Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-21 / 38. szám
1. Sajtótörténeti ismeretQnk gyakran megreked az életrajzi adalékokban, tárgyismeretünk rejtetten, a hajdani kommunista sajtó szókimondásának eszményítésében ölt testet csupán. Ennek nyilvánvaló fő oka: nem mindnyájunknak alapképessége, hogy e roppant mennyiségű anyagban olyan mélyfúrásokat végezzen, amelyeknek mindenkori célja a kép- és eszmetársítás, a közeli és távolabbi analógiák felfedezése, a társadalmi és történelmi asszociációk burjánoztatása. Találompróbáink nyomán a kezdetben a maihoz képest gyengébb íráskészséget (esztétikumot) emlegetjük, kevésbé figyelünk a lelkiismeretre (etikára), vagyis a fölröppentett napi „szenzációkat“ nemegyszer inkább önmagunkban látjuk, mint sem a mögöttes jelenséggel, a szociológiai beállítottsággal és társadalmi összefüggésekkel. Pedig ezek is jelen voltak az írásokban, mint az évszázados visszafogottságok ereje irányította cselekvés. Osztályszempontú cselekvés, amely minden dehonesztáló jegyet elhomályosít. Igaz, imitt-amott mutathatja magát egy-egy szeplő amelyek olykor talán el-eltorzítják a kezdeti kommunista újságírás valós képeit. Némely mai vélekedések ódon hangulatokat hívnak életre, ahelyett, hogy látnák és láttatnák: a kezdet nehézségei emberiségarányú létről regélnek, hogy kutatnák s fölfedeznék azokat a láncszemeket, amelyeknek az ismereteikben mutatkozó hézagokat kellene betölteniük. 2. A fenti állapotnak az is oka, a fölvázolt tudatrajznak az is előhívója, hogy a hatvanadik születésnapját ünneplő Rudé právo alapító kommunista újságíróinak legjobb írásai nagyon nehezen lelhetők föl könyvekben, könyvtárakban — s kiváltképp nehezen magyar nyelven. Igaz ugyan, hogy az 1920. február 15-én első ízben megjelent Kassai Munkás legbátrabb írásait antológiákban szétszórtan olvashatjuk, de az 1920. szeptember 15-én indult Pravda chudoby és az 1920. szeptember 21-én először megjelent Rudé právo legjelentősebb írásaiból a mai napig nem készült alapos, a pártépítés és az osztályharc korszakváltásait egybefogó, minden könyvtárban föllelhető magyar nyelvű válogatás. Igaz, egy-két korszak cseh, illetve szlovák nyelvű földolgozása is várat magára. Idáig hallátszanak az érvek: a húszas évek kommunista újságírásának nem volt jellemzője a formai tündöklés, kevésbé törődtek a stílussal és a formacsiszolással, mert szerintük az magában hordozta az igazi problémáktól való eltávolodás veszélyét. Ma inkább kordokumentum erejük van ezeknek a cikkeknek, nem esztétikai értékük, inkább eszmei és szociológiai beállítottságuk tanulságos, mint sem zsurnalisztikái „emelkedettségük“. De hát a kordokumentum is érték! Es a húszas évek végéhez közeledvén, a Rudé právóban a napi újságíráshoz sorolható zsurnalisztikán kívül olyan beleképzelő erőről tanúskodó publicisztikai írások is helyet kaptak, amelyek novellistának is becsületére váltak volna. Olyan változatos tematikájú cikkek jelentek meg, amelyek az elkötelezett embert mutatták, a pártépítés és a munkásosztály érdekeit szem előtt tartva küzdöttek a korproblémákkal, kutatták a választ a burzsoázia és az elnyomottak közötti égető kérdésekre. Ritkán, de az is előfordult, hogy a lényegest a lényegtelentől, a törvényszerűt az esetlegestől nem választotta szét egyik-másik rövidebb írás szerzője, de — a harmincas évek delelőjén, miután Jan Sverma lett a lap vezető szerkesztője, és a példányszám húszezerről kétszázezerre ugrott — elérkezett ezen a téren is az egyértelművé válás. Nem véletlenül, persze, hiszen a főszerkesztői értekezleteken olyan emberek találkoztak, mint például Edo Urx, Václav Sinkule, Jan Krejéi, Évien Rosickij és Július Fuéík. Ki az, aki ne olvasná szívesen, ne lapozná föl könyvekben a legjobb, mert legbátrabb, a művészi áttételt magába a korrajzba, a történelembe belefoglaló írásaikat, amelyek