Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-14 / 37. szám

A

Tyeatr című szovjet folyóirat egyik legutóbbi számában gazdag képanyaggal illusztrálva nagyon terjedelmesen foglalkozik az ázsiai bábszínházak Taskentban megrendezett nemzetközi fesztiváljával. Értékeli a fesztivál és a bemutatott darabok színvonalát, a bábozás-értelmezés különböző irányzatainak párbeszédét.

A fesztivál bemutatta a keleti bábszínház évszázadokon át érintetlenül maradt formáit, s a rendező elképzeléseinek alárendelt változó, a hagyományok sajátos értelmezését és saját egyéniségét kereső modern bábszínházát.

A bábszínház jelene és jövője

A hagyományos keleti bábszínház — melynek gyökerei a kínai árny színházig, a jávai va- jangig ,és a Iközép-ázsíai „maszkharáig“ nyúlnak vissza — szoros kapcsolatban áll a rítusokkal; azokhoz vezethető vissza kifinomult esztétikája A hagyományos keleti bábszínházát a mozgás, a zene és a szó harmóniája, a kifejezési eszközök szigorú kiválasztása és a stílus tökéletessége jellemzi. Ez a bábszínház szívesen leplezte le a darab kulissza mögötti, technikai oldalát, színre léptette a bábost, akinek mesterségét nagy tisztelet övezte. A bábosok gyakorta beavatkoztak a cselekménybe, tanácsokkal irányították „hőseiket“, levették maszkjukat. Ezeket az eszközöket átvette a modern bábszínház is.

Napjaink bábszínházának egyik fő jellemző vonása a sajátos jelleg és arculat kialakítása. Minden rendező a saját elképzelése szerint értelmezi a hagyományt, a maga módján használja fel tisztelettel övezett „bábos-isten“ elődje tapasztalatait. A taskenti fesztiválon az egyik bemutatott darabban csak a tartalom, a másikban a stílus, a harmadikban a kifejező eszközök .voltak hagyományosak.

A fesztivál nagyon élesen tükrözte a bábszínház hagyományai és modern formái közti kölcsönhatás problémáját. A színház modern és ősi eszközeinek együttes alkalmazása gyakorta véletlen jellegű, esetleg öncélúvá válik és így eklekticizmushoz vezet.

A fesztiválon okos és szórakoztató népmesék, zenés komédia, ősi legendák, modern drámák kerültek színre. Valamilyen formában azonban minden színház magán viselte saját népi hagyománya jeleit. A fesztivál bemutatta azokat az eszközöket, melyekkel a bábszínházak megoldást keresnek erre a fő problémára — a bábművészet hagyományos és modern formái közti kölcsönhatásra.

Az újító, a modern bábszínházban csak rövid ideje használt módszerek — a bábos színre lépése, a maszkok, a bábos társalgása a bábuval — az ősi keleti bábszínház-hagyományaira támaszkodnak. Ebből a szemszögből nézve nagyon hálás munka a folklór felhasználása. Ha azonban csak a külső effektusokra kerül a hangsúly, a színház elveszíti jellegét.

—g. Z8.—

V

agy egy évszázaddal ezelőtt a kiváló francia ifjúsági író, Verne Gyula megálmodta a távolbalátó készüléket, amely a színházi előadások részesévé teszi az embereiket. Mindenki a saját otthonában követheti a színpadon lejátszódó eseményeket. Azt azonban még álmában sem gondolhatta, hogy a „csodadoboz“ feltalálása után a televízió szerkesztői hiába kopogtatnak, dörömbölnek a színházak kapuin, nem eresztik be őket. A színházak új, veszedelmes konkurrenst szimatoltak a televízióban, kapuikat hét lakatra zárták, hallani sem akartak arról, hogy a kamerát a nézőtérre eresszék. Mivel a tévé hasonló ellenszenvvel találkozott a filmesek részéről is, kénytelen volt saját „forrást“ felkutatni, ami hamarosan sikerült is, megalapítva ezzel a tévéjáték egyre sajátosabb, egyénibb jegyeket felmutató és népszerűbb műfaját. Az első évek idegenkedése lassanként kezdett felengedni. A tévé közben egyre népszerűbbé, befolyásosabbá vált, így az idő múlásával sokkal nehezebb volt nemet mondani a bekéredzkedő kameráknak. Az első színházi felvételek aztán eloszlatták a színházért aggódók félelmeit, mert kiderült, hogy a nézőszám és a televíziós közvetítés között alig van összefüggés. Mindenesetre kezdetben meglehetősen óvatosak maradtak és csak akkor engedélyezték a felvétel sugárzását, ha a darabot már levették a színház műsoráról.

