idején ez megbocsáthatatlan vétek, ezért megvonják tőle a nyilvános szereplés jogát. Marad hát a front, a partizánkodás. Megszületik a Szlovák Nemzeti Felkelés Színháza, a Frontszínház, amellyel járja a partizánfészkeket. Előadásaik a népiélekben gyökereznek, a nép szabadságvágyában, amely nemcsak fegyelmezettséget sugallt, de arra is ösztönözte nézőit, hogy a küzdelemnek és a szépségnek, a drámaiságnak és a lírának mindenkor — tehát még a harcok során is — megtalálják eszmei egyensúlyát, mert az adja az élet, a lét végső értékét. Negyvenötben még tart a háború, amikor a szlovákiai színházak állami intendánsaként kidolgozza A háború utáni Szlovákia színházi problémái megoldásának tervezetét, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács elé terjeszt. Ez a tervezet ma a szlovák szocialista színháztörténet egyik alapdokumentuma. Bagar két bra- tislavai, három kerületi és egy tájoló színházat tervez, amit egy kivételével sikerül is megvalósítani, de megfeledkezik arról, hogy Kelet-Szlovákiában nem elég egy színház, s arról is, hogy a nemzetiségeknek színházat ajánljon. Igaz, 1946-ban már segíti az Ukrán Nemzeti Színház létrejöttét, mint ahogy 1953-ban is sokat fáradozik azért, hogy megalakulhasson a Magyar Területi Színház. De ekkor már benne van a bölcs öregkorban. Tanít. Nemcsak a szakmára, emberségre is. Egymás sze- retetére, egymás kultúrájának tiszteletére. Ki tudná összeszámolni, hány főiskolát végzett színész, rendező köszönheti neki azt, ami megfizethetetlen. Kérdezhetné bárki: színész volt ez az ember vagy szervező? A szellemi-politikai élet mindenkori ismerője, vagy az absztrakt színészi bölcsesség színpadi deklarálója? Mert a kettőt egyszerre aligha sikerülhet realizálni. Bagarnak sikerült. Volt Hamlet, Tartuffe, Falstaff, Szatyin, Cyrano, Lenin, Ványa bácsi, Helytartó és sorolhatnám, akárcsak azt, mi az, amit a közéletben végzett, ami őt művészi intézménnyé emelte. És még valamit tudott, ami, lévén szó alapozó emberről, igazán figyelemre méltó eszményről vall. Mindenkor tudta: sosem szabad a létezés kezdetével azonosítani önnön szellemi létezésünk kezdetét. Tudta és tudatosította ezt, mert bölcsessége mellett szerény volt, közéleti tényezőként emberséges, színészként mindenkor emberközpontú. Egyszóval: igazi színházi ember volt; népszolgálatban állott. SZIGETI LÁSZLÓ fl SZÍNÉSZÉT: NEPSZDlGfilAT ANDREJ BAGARRA EMLÉKEZVE A presovi Ukrán Nemzeti Színház sajátos helyzetét és céljait illetően közel áll a Magyar Területi Színházhoz. Nemzetiségi intézmények. S mi mégis keveset tudunk róla, nem tartjuk számon művészi munkáját. Ezt az űrt igyekszünk legalább részben kitölteni azzal, hogy beszélgetésre kértük Jaroszlav Sziszákot, az Ukrán Nemzeti Színház művészeti vezetőjét. NÉPMŰVELÉS - KORSZERŰEN AZ UKRÁN NEMZETI SZÍNHÁZ CÉLJAIRÓL 0 Kérem, röviden mutassa be a társulatot olvasóinknak. — Az Ukrán Nemzeti Színház 1946-ban alakult, presovi székhellyel. Legfontosabb céljaink közé tartozik az anyanyelvi kultúra ápolása és az ukrán nemzetiségű dolgozók életszemléletének és tudatának formálása, szocialista eszméink és értékrendszerünk szerint. Korszerű népművelő színház igyekszünk lenni. Elsősorban arra törekszünk, hogy előadásainkkal segítsük nézőinket erkölcsi, egyéni és társadalmi vonatkozású dilemmáik megoldásában, s abban, hogy az életben oly sokszor felbukkanó miértekre és hogyanokra értelmes választ találjanak. Mindez, persze, nem könnyű, de nem is lehetetlen. 9 Hány diplomás színészük van, évente hány előadást tartanak és problémát okoz-e a színészutánpótlás? — Társulatunknak jelenleg 35 színésze van, ebből 27 diplomás. Többségük a kijevi Színművészeti Főiskolán szerzett megfelelő képesítést. Hozzánk tartozik a Duklaaljai Népművészeti Együttes Is, amelynek tagjai hivatásos táncosok és muzsikusok. Évente 5—6 bemutatót és mintegy 140 előadást tartunk. Hetente egyszer játszunk Preáovon, különben tájolunk. Svidníkben, Humennén, Medzilaborecben, valamint ukránok lakta falvakban lépünk föl rendszeresen. A színészutánpótlás terén egyelőre nincs nagyobb gondunk. Általában a különböző amatőr rendezvényeken feltűnt tehetségekkel foglalkozunk. Közülük kerülnek ki azok, akik ösztöndíjasként Kijev- ben vagy Bratislavában diplomát szereznek. 0 Elsősorban szakembereinket érdekli, miként vált be az a gyakorlat, hogy a színháznak és a népművészeti együttesnek közös az igazgatósága. — Ennek az éremnek is két oldala van. Elvben mi a zenés daraboknál számíthatunk a népi 'táncosok és a muzsikusok közreműködésére. A gyakorlatban problémák is jelentkeznek. A népi táncosok általában meghatározott stílust képviselnek, amelytől nehezen szabadulnak, s ez egy modern darab színrevitelénél bizony sok gondot okoz. Úgy érzem, itt az ideje, hogy rendezzék hivatásos táncosaink anyagi juttatását, amely jelenleg nagyon alacsony. Ezért sokan másod-, sőt harmadállást vállalnak. Mindez idegi megpróbáltatással és időhiánnyal jár. Nincs vagy alig van lehetőség az elmélyült művészi munkára. A lelkesedés önmagában nem képes minden akadályt áthidalni. Népművészeti együttesünk idehaza és külföldön sok szép sikert aratott, de úgy érzem, színházunk művészi munkájában kevésbé van jelen. 0 A közönség érdeklődése és az állandó tájolás bejolyásolja-e műsorpolitikájukat? — Természetesen befolyásolja, ugyanis meggyőződésem, hogy színház semmiképpen sem tud létezni közönség nélkül. Mi igyekszünk értelmes kompromisszumot kötni a közönség kívánalmai és művészi céljaink között. Vagyis szolgáljuk a közönséget, de nem kiszolgáljuk. Nem elégszünk meg csak vígjátékkal és zenés darabokkal, habár a tudatformálás érdekében ezekről sem mondunk le. Van úgy, hogy elszámoljuk magunkat. Nekem például még most is nagy szívfájdalmam, hogy Csehov Sirályának modern színrevitele főleg a kritika elismerését váltotta ki. A nézők hidegebben reagáltak. Ügy tűnt, nem értik a korszerűbb jelzésrendszert, s így az előadást sem. Persze, a harcot nem adjuk föl, hiszen csak a korszerű színjátszásnak van jövője, olyannak, amely nemcsak a cselekményességre, hanem a lélektani motiváltságra és a többrétűségre is koncentrál. Vagyis nemcsak szórakoztatni, elbűvölni, hanem gondolkodtatni és ösztönözni akarja a nézőt állás- foglalásra, cselekvésre. 0 A tévé nem jelent-e konkurrenciát Önöknek? — Falvakban semmiképp sem. Ott még most is nagy ünnep, amikor fellépünk. Városainkban és kisvárosainkban már megtörtént, hogy kevés volt a néző, mert éppen foci vagy krimi ment a tévében. Egyébként úgy vélem, hogy a korszerű színjátszásnak sem a tévé, sem a film nem jelent konkurrenciát, mert mindegyik más és a maga nemében utánozhatatlan. 0 Milyen az idei műsortervük? — Szimonov Orosz csodájával nyitottuk az évadot, majd népművészeti együttesünk jubileumi műsora következett, ők ugyanis most ünnepük fennállásuk negyed százados évfordulóját. Rövidesen színre visz- szük Lavrentcsuk Utolsó kívánság és Majsztrenko Menyasszonykoszorú című művét. A szerzők a mai ukrán drámairodalom fiatal, tehetséges képviselői. Kíváncsian várjuk, a közönség hogyan fogadja ezeket a modem hangvételű darabokat. A szezon végén Nuszics egyik vígjátékát adjuk elő. 0 Milyen a kapcsolatuk a Magyar Területi Színházzal? — Évekkel ezelőtt, úgy érzem, gyümölcsöző volt. Jozef Feíbaba és Ivan Ivamco többször is rendezett Komáromban és Kassán. Szeretném még rendszeresebbé tenni együttműködésünket. Hogy műhelygondjainkról, a művészi alkotó munkáról Ss beszélhessünk. Sok a közös gondunk és a tennivalónk, ezért kellene még szorosabbra fűzni a baráti szálakat. A két színház és a két nemzetiségi kultúra javára. szilvAssy József 1980. X. 28. 14 ozsrn * M
