Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-21 / 38. szám

t ÜL ** I* * HUMOR Minden ember a saját sor­sának kovácsa, csak néme­lyek rosszul tanulták ki a mesterséget. Az élet iskolájában nem lehet ismételni. Eddig a becses fák ftl- vészkertekben nőttek, ezen­túl a nagyobb városokban már minden fa becses. * * • A kopasznak is múlhat hajszálon az élete. * * * Aki a betétkönyveket sze­reti, még nem biztos, hogy irodalomkedvelő. Ne mondjuk, hogy csiga- lassúsággal épülnek a la­kások — minden csigának van háza. A szülőföld szeretete nem mérhető azzal, hogy pusz­tán tájjelegü bort iszunk. PALÄGYI LAJOS VIZSGÁN — Kérem, mondjon nekem egy példát arra, mit jelent az, hogy a tőke nem produktív be­fektetése. — Például az, ha a felesé­gemet meghívom moziba... TAPASZTALAT — Tegnap rájöttem arra, hogy mennyire egészségtelen, ha vendéglőben a más pohará­ból iszunk. — Miért, fertőzést kaptál? — Dehogy. Két éktelen nagy kék foltot az arcomra I MONOLÚG Egy újságíró vallomása: — Nem szeretem a tiszta szeszt és a színtiszta igazsá­got. Mind a kettOt felhígí­tom ... FÉRFIAK — Nézd a Kovőcsnét, még mindig milyen csinost — Megteszi, de húsz évvel ezelőtt sokkal jobban nézett ki, mert akkor öt évvel fiatalabb voltl VALLOMÁS — Erzsiké, én nem tudok maga nélkül élni ... — Tudja mit, Jenő? Bizo­nyítsa bel ZONGORA A sportoló tréning közben eltöri a karját. Megkérdezi az orvost: — Ha meggyógyul a karom, tudok majd zongorázni? — Természetesen! — mondja az orvos. — Csodálatost — lelkende­zik a sportoló. — Előtte ugyanis nem tudtam ... NEM TUDJA — Képzeld, Béla, az én fele­ségem gyakran önmagával be­szélget. — Az enyém is, csak nem tud róla. — — Hogyhogy? — Azt hiszi, hogy én meg­hallgatom, amit ő mondl ORVOSNÁL — Cicvarek úr, nem tudom miért akar magának "felíratni altatót, hiszen majdnem min­den este az éjszakai mulató­ban látom önti — Kérem, nem magamnak szánom az altatót, hanem a fe­leségemnek ... pAlyAzat Részlet a titkári állásra ki­irt pályázat feltételeiből: „A titkárnak legalább húsz­éves gyakorlattal kell rendel­keznie. A titkárnőnek, elég, ha húszéves ... REMÉNY — Még tizennégy nap, ked­ves Márta, és végre boldogok leszünk. * — Nem lehetne valahogy kö­zelebb hozni ezt az időt? — Nem. Annyian vannak, hogy nem lehet előbbre hozni a válóperünket... VENDÉGLŐBEN — Mondd, fizettél már a pincérnek? — Nem. És te? — Én sem. Hát akkor mire várunk? BÖLCSŐDE — Feri, sajnálom, de az es­küvőnket legalább két évvel el kell halasztanunk. — De miért? — Azért, mert a születendő gyermekünk csak akkor kap helyet a bölcsődében, ha én leányanya maradok! KOTKHfl Olvas a család (Eubomír Kotrha rajza) KÉRDÉS Megkérdi a bíró: — Nem tudták a vitás ügyü­ket egymás között elintézni? — Mire az egyik vádlott: — Már javában intéztük, de akkor megjelent a járőr és be­kísért bennünket... DRÁGÁBB Az egyik vendég megkérdi a pincértől: — Mondja, mi a különbség a tizenöt és a húsz koronás bé­csi szelet között? — Az, hogy a húszkoronáshoz élesebb kést adunk! NEM JÚL Megkérdik az egyik tapasz­talt újságírót: — Hogy vált be nálatok a fiatal Brahovácz? — Nem jól. Csak üdítőt iszik... REGGEL Kiss mondja a feleségének: — Ma éjjel csodálatosat ál­modtam. Képzeld, megkértem a kezed ... — És aztán? — ...és aztán te nemet mondtál! MUTATVÁNY A kis Marcel hazaérkezett a cirkuszból. — Képzeld el, papa — me­séli otthon —, az a bácdl a cirkuszban felugrott a lóra, a hasa alá csúszott és megragad­ta a farkát, majd a végén fel­mászott a nyakára és ezt mind úgy csinálta, hogy közben a 16 futott. — Ez is valami? — legyint az apa. — Ezt mind én is be tudnám neked mutatni, ha elő­ször ülnék lóra. A hét vicce A vendég odalntl a pin­cért:- Kérem, szeretnék va­lami könnyű ételt enni, mit ajánl?