Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-28 / 39. szám
1980. X. 28. — Feri bácsi még sóba nem vitt el egy marék darát sem az istállóból. £s a huszonkét év alatt egy napot sem hiányzott — mondja Gyűre Károly, a nagykaposi (Veiké Kapuiany) Béke efsz főzootechnikusa. A szövetkezet elnökének, Galgóczy Tibornak szájából jó fél évvel ezelőtt elhangzott szavak jutnak az eszembe: — Ha újra cigánytémába fog, írja meg a Várady családot. Várady Ferenc és családja példakép lehetne!... Valahogy túl soknak, túl szépnek tűnt ez a dicséret, huzakodtam is egy jó darabig, a témától. Most viszont már hajtott akíváncsiság: lássuk azt a cigányt, akit ennyire dicsérnek! Nem lehet mindennapi eset. Nagykapostól Kaposkelecsény (Kap. Klaöany] felé menet jobb oldalon az első ház Váradyéké. Aránylag ,új épületnek tűnik. Lugas kun- korodik a kopott zöld vasrácsos kapu és a ház bejárati ajtaja között. Kutyák vonítanak az udvarban, meg se tudom számlálni, hány van belőlük: öt, nyolc, tíz... És hirtelen előlép a gazda. Fekete nadrág, kék ing van rajta. Alacsony, tömzsi termet, inkább nagy bajszát veszi észre előbb az ember, mint viselőjét, jövetelemre lefelé lép a lépcsőkön, még egyszer végighúzza kezét az arcán: elég simára borotválkozott-e? Mert... Mert néhány órával korábban a szövetkezet egyik vezetőjének bejelentettem, hogy Várady Ferenccel szeretnék találkozni, róla akarok írni. Az meg, miután engem „letudott“, rohant azonnal Feri bácsihoz, aki a közeli sáncparton kaszálgatott és menten haza küldte borotválkozni, átöltözni. „Mert — adta hírül — fényképezésről is szó van“. Így történt hát, hogy Várady Ferenc, ötvenöt éves fejő, kiglancolva indult el már a déli fejősre, egy kicsit megszeppenve: most mi lesz? Amikor udvarán bemutatkozott, és kezet ráztunk, kicsit megsajnáltam: a készülődés izgalma miatt. Később szinte észre se vettem, mert akkor még nem is akartam észre venni, hogy az egyébként takaros porta előszobája kicsit hasonlít <a pérók világára. Viszont a szoba, „az ebédlő“ már takaros, tiszta, rendben tartott helyiség képét mutatta. Várady Ferenc leült velem szemközt, bajsza fölött keményen a szemembe nézett. A felesége, mint faluhelyen általában az asszonyok, miután a vendég helyet foglalt, azonnal ránkcsukta az ajtót. Nincs a messziről jött vendéghez szokva, meg, ha ,jön is valaki, akkor a férfival, az emberrel van beszél- nivalója, nem vele. Nem szeretem kerülgetni a forró kását: — Megharagszik, ha azt mondják magának: cigány ...? Pödör egy nagyot a bajszán és elneveti magát: — Oszt mért kellene azért megharagudnom ...?! Cigány vagyok, sosem tagadtam. Nem tehetek róla, meg nem is bánom. Ogysem attól lesz valaki más, hogy másnak tartja, mondja magát, mtnt ami. Vagy nem jól mondom...?l Még zavarba Ihoz ez az ember, engedek a gyeplőn: — Mikor kelt ma reggel? — Fél négykor, mint huszonkét éve minden áldott nap. — A vekker ébreszti? ... — Vekker ...? Mi a kórságnak az. Ébreszt a gondolat, hogy menni kell, várnak az állatok. Mert várnak!... — Szereti az állatokat? — Azokat szeretem csak igazán. Kiváltképp a lovakat. Van tévé is, de én csak akkor ülök le elé, ha lovakat mutatnak. — A cigányemberre nem jellemző a jószág szeretete. — Nem hát. A tehénnek széna kell, azt előbb le kell kaszálni, de az már munka. A disznónak kukorica kell, azt előbb meg kell kapálni, de az már munka. Hát miért szeresse akkor az állatokat...?! — mondja olyan huncut szemvillanások kíséretében, hogy abból ha akarom, ha nem, mindent meg kell értenem. Mert máris látom rajta, nem akarja ő szidni a fajtáját, de nem bírja megállni, hogy legalább ilyen formában véleményt ne mondjon. — Itthon is tart jószágot? — Van négy malac, egy tehén, egy bika, tizenhat bárány, tyúk, kacsa, liba megszámlálhatatlan. Meg a kutyák, macskák. — Mondja már, hogyan sikerült kiválnia a péró-életformából? — Már a szüleim is fuvarosok voltak, meg dologidőben jártak aratni, markot szedni az uraság földjére. Nem a véletlenre, a bizonytalanra bízták az életüket, hanem előbbre néztek. Mert az akkori világban az olyan nincsteleneknek, amtlyenek mi voltunk, még így is nehéz volt az életük. Nemegyszer megesett, hogy egy csupor aludtejet is koldulni kellett az uraságtól. — Ezt a házat maga építette? — Ki más...?