Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-14 / 37. szám
1980. IX. 14. K örülbelül kétezer méterrel a tengerszint fölött az országút még egyre fölfelé kaptat, áttör a sűrű ködön, amely szfnültig ellepi a Bak- szani-szurdokot. A szélvédő üvegét hol eső, hol dara csapkodja. Jobbra és balra hegyi folyók hömpölygetik harsogva vizüket a völgyek felé. Egyszer csak a szikrázó verőfényben és a vakítóan kék ég kárpitja előtt súlytalanul lebeg az Elbrusz kettős csúcsa, a Föld fehér csodája. Az út itt véget ér, megérkeztünk Gundelenbe, a mintegy ezer portát számláló balkár faluba. Ennél magasabban itt nem él senki, csak a sasok. Itt a legfényesebb a holdvilág, és a legnagyobbak a csillagok. Itt egy évben 360 napsütéses nap van, s ettől a sziklák hasadékaiban még télen is virágzik a havasi gyopár. S mily különös, hogy az ember nem jószántából jött ide, telepedett meg az Elbrusz lábánál, hanem a gyűlő lettől és a szükségtől űzve! A Kaukázus az európaiak ősi bölcsője. A városok itt évezredekig élnek, némelyik falu életkorának meghatározására pedig senki nem mer vállalkozni. Gundelen ehhez képest egészen csecsemő: alig százéves. A mai gundeleniek közvetlen elődei lejjebb éltek, a völgyekben, ahol több a termőföld. Egyáltalán nem éltek jobban, mivel többnyire a ka- bard hercegek jobbágyai voltak. A hercegek rafináltan, önző célokból egymás ellen uszították a két szomszédos, de különböző nyelvű népet, a kabardokat és a balkárokat. A hegyi becsületkódex vérbosszút követelt minden sértésért, úgyhogy a balkárok helyzete, valljuk meg nyíltan, egyáltalán nem volt irigylésre méltó: a balkárok ötödannyian voltak, mint a kabardok. Menekülniük nem volt hova: a jobbágyi függés feljogosította a hűbérurat, hogy elfogassa, visszahozassa és megbüntesse a szökevényt. Az orosz cár csinovnyikai (hivatalnokai) vagy százötven éve jelentek meg a Kaukázusban, s az itteni népeket mind egyformának látták: az ő szemükben mind „cserkeszek“, tehát vadak és vérszomjasak voltak. A múlt század hatvanas éveinek reformjai során végül a Kaukázusban is megszűnt a jobbágyrendszer. 1867-ben a balkárok jogot kaptak, hogy önálló földet béreljenek (ami persze gyakorlatilag egyáltalán nem volt könnyű dolog), s ha úgy tetszik, jobb sorsot keressenek maguknak más vidéken. Ekkor alapították az új balkár falut az Elbrusz tövében, a Gundelen folyó völgyében, rosszul művelhető, korábban ekét sohasem látott földdarabokon. A falu lakói nem tudtak elegendő búzát termelni, viszont -mint juhtenyésztők és szőnyegszövők nagy hírnévre tettek szert. A gundeleniek úgynevezett szák- lyákban, nyerskőből rakott házakban laktak. A száklyákat mint a fecskefészkeket ragasztották a hegyoldalba egymás fölé — az egyik száklya teteje a másik udvarául szolgált. Szűk, sötét, nyirkos volt belül a száklya, a fény az ablaknak alig nevezhető keskeny résen szűrődött be, a tűzhely füstje a nyitott ajtón át távozott. De még a szokásos értelemben vett tűzhely vagy kemence sem volt: a helyiség közepén nyílt tűz fölé nagy bográcsot akasztottak. A fal mellett maguk ácsolta faágy, néha még egy prices a gyerekeknek. Ennyi volt az egész berendezés. A mai Gundelenben meghagytak egy ilyen házat emlékül, mint múzeumi tárgyat. Az idevetődött idegen, ha gyorsan halad el mellette, nem is épületnek, hanem közönséges kőrakásnak nézi. Gundelen új házai őrzik a sajátos kaukázusi koloritot. De ezek már két- és háromszintes tufa- és téglaépületek, amelyekhez természetesen hozzátartozik a jókora nagy pince, a garázs és sok különféle mellék- épület. Nagy lombú díszfák zöldellnek a házak körül (ilyen fák azelőtt nem voltak errefelé) elterjedtek a gyümölcsösök és