A televízió számára a színházi közvetítés anyagilag rendkívül előnyös, mivel egy tévéjáték forgatási idejének és költségeinek töredékéért hozzájutnak egy egész estét betöltő műsorhoz. Mindamellett, hogy a televízió Verne álmának megvalósításával — a nézők otthonába viszi a színházi előadást — rendkívül fontos kultúrpolitikai küldetést teljesít: nagymértékben hozzájárul a falu és a város közművelődési szintkülönbségének kiegyenlítéséhez. A színházak vonzásköre aránylag kicsi, gyakorlatilag a városra és közvetlen környékére korlátozódik, amelyben székel (természetesen itt nem vesszük figyelembe a tájoló színházai sajátosságait, tekintve, hogy ezek elenyésző kisebbségben vannak a helyhez kötött kőszínházakkal szemben). Ezáltal az ország nézőinek csupán kis hányada van abban a szerencsés helyzetben, hogy az előadásokat látogathassa. Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ezzel milyen hátrányos helyzetbe kerülnek a kisebb városok és a falvak lakói, akiknek nincs módjukban az esetleg nemzetközileg ismert és elismert társulatok előadásait megtekinteni. Számukra felbecsülhetetlen értékű a televízió közvetítette színházi előadás, mivel az ország legkiválóbb művészeinek tolmácsolásában láthatják azokat.

Az általános közművelődési szint emelése a színház és a televízió közös feladata. Azonban különböző okokból kifolyólag a jelenlegi helyzet az, hogy a potenciális'nézősereg (ez esetben a város és közvetlen környékének felnőtt összlakossága) csupán egy bizonyos hányada tekinti meg a színházi előadást (az okok tárgyalása egy hosszabb tanulmányt érdemelne). így azok számára, akiknek bár alkalmuk volt megtekinteni az előadást, de ezt nem tették meg, a televíziós közvetítés lehetővé teszi a darab megtekintését. A televízió össznépi jellegénél fogva a színházi közvetítés, vagy felvétel sugárzása a nézőtéren helyet foglalóknál jóval több nézőt von az előadott mű vonzáskörébe. Szinte közhelynek számít, de

tény, hogy ma egy tévében közvetített Slxakespeare-drámát többen látnak egyetlen sugárzás alkalmával, mint a szerző halála óta eltelt négy és félszáz év alatt összesen.

Végül érdekes élményt, különleges csemegét jelent a színházi előadás felvételről való közvetítése azoknak, akik a színházi előadást is megtekintették. A nézőtéri néző ugyanis egykamera központú: úgy látja az eseményeket, mintha a televízióban egyetlen kamera közvetítené. Tekintete átfogja az egész színpadot, hangulatának, beállítottságának megfelelően kiválaszthatja magának a színpad egy-egy részletét, amire figyelmét összpontosítja. A cselekmény előtte időben és térben teljes totalitásában bontakozik ki. A televízióban abszurdum lenne egy kamera segítségével közvetíteni — bár ez felel meg leginkább a színházi élménynek —, az ilyen előadásnak aligha lenne nézője. Több kamera alkalmazása, a vágás azonban megváltoztatja az előadás szerkezetét: dramatizálja azt. A képdramaturgia művészi kifejezőeszköz, így már a színházi közvetítés saját jellegéből kifolyólag is megváltoztatja az eredeti előadást. Érdemes néhány szót szólni a televízió legfőbb fegyveréről: a közelképek alkalmazásáról. A színházban a néző aránylag távolról látja a színészt, így a mimikán túl a gesztikuláció a művész legfontosabb kifejezőeszköze. Felvétel esetében ennek a fordítottja az igaz: a sok részletkép a legkisebb rezdülést is felfokozza, meghatványozza, s ez sokkal visszafogottabb játékot kíván. A kamera egy meghatározott látószögből látja a színészt, így a néző nem a saját, hanem az