/ Itt születtem, Ke- lecsényben, majd a szomszéd faluban vettem telket, ott építkeztem, de idővel úgy alakult, hogy azt a házat ráhagytam a bátyám lányára. Megvettem azután itt egy házat, amely ennek a helyén állt és tíz éve felépítettem az újat. Négy helyiséget. Azóta vagyunk, ahogy vagyunk: panaszra nincs okom. — írni, olvasni tud-e? — Ez az én nagy bánatom, hogy egyiket se volt módomban megtanulni mind a mai napig. A feleségem „Dolgozni megyek az istállóba, nem se tud írni, sem olvasni. De mindkét lányom kijárta a nyolc osztályt. — Nem akarta, hogy tovább tanuljanak? — Akartam volna én, de hamar férjhez mentek és jöttek mellém dolgozni az istállóba, fejőnek. Jól van ez már így is, nincs rájuk panaszom. Hallom, hogy az ajtó előtt, a folyosón valaki söpröget. Kinézek: a háziasszony. Nagynehezen sikerül magunk közé csalogatnom. Mentegetőzik, hogy dolga van, takarítani, meszelni meg főzni Is kéne. Aztán meg, máris dél van, irány az istálló, fejni kell a teheneket. Végül mégis leül. — Hányán laknak ebben a házban? — kérdezem a mindig mosolygó asszonyt. — Hányán ...?! Hát, mi az öreggel, a lányom a vővel, meg négy gyerek ... nyolcán. — Tartják a kapcsolatot a pérőban maradt rokonsággal? — Nem mert azok csak irigykednek az emberre. Nekünk úgy-ahogy sikerült kievickélni a nyomorúságból, s ők ezt nem nagyon tudják lenyelni. (Meg kell állítanom a mondókát. A kedves olvasó nehogy azt higgye Váradynéról, hogy amolyan felkapaszkodott, ki vagyok, ml vagyok „urizáló“ cigányasszony, akinek aranygyűrűk csillognak az ujján és másnaponként jár fodrászhoz. Nem. Egyike a falu asszonyainak, akiknek a józan esze diktálja, ha már módjában áll, az emberibb életformát válassza. Részben — ezt mindenképpen hozzá kell tennem. Mert a többi helyiségben nála is fejetetején áll minden, ö is kivonult a házhoz tá- kolt rozoga nyárikonyhába, ahol földes a padló, kacsák, tyúkok, tolakodnak az ember lába alá, ahol a tisztaság, a minimális tisztaság még nem parancsoló fogalom. Viszont ő és családja is megismerte és megszerette a mindennapi munkát. Huszonkét év alatt egy napot se hiányzott, el nem aludt, és tiszteletben tartja a köztulajdont, egyik szobáját tisztán tartja, gyermekeit rendesen öltözteti, iskolába járatta, s eljutott a fölismerésig: a világ a putrikon kívül kezdődik. Ő ennyire volt képes „és ez nem is kevés“.j Folytatja: — Nagyon haragudnak ránk a cigányok. Azt vágják mindig a fejemhez: „magyarszájú“. Hogy még a ve- jem is magyar, az se cigány. Hogy van rendes házunk, dolgozunk, állaVárady né nagymosáshoz készülődik (A szerző felvételei) acsarkodni" tokát tartunk, van egy kis megtakarított pénzünk ... — Mi az, ami arra ösztönzi, hogy mindezt vállalja? * Előbb úgy mered rám, mintha nem értené a kérdést, de aztán gyorsan észreveszem, tudja nagyon is jól, miről van szó, csak szüksége van néhány másodpercre, míg összeszedi gondolatait. — Vagyok én is olyan ember, mint más. En is tudok annyit dolgozni, mint bárki más. Elakad a szava. Nagyhirtelem fölpattan a karosszékből és szó nélkül otthagy bennünket. Mintha érezné, ami fontos lehet a számomra, azt már elmondta. — Mivel telik a délelőtt, amiután reggel hazajöttek az istállóból? — Télen, nyáron munkával. Nyolc- kor-kilenckor megjövünk, aztán következik a házimunka. Mostanában veszem a kaszát és megyek zöldet vágni a jószágnak. Nehezen találni most zöldet, mert mindent elöntött a víz, a Latorca úgy megáradt, hogy a tengerrel vetekedhetne. A sáncpartokon kapargatok össze valamit. Az asszonyok meg járnak a répába, kapálni, még mindig van tizennyolc soruk. Délben megint fejni megyünk. Vasárnap, karácsony, húsvét — mind egyre megy. Még gondolni sem mertem arra, hogy akárcsak egyszer is kimaradjak, mert tudtam, fám mindig számítanak, rólam tudják, hogy amit vállaltam, azt állom is. Délután kettő felé, de nem mindig egyformán, végzünk. Aztán este hatig megint van elég munka az állatok körül. Csak az hinné el nekem, hogy mennyi itt a munka, aki legalább egyszer is utánam csinálná. Hatkor megint megyünk fejni és nyolc, kilenc felé érünk haza. Es, amit még nem érkeztünk elvégezni egész nap, azt ilyenkor csináljuk meg. Másnapra nem halasztók munkát. — Miért hajtja magát ennyire, a kevesebb nem lenne elég? — Nem a pénzért gürizek, hanem azért, mert a munka már a véremben van. Nem tudnék nyugodtan ülni órák hosszat, elterpeszkedni és bámulni a semmibe. A semmittevést nem nekem találták ki. Belebetegednék, ha nem dolgozhatnék. Még öt évem van a nyugdíjig, de úgy tervezem, utána is dolgozom addig, amíg csak bírom ... ZOLCZER JÄNOS Az unokák egyike