konyhakertek. A Ballujev család a kolhozban dolgozik. Tizenkét helyiségből- álló házukat a nagymama, Zamhari Ballujev mutatta meg. A nagyszülők, a fiatalok és a gyerekek hálószobájához praktikusan csatlakozik a fürdőszoba, amely központilag kapja a meleg vizet. A nagymama ezután bevezetett az ebédlőbe, a fia dolgozó- szobájába, majd a nappaliba, amely külön a vendégek fogadására szolgál. Azután kimentünk az udvarra, hogy megcsodálhassuk a teheneket és a finomgyapjas juhokat: ahogy Egy kis muzulmán nép él a Kaukázus szurdokaiban, vérségi ágon az ősi bolgá- rok rokona, a balkár nép, amely kis híján kihalt, any- nyit hadakozott szomszé- daival. Gundelenben egy öreg szdklyét meghagytak a múlt emlékeként balkár nőhöz illik, a nagymama maga készíti ki és fonja a gyapjút, amelyből azután sok szép és meleg holmit köt. Nem Ballujevéké a legszebb ház a faluban, ahogy a gundeleni kolhoz sem a legmódosabb a Kabardin-Bal- kar Autonóm Köztársaságban. Ám az új hegyi becsületkódex szerint szégyen egy dolgozó emberre nézve, ha a mai lehetőségek közepette szegényesen él. A tíz-, sőt több szobás házakat úgy méretezték, hogy a balkárok nagy családjaiban olykor három nemzedék is együtt lakhasson. A legidősebb Ballujev-unoka ma Nal- csikban, az autonóm köztársaság fővárosában egyetemen tanul, odahazá azonban külön szoba várja. Az unoka minden valószínűség szerint hazajön Gundelenbe. Az itteni kolhozparasztok pedig büszkén újságolják majd a szomszédos kabard falu, Za- jukovó lakosainak: most már harminc helybeli szakemberünknek van felsőfokú végzettsége. Meg lehet érteni, hogy ez a falu, ahol fél évszázada nem volt egyetlen írni és olvasni tudó ember, név szerint nyilvántartja az írókat (kilencet), és a tudósokat (húszat), akiket ez ideig adott a világnak. Különösen büszkék a helybeliek a fizikus Timur Enejevre („a kozmosznak dolgozik!“) és a költő Makszim Gettujevre, akit megválasztottak a Kabardin-Balkar Autonóm SZSZK Legfelsőbb Elnökségének elnökévé. A Nagy Szovjet Enciklopédiában olvasom: a balkár nép fejlődésében egész történelmi szakaszt lépett át. Nevezetesen a kapitalizmus szakaszáról van szó. S miközben a gundeleniek mindennapos munkájukat végzik — gondozzák a teheneket, művelik a különleges burgonyát, amely itt, hegyvidéken 23 tonna termést hoz hektáronként —, olykor meg is feledkeznek arról, milyen hallatlan nagy utat tettek meg a feudalizmusból egyenesen a szocializmusba. Ám évente kétszer belenéznek az eleven tükörbe: ilyenkor találkoznak saját földijeikkel, akik még a múlt század végén kivándoroltak a Közel-Keletre, hogy jobb életet keressenek maguknak. A kölcsönös látogatások persze nincsenek híján az érzelmeknek, s nem maradnak el a történelmi visszapillantások sem. Tavaly újból itt jártak Akmuzaje- vék. Ez a család Gundelenben még ma is a legnépesebb. A rokonok megcsodálták az ABC-aruházat, amelynek négy fiókja van a falu négy végében, a víz- és gázvezetéket, a szolgáltató házat, a mozikat, az aszfaltozott utcákat. Persze sem az aszfalt, sem a villany, sem a tágas házak önmagukban nem a szocializmus kiváltságai. De amikor a rokonok őszintén ál- mélkodnak az ingyenes iskola és kórház, a 30 ezer kötetes könyvtár vagy a balkár nyelvű tévéműsorok láttán, akkor a gundeleniek azt mondják egymásnak: igazán szerencsésnek mondhatják magukat. Gundelenben vendég voltam egy lakodalomban. A sudár, szép szál vőlegény ezüsttel hímzett fekete cserkeszkájában fürgén, hetykén, fáradhatatlanul ropta a táncot, a menyasszony pedig hosszú, meggyszínű ruhában, pehelykönnyű fehér fátyolban büszkén, szelíden lejtett mellette, a keze moccanását alig lehetett észrevenni. Ennek az esküvői öltözéknek