- Rendeljen a tizenöt dekés bécsi szeletből. A mai adag csak hét deka! Ha tudná Tisztelt Olva­sónk, sokszor' hogyan szü­letnek a cikkek, még azt is elolvasná, amelyikben a semminél egy cseppet sincs több. Már otthon kezdődik, elő­ző este, az ágyban. — Reggel muszáj kipucol­ni a cipőmet, portalanltott faluba megyek — suttogja a szerkesztő régen kedvét vesztett feleségének fülébe, két langyos ölelés között. — Hát megint elmégy? — El. — Hány napra? — Mit tudom én? Ha szolgálati kocsival megy az ember, semmi sem biztos. — Én már nem is bán­nám, de a gyerek! Mit ad­tál neki, mondd?! Nevet, semmi mást. Már a szom­szédot szólítja apjának!... Aztán minek mégy? — Portrét kell írni a Kis ember nagy esze című ro­vatba. Ez van! Ha elmen­nék kőművesnek, akkor sem lennék itthon — fusizni jár­nék. De az aszony már nem bírja abbahagyni, reggelig piszkálja a szerencsétlen szerkesztőt, aki hiába mo­sakodott, csípás szemmel ül a kocsiba. Tíz kilométer után odaszól a sofőrnek: — Álljunk meg valahol, bedobok egy felet, szedjen rendbe. Tudod, az asszony egész éjjel hepciáskodott, nem tiszteli ezt a hivatást. — Nem valahol, főnök! Itt állunk meg, elégett a pakolás, és a benzin is ki­fogyott. — No, hogy az a ... ÚJSÁGCIKK Gőzfelhőben a Volga meg a táj. Állnak, a szerkesztő nem ért a kocsihoz, a so­főr se. Gyerek közeledik kerékpáron. — Mi a baj, bácsik? Be­döglött? No, majd én be­húzom a bácsikat a faluba. Itt a spárga, kösse az ab­laktörlőhöz. Két napig a szövetkezet műhelyében. A szerkesztő közben ismeretséget köt, és elszegődik favágónak. Ogy érzi, végre azt csinálja, ami­hez ért. Örömében leissza magát. Mire meggyógyul a kocsi, kijózanodik. De ami­kor megtudja, hogy a sofőr csak most indul benzinért, gyalog valahova, ismét a pohár fenekére néz. Másnap reggel végre elindulnak. Pont délben érkeznek Ágostonba. Hátha lecsöppen valami kis ebéd. A diétából mire futja? Futot­ta? Naponta öt vodkára meg egy kis szódabikarbó­nára. Az utca üres, se em­ber, se ebéd. Irány a kocs­ma. Tele van. Aki még lát, végigméri a két idegent. A szerkesztő megszólal: SZÜLETIK... — Én újságíró vagyok. Olyan embert keresek, aki tiszta, tántoríthatatlan, és természetesen, dolgozik. — Én minden vagyok, amit mondott. Az egész kocsma a hang irányába fordul, de sehol senki. Viszont emelkedni kezd az egyik asztal, alóla borzas fej bújna elő. Köhö­gés, majd hanyatlás. Velem többre megy — lép a szer­kesztőhöz egy behemőt alak. Engedelmével, Tánto­ríthatatlan vagyok. — És dolgozik? — Dolgoztam. Amíg nem gépesítették a Lefolyó Vál­lalat ágostoni részlegét. Most az irodán vagyok. A szerkesztő nem mond se igent, se nemet, előbb el­megy a hnb elnökéhez, meg­tudni, miféle ember ez a Tántoríthatatlan. Mert nem írhat ám akárkiről, mégha ilyen férfias neve is van! A sofőr addig elkeveredik a kocsmában, limonádéval. Az elnöknek nagyon jó a véleménye Tántoríthatat­lanról. A szerkesztő min­dent elhisz, már csak azért is, mert nincs ideje más ri­portalany után nézni, meg aztán a felesége miatt ke­gyetlenül furdalja a lelki- ismeret. A portréhoz föl­szedi, ami kell. öt perc alatt. A rosszat otthagyja. Csodák csodája, visszafe­lé egy óráig sem tart az út. Ojabb álmatlan éjszaka. A szerkesztő éjfélig a felesé­gét hallgatja. Aztán írógé­pével bevonul a mellékhe­lyiségbe. Holnap le kell adni az anyagot. (Tisztelt Olvasónk, most következik a második rész — a negyven cigaretta, a két liter fekete, a remegés, a de jó lenne aludni, aztán a szerkesztőségben a nem jó ez, a nem jó az, ide vessző kell, oda alcím. S végül mégis elkészül a cikk, min­denki felsóhajt. Az olvasó is sóhajt: kezébe vette a legfrissebb számot... — bor i

Next

/
Thumbnails
Contents