ékesen bizonyítják, hogy jónéhányukat publicisztikai témaként izgatta a modern művészet fejlődési iránya, a művészet és az áru viszonya, a valóság és a cseh proletárköltészet összefüggéseinek megvilágítása — és sorolhatnám. Julius Fuőíknál olykor bizony nehéz az elhatárolás, vajon még publicisztikával vagy már esztétikai fejtegetéssel van dolgunk, s ez azt is jelzi, hogy a kommunista sajtó esztétikai szintje alig húsz esztendő alatt nagyot íeljődött, és biztonságot nyújtó, olvasót szerző vonzási alap lett, amely a társadalmi igazságokért vívott csatározásoknak, a marxista világnézetből és a korszerű művészet eszköztárából egyként táplálkozik. Ügy érzem, érdemes volna e lángoló és lángoltató írásokból kibontani a hitelesség eredeztető«, megérezni belőlük a közösségért, a nemzeti szabadságért, az osztályigazságért kivajúdott világnézeti képviselőjének esze járását, az ésszerű lázadást. Hogy a Rudé právóban nem volt könnyű munka fórumot teremteni a marxista világlátás népszerűsítéséhez, formálásához, arról már rengeteg adalék látott napvilágot. A fasizálódó burzsoázia „jóvoltából“ a hamincas években is a legtöbbször betiltott lapok közé tartozott. És mégis megjelenti Népsnrs- érzékelése történelmi mértékkel mérve is mindig kiterjedt volt! A nyomtatás és a terjesztés alapjait oly gyakran újraszervező organizmus mindenkor ész* szerűen vette figyelembe a helyzetét meghatározó körülményeket, s ennek megfelelően vállalta az újrakezdést, amelyben az elodázhatatlanság legalább olyan szerepet játszott, mint a bátorság, az okosság, a művészi erő, az ítélőképesség és a furjang kapcsolódásai a maradéktalan igazság kimondásáért. 3. A világ nem máradhat ismeretlen előttünk, a népnek ismernie kell önéletrajzát — mondanám barátomnak, aki a minap az alábbi Brecht-szöveget gépelte ki a nagy német alkotó művészetelméleti írásait tartalmazó Irodalomról és művészetről című kötetből, s hagyta befűzve az írógépben: „Aki ma a hazugság és a tudatlanság ellen harcol és az igazságot kívánja megírni, annak legalább öt nehézséggel kell megküzdenie. Szüksége van kellő bátorságra, hogy az igazságot megírja, jóllehet ezt úton-útjélen elnyomják; kellő okosságra, hogy azt felismerje, jóllehet lépten-nyomon elleplezik, kellő művészeti erőre, hogy azt fegyverként alkalmazhatóvá tegye; kellő ítélőképességre, hogy kiválaszthassa azokat, akiknek a kezében az hatékony lenne; kellő f ur f ang r a, hogy azt ez utóbbiaknak eljuttassa, Ezek nagy nehézségek a fasizmus uralma alatt élő írók számára, de fennállnak azok számára is, akiket elűztek, vagy akik elmenekültek, igen, még azok számára is, akik a polgári szabadság országaiban írnak.“ Elolvastam az idézetet, s bár tudtam, hogy Brecht művészetelméleti nézeteit politikai és művelődéspolitikai felfogásával egyetlen egységnek kell tekintenem, mégis a kiemelt szavakra összpontosítottam. Nyilván e szavaknak köszönhetően másolta ki fiatal barátom ezt a fejezetet, hogy szókimondásra bátorítson, igazabb, teljesebb munkára ösztökéljen, hogy Ö, az olvasó, közölje véleményét, miszerint az igazi újságírónak az a feladata, hogy soha és sehol ne kerüljön szó-nádasba, ne fuldokoljon szó-árvizekben, ne vesszen süppedő lé- lekingoványba, hogy ne enyészítse el az egyedi folyamatoknak háromdimenziós, múlt—jelen—jövő viszonylatos jellegét; brechti, vagy ha úgy tetszik fuőíki erővel éreznie és tudnia kell, hogy a kiemelt szavak jelentésének csak a kommunista ihletésű írás lehet igazi foglalata, s hogy e szavak nélkül mindenféle eszménykép hiteltelen. A Rudé právo nagy újságíró-egyéniségeiben bennük volt az a rendkívüli erő és titok, ami a kommunista eszményt egyensúlyban tartotta, amivel előfutárok voltak az ország és a nép problémáinak megoldásában. Bennük volt a valóságérzék és az olvasónak az a fajta értékelése, amelyet Lenin a „Szvoboda“ című folyóiratról írt: „A népszerű író nem olyan olvasót tételez fel, aki nem gondolkodik, nem akar vagy nem tud gondolkozni; ellenkezőleg, feltételezi, hogy a fejletlen olvasó is komolyan akarja törni a fejét és segíti ebben a komoly és nehéz munkában, vezeti, segíti az első lépéseknél és tanítja a további önálló járásra.