és a hetyke táncnak több évszázados múltja van. Hajdanában az udvarlás és az eljegyzés körülményes szertartásai, majd az esküvő és a lakodalom után a kaukázusi asszony férje engedelmes és szótlan rabszolganőjévé vált. Dolgoznia kellett látástól vaku- lásig, az ő vállát nyomta a gyermeknevelés gondja, a háztartás terhe — egy perce sem maradt szórakozásra, „magánéletre“. Legfeljebb lagziba hívták, hogy harmonikázzon: a hegylakóknál ez merőben női foglalkozásnak számított. A Kaukázusban a szovjethatalom egyik első és legradikálisabb intézkedése a nők felszabadítása volt. A különleges „nőklubokban“ (volt ilyen Gundelenben is) nemcsak írni és olvasni tanították a nőket. Az emberi méltóság érzését is élesztgették bennük. De a balkár nő ezután sem veszített bájából, nem mondott le arról a szokásról, hogy rendben tartsa a családi fészket, s megtanítsa leányait és unokáit mindenféle kézimunkára, miután egyenjogú lett a férfival, megnyílt előtte az út az egyetemre, és önálló keresetre tehetett szert a kolhozban. Egy nyolcvanesztendős balkár néni mondta: vétek egy nőnek tétlenül üldögélnie; le kell foglalnia magát. Az új hegyi házakban már jelen van a XX. század technikája, mindenütt látni a bőség jeleit, bár még mindig él a nemes hagyomány, amely a berendezés egyszerűségében nyilvánul meg. Legyen szép a bútor, de csak annyi, amennyi kell. Legyen csak egy ezüsttál a falon, de az mestermunka legyen a javából. Ma is tisztelik azt a férfit, aki saját maga tud házat építeni, vagy bármely használati tárgyat készíteni. De kinézik maguk közül, aki sok fölösleges holmival hivalkodik. Megszólják azt is, aki nem gondoskodik idős szüleiről, elhagyja őket, hogy maga kényelmesebben, nyugodtabban élhessen. Még nagyobb szégyen, ha valaki a családját hagyja el. Noha a válást a szovjet törvény fenntartás nélkül megengedi, itt, a hegyi falvakban, ritkaság- számba megy. Talán azért, mert a vőlegény és a menyasszony megválasztása ma is felelősségteljes lépés, tevékenyen részt vesz benne a népes rokonság. A fiataloktól sem hallottam különösebb kifogásokat e szertartásosság miatt. A régi hagyomány mellett ma természetesen a leendő házastársak egymás iránti vonzalma nyom a legtöbbet a latba. Ma is nagy itt a gyermekáldás. A szovjethatalom évei alatt a balkár lakosság száma csaknem háromszorosra nőtt. Ma körülbelül 60 ezer balkár él Észak-Kaukázusban. Nagy gonddal ápolják a vendéglátás hagyományát. A legnagyobb szégyen, ha azt beszélik valakiről, hogy rosszul fogadta a vendéget, esetleg kihasználta önös céljaira. Persze, aki ilyesmit állít, annak a színigazat kell mondania: a balkár falvak könnyen hivő és barátságos lakosai megvetik a hazugokat. A hegyi orvos költőket megszégyenítő tósztot tud mondani, a Tudományos Akadémia levelező tagja pedig őrzi az ősi konyhaművészet hagyományát, amely abból áll, hogy a fűszerekkel pácolt húst a napon megszárítják, s így még egy év múltán is megőrzi frissességét. A helybeliek, akik előtt kitárult az egész világ, szívükben gyermekien tiszta szeretetet éreznek a szírieken megkapaszkodott kék fenyőfáit iránt. V isszatértünkkor kedvezett az időjárás. A csobogó vizű Gundelen udvariasan elkísért még az út feléig, s oly vakítóan csillogott a napfényben, hogy kénytelen voltam feltenni a napszemüveget. Vissszakívántam a ködöt vagy a felhőket. Legalább jő ürügyem lett volna rá, hogy visszamenjek ezekhez a büszke és derék emberekhez. S még egyszer teleszívhattam volna tüdőmet az európaiak őshazájának pártatlanul tiszta levegőjével. ANNA DZSIKAJEVA ffl m iHBYBM JX nj a SS 50 JD OC '03 .2 ’S •C in rH I O rH 03 U C •fi •fi :fi X ea N 'CB JS e 03 O TJ C . fi ec CB fi <