operatőr szemével nézi az előadást. Sok vitát kavart a kérdés, hogy a színházi előadás szempontjából ez előnyös, vagy hátrányos jelenség. Nem eszközöl-e a televíziós közvetítés olyan változtatásokat az előadáson, amelynek a művészi hitel a kárvallottja? A tapasztalatok még a vi- tázókat is rendkívüli módon meglepték. Egyértelműen kiderült, hogy a színházban nagy sikert aratott előadások a televízió nézőinek körében is rendkívüli tetszést arattak. Azonban a közepes és gyengébb előadások közönségsikere is meglehetősen nagy volt. Sőt, arra is volt már példa, hogy a színpadon megbukott darabot a televízió vitte — és nem ,is akármilyen — sikerre. A látszatra meglepő jelenségre aránylag egyszerű a magyarázat: a képdramaturgia alkalmazásával a tévéközvetítés vezetője a szó szoros értelmében átrendezi a darabot. Azzal, hogy mit és hogyan láttat, új dimenziót kölcsönöz az előadásnak. Még a gyengébb, tempótlan előadást is felgyorsítják, átszerkesztik a jól ütemezett vágások, a megfelelő operatőri munka. Persze a gyenge színészi játékot, a rossz színészvezetést a legjobb közvetítőgárda sem tudja pótolni.

Nemcsak hogy indokolatlannak bizonyult a színházi vezetők félelme, hogy a nézőtér folyamatosan kiürül a tévés közvetítések hatására, de épp ellenkezőleg, a nézőik újra áramolni kezdtek a színházakba. A televíziós közvetítések ugyanis bekapcsolták a kultúra vérkeringésébe a potenciális színházlátogatók hatalmas tömegét, akiknek érdeklődését épp a televíziós közvetítések keltették fel a színház iránt. Elsősorban az ő színházba járásuknak köszönhető, hogy valamirevaló előadásra szinte lehetetlen Jegyet kapni, a színházak egész évadokat játszanak végig táblás házzal. Ezeknek a felismeréseknek a birtokában sarkig nyitották a színházak kapuikat a televízió előtt, ennek következtében ma mér évente harminc-negyven színházi közvetítésben gyönyörködhetnek a televízió nézői.

Végül nem szabad egy fontos tényezőt elhanyagolni. Számtalanszor elhangzik a sajnálkozás, hogy milyen nagyszerű lenne, ha a színháztörténet egy-egy nagy alakjának színészi alakítása megőrződött volna az utókor számára. A színházi felvételek készítésénél éppen ez történik. A legjobb, legkiemelkedőbb alakítások mágnesszalagra kerülnek, így megőrződnek a jövő, az utókor számára.

Az amatőr képmagnók terjedésével a színházi előadások televíziós utóélete is meghosszabbodik, megsokszorozódik. Talán már nincs messze az idő, amikor a színházrajongók ezrei saját mágnesszalagjukra rögzítik kedvenc drámáik televíziós közvetítéseit, hogy aztán tetszés szerinti későbbi időpontban és akár több alkalommal is megtekinthessék azokat saját „házi színházukban“, a legkiválóbb művészek előadásában.

OZOGANY ERNŐ

SARA MELODY:

BÁNFALVI ÁGI

Markovics Ferenc felvétele

Különös teremtés ez a lány. Apját gyűlöli, anyját tiszteli, Simonnal a szegénységet is emelt fővel vállalná. Pedig korábban vagyonról, birtokról álmodozott; előkelő hölgynek képzelte magát, aki hintán jár, kocsissal, lakájjal. S most itt ez az átkozott söntés... És nincs se hintő, se lakáj. A dámából is pincérlány lett. Azért, mert apja — akinél a tellvér kanca az első, még akkor is, ha a családjától vonja meg a pