Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-19 / 42. szám
Bágyadt napsugárral búcsúzik a szeptember. 0 meg must érkezett. Kiváncsi csődület veszi körül az alacsony termetű, izgő-mozgó, kopaszodó emberkét és jobb időket is látott kerékpárját szerkesztőségünk Gorkij utcai épülete előtt. A megtámasztott jármű hátsó csomagtartóján jobbra és balra két kopott bőrtáska lóg. Rajtuk a csúcsos házfedé) formájú, két- rét hajtott kartonlap kézzel rótt betűiből kiolvasható az, amit különben tört németséggel és kézzel-lábbal magyaráz az utca népének, majd nekünk is a romániai Resita, magyar szóval Resicabánya lakosa, a hatvanhat éves világjáró^ Ig- natie Tecu. Kijárta a orsovai kereskedelmi líceumot, éveken át dunai matróz, majd öntödei munkás, nyugdíjaztatásáig kohászati dolgozó volt különféle beosztásokban. Négyéves korától biciklizik s a kerékpár lassan vesszőparipájává vált. Az ötvenes évek első felében, a bukaresti Világifjúsági Találkozón alkalma volt elbeszélgetni távoli országokból érkezett sok-sok fiatallal. Ekkor vert benne mély gyökeret a világ „felfedezéséneik“ nyugtalanítóan ösztökélő gondolata. Vágya beteljesülésére sokáig várnia kellett, addig csak hazáját barangolta be: — A jeleségem nem akart elengedni hosszabb útra ... Csaknem negyed évszázada annak, hogy nyergébe ülhetett annak a nyugatnémet gyártmányú Bauer típusú alkalmatosságnak, amely jóval később — mindmáig — hű társa lett merész álmai megvalósításában. Első nagyobb erőpróbája hatvanéves korában, 1974 őszén volt, amikor elindult több mint egyesztendős Európa-túrájára. Tizenhat országot járt keresztül-kasul és a látottakat, tapasztaltakat -— már odahaza — hangszalagon rögzítette. Ennek alapján írt róla öt világjáróról szóló könyvében egy bő fejezetet Franz Remmel, a temesi születésű újságíró. Riportalanya tizenkét ezer kilométernyi pedálozás után a többi között így nyilatkozott: „Vittem magammal orvosságot is, de csak »megsétáltattam«, sohasem vettem igénybe. Még csak a fejem sem fájdult meg, egyetlenegy ízben sem az eltelt hónapok alatt. Nem vagyok még ócskavasba való . ..“ Így igaz. S Ignatie Tecu most már nem maradt nyugton. A korábbinál többet akart, többre vállalkozott. A naptár 1976. július 25-ét mutat, amikor ismét elbúcsúzik feleségétől, három, immár nagykorú gyermekétől és elindul ... Irány: Brüsszel, ahová két és fél hónap múlva toppan be. Naponta átlag kilencven kilométer — ez különben mindmáig a „fejadagja“. Persze közbeiktat néhány napos pihenőket, hol sűrűbben, hol ritkábban. Ö nem rohan, van ideje bőven, meg aztán, nem célja valamilyen csúcs megdöntése, hanem az, hogy ismerkedjen, lásson, megcsodálja, mi szépet, érdekeset alkotott a természet és az ember. Belgium fővárosából a Sabena légiforSZEGÉNY-KIRÁLYI GAZDAGON KERÉKPÁR NYERGÉBEN EURÓPA ÉS A VILÁG UTAIN galmi társaság gépe viszi el — Mexikóba. A csaknem kétmillió négyzetkilométernyi, csodálatosan szép, de az utait járó embert kemény erőpróbáknak is kitevő országban elég kevésnek bizonyult az itt töltött szűk negyedév. Mégis, egy életre szóló élményekkel gazdagította. Majd észak felé fordította kerékpárja kormányát, hogy teljes fél éven át „feltérképezze“ az Amerikai Egyesült Államok délkeleti, valamint középső és északi tájait, településeit, városait. Korát hazudtoló vállalkozó kedvét itt is megcsodálták, ő pedig minden hivalkodás nélkül nyilatkozott a szenzációéhes riportereknek útja céljáról, amelyet olyan határtalan szívóssággal követett itt is: — Ismerkedni tájakkal és emberekkel — ez a hobbim, ez a kedvtelésem ... Kanada nagyvárosai — Montreal, Quebec, Vancouver — következtek. S természetesen nem hagyta ki a világ egyik természeti csodáját, a Niagara- vízesést sem: — Egyik legszebb élményem volt ez ... — Repülőgépen szeli át az Atlanti-óceánt, hogy ismét kerékpáron — a Német Szövetségi Köztársaságon, a Német Demokratikus Köztársaságon, Ausztrián és Jugoszlávián át 1978 november 15-én, jó két és negyed év elteltével, megérkezzen haza. Bánátba, a Szörényi-érchegységnél meglapuló Resitába: — Már a honvágyam is hajtotta a pedálokat... — Nem csoda, hiszen nem kevesebb, mint huszonnyolcezer kilométert tett meg, nem számítva természetesen a légí- utakat. Ez év szeptember húszadikán szerényebb szándékkal rajtolt újra. Néhány szocialista ország, köztük hazánk, majd Lengyelország, az NDK, Jugoszlávia, továbbá az NSZK és Ausztria meglátogatása szerepel a jövő év március elejéig eléggé kötetlen, gyakori rögtönzéssel tarkított útitervében. Záporozó kérdéseimre szapora szó a válasz. Nem visz magával sok „cuccot. Pénzmagot is alig. Most száz dollárral, és vagy háromezer koronának megfelelő értékű nem konvertibilis valutával a pénztárcájában hagyta maga mögött a román határt. Hogyan is él meg ebből? Nos, igencsak gondos beosztással, de úgy mondja, panaszra nincs oka. Sátrat nem visz magával. Van úgy, hogy kis szállodákban bál meg s nem ritkán hiába is akarna fizetni — vendégül látják. Nyugaton például ez jó reklám is a penziótulajdonosoknak. Meg aztán sok olyan ember akad, aki szeretne közelebbit is megtudni élményeiről, s ennek fejében szállást is felkínál. A lapok és a tvállomások — ha nem Js mindig és mindenütt — a vele folytatott beszélgetéseket honorálják. Ez is hoz valamit a konyhára. S ha már a konyhánál tartunk — mit is eszik útközben? Először azt sorolja fel, amit nem eszik. Például édességet, cukrot, a húsfélékből a belsőségeket, továbbá vajat és tojássárgáját. Nem utasít el egy kortynyi szíverősítőt, jó hazai bort, viszont vizet csak desztilláltat hajlandó inni. Egyik táskájából papírdobozt íhúz elő és kinyitja. Van benne fehér szendvicskenyér és ringlószilva: — Gyümölcsöt szívesen fogyasztok. Általában azokat az ételeket választom, amelyekben sok az E-vitamin. — És fejből sorolja egy-egy ilyen étel pontos vitamintartalmát. Éttermet nem keres fel, erre szerény költségvetéséből aligha telne, inkább üzletben vásárolja és maga készíti el az élelmiszert. Hogyan öltözködik? — Ez az egy öltöny van velem — mutat tiszta, de már kissé megviselt pantallójára és kiskabátjára. — Van még velem egy „munkanadrág“, ebben kerekezem s a legszükségesebb fehérnemű. No meg egy-egy pár szandálom és téli cipőm. Nem vagyok fázékony. Egyszer Kanadában, mínusz húsz fokon, két karommal szaporán doboltam a testemen. Oda is szólt nekem egy taxis: „Te eszkimó vagy?" Alig tudtam megmai Kanada, Vancouver, 1977. Igna- Ue Tecu — hű társával — a Csendes-óceán vizével ismerkedik gyarázni neki — bár máshonnét vetődtem el arrafelé, de azért bírom a hideget. Eddig egyetlen balesete sem volt. Kerékpárja sem hagyta soha cserben, viszont annál gyakrabban kellett tömlőt cserélnie, javítania. Hogy félt-e néha? — Szó sincs róla — mondja harciasán —, viszek magammal egy jó bicskát és egy védekezésre ‘alkalmas gumibot-félét, üe eddig még nem volt rá szükségem. Húszévesnek érzi magát, padi£ — talán a sok-sok biciklizéstől is — hajlott háta, ráncosodó arca elárulja éveit. Csakhogy szinte minden szava sok fiatalt is megszégyenítő hévről, vasakaratról, éltető szellemi frisseségről tanúskodik: — Sokat szeretnék még látni. Jövőre már tervbe is vettem egy világ körüli utat. Dél-Amerikára, Egyiptomra, az Arabária, Nyugat-Kínára, Indo- kínára, Indiára és — Ausztráliára gon dolok... Kissé hitetlenkedve nézek rá, mégis valahogy úgy érzem, ha ez csak tőle függ majd — sikerülni fog. Remélem, az is, hogy visszatérte után, odahaza, egy kis szobamúzeumot nyisson, amelyben az érdeklődők megtekinthetik majd portyái szerény, de számára mindennél becsesebb emlékeit. — S meddig kívánja még folytatni kerékpáros felfedező utait? — kérdem ettől az anyagi javakban nem dúskál- kodó, de lélekben annál .gazdagabb világjáró emberkétől. Széles, kisfiús mosoly terül el az arcán, hamiskásan hunyorít a szemével és egyből rávágja. — Százharminc éves koromig ... GÄLY ivAn 1980. X. 19. o N tn Nemrég a kezembe került a Myslivost című cseh vadászfolyóirat egyik tavalyi száma. Tallózva benne, az apróhirdetések rovatában az alábbi szövegre találtam: Veszek preparált vidrát, hóbaglyot, uhut, gyurgyalagot, szalakótát, fekete és fehér gólyát, a ragadozók és a víziszárnyasok értékesebb fajait. Továbbá vadásztört. Jelige: Gyűjtő. Ez a hirdetés már az első pillanatban felcsigázta az érdeklődésemet. Persze, szinte mindenkinek van valamilyen vesszőparipája — van, aki bélyeget gyűjt, más pénzérmeket s akad, aki... védett faunánk preparátumait. Talán szép is. mondjuk, a kitömött madarak gyűjteménye, noha jómagam nem vagyok az ilyesminek pártolója. Holt tetem ez, száraz preparátum, amely sohasem lehet olyan lenyűgözően szép, mint a szabad természet élőlénye. Sajnos, ennek ellenére maMEGÉRIK AZ EZREDFORDULÓT? napság sok ember hódol ennek a „hobbinak“. Túlnyomó többségükben csak néhány példányt szereznek be lakásuk díszítésére ... Csakhogy ez a néhány példány országos viszonylatban számottevő tétel. rengeteg állat, amely különben természetes halállal múlt volna ki! Arról nem is beszélve, hogy a kikészítés színvonala az esetek zömében siralmas. Hiszen szép számmal akadnak olyan „ügyeskedő szakemberek“, akik élnek a kereslet lehetőségeivel és nagyüzemben gyártják, majd busás haszonnal továbbadják az ilyenfajta giccseket. Márpedig a mellékkeresetnek ez a módja ellenkezik a természetvédelmi elvekkel. Felvetődik tehát a kérdés: vajon helyes dolog-e ilyen hirdetéseket közölni? Ésszerű-e ilyeténképpen nyilvánosan ösztönözni az állatok preparálásé ra s azoknak értékesítésére? Nem kellene-e az ilyesmivel a jövőben határozottan leszámolni? A feltett hérdésre a válasz csak az lehet, hogy ilyen hirdetéseknek valóban nincs helyük lapjainkban s különösképpen nem a vadászati szaksajtóban. Mindannyian tudjuk ugyanis, hogy a vadászok — eltekintve a fegyveres testületektől — nálunk a fegyverviselésre jogosultak egyetlen szervezett csoportját képezik, akik szabadon járják a természetet és közvetlen kapcsolatba kerülnek állatvilágunkkal. Már ezekből a száraz tényekből is következtethetünk arra, hogy akadhatnak és akadnak is köztük egyesek, akik ezzel a jogukkal és lehetőségükkel visz- szaélnek. Ezek azután a saját zsebükre dolgozva nem nagyon körültekintőek, minden áron igyekeznek beszerezni a szükséges „anyagot“, amivel nem csekély kárt okoznak védett állatvilágunknak, de egyidejűleg társadalmunknak is. Szerencsére vadászaink nagy többsége nem hódol ilyen kedvtelésnek, sőt, szíve mélyéből elmarasztalja azt. Csak az lenne szükséges, hogy ebben a vonatkozásban is, az eddiginél cselekvóbben lépjenek fel ellenük és szervezetten is olyan lépéseket tegyenek, amelyek elejét vennék a mellékkeresetet gyarapító, de a természetet oktalanul szegényítő kalózkodásnak. Ezzel kapcsolatban akad tennivalója az illetékes állami szerveknek is, amelyeknek szigorúbban és következetesebben kellene bírságolniuk a „feketéző preparálókat“ és anyagellátóikat. Annál is inkább, mivel egyes állatfajtáinkkal kapcsolatban időszerű kérdés: Megérik az ezredfordulót? KARABA ERVIN 0