“ Bennük volt az elkötelezettség, a teljesség-, valamint szabadság-óhaj, amely nélkül minden eszme, közösség és kultúra elhal. Bennük volt... s legtehetségesebb utódaikban máig megőrződött ez az emberérték, amit bizonyít az is, hogy a kommunista sajtó szüntelenül fejlődik, lüktet, naponta fogalmazza meg az olvasó által élt történelmi korszak légkörét, naponta tájékoztat, hagyományaihoz híven segít az ország gondjainak megoldásában, mert magatartásával, múltja és jelene vállalásával, mozgásterével bizonyítja segítőkészségét, közösségi létben gyökerező erejét, azt, hogy rugalmasságának és osztályhűségének köszönhetően lehet csak ő maga is a létigazságok hatékony megfogalmazója. K ét elgondolkoztató példa. Néhány éve történt, amit nemrég egy járási tisztségviselő nagy restelkedve mesélt el, baráti körben. A Szovjetunióban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának megünneplésére készültek. Hozzánk is szovjet delegáció érkezett, baráti meghívással: azokat a veterán kommunistákat és más harcosokat invitálták Moszkvába, a Jubileumi ünnepségekre, akik helytállásukkal kitüntették magukat az oroszországi forradalmi harcokban. Eljutottak e magyarlakta járásba is, és bizonyos Varga elvtársat kerestek, aki egy ideig Lenin testőrségéhez tartozott, majd más beosztásban is derekasan harcolt. Nagy zavar keletkezett, mert a járásban erről a Varga elvtársról, bizony semmit sem tudtak. Aztán néhány nap keresés után kiderítették: ez a Varga elvtárs valóban e járás területén él: egy tanyán, nagyon szerény körülmények közepette, egy idő óta szinte teljesen magányosan. A másik történet. Néhány éve — egyetemet, különböző tanfolyamokat végzett — fiatal külső munkatársunkat kértem meg, közeledik a kosúti véres pünkösd évfordulója, írjon riportot a galántai járás e falujáról. őszinte volt, elmondta, hogy először utána kell néznie, mi is volt az a véres pünkösd, mert így, kapásból vajmi keveset tud erről az eseményről. Sok megtörtént esetet írhatnék még le, amely mellbe vágott s újra meg újra rádöbbentett arra, hogy nem ismerjük és becsüijük eléggé azokat, akik részt vettek az emberpróbáló és jel- lemacélozó politikai és szociális harcokban, s következésképpen nem ismerjük legújabb kori történelmünket, nemzetiségünk több mint hat évtizedes történelmét sem. Más országrészekhez hasonlóan Dél-Szlovákia és a csehszlovákiai magyarság is részt vett, nem csekély áldozatokat hozott a sokszor véres szociális és politikai harcokban. Komáromi mezőgazdasági sztrájk, Fülek, Szimő, Kosút, Tornóc, Major István, Steiner Gábor, Leczo Mihály, Tóth József, Nagy István, Árvái József — és folytathatnánk a nevek felsorolását, -mert sokan, nagyon sokan vannak, akik történelmünk dicső lapjait írták. S mi még ma is keveset tudunk róluk. Keveset, mert a történelemórákon néhány felszínes mondatba sekélyesítik haladó hagyományainkat, mert sok helyen csak formálisak a különböző évfordulós rendezvények, mert... a tény, sajnos tény marad. A veterán kommunisták közül sokan még élnek. Mint az a bizonyos Varga elvtárs, mások sem hivalkodnak tetteikkel, mert nem számításból, nem önző érdekből tették — hanem meggyőződésből. Az igazi kommunisták sohasem igyekeztek előnyt kovácsolni forradalmi múltjukból. Az idő és sok más körülmény Is sürget, hogy végre megismerjük őket, -életüket, jellemüket és tetteiket. Hogy gazdagodjék öntudatunk, és mai problémáink megoldásában tőlük is merítsünk forradalmi hitet, erőt és bátorságot. SZ. J. 1 Szilva József: OLVASÓ PÁK SZIGETI LÁSZLÓ in. 11. D a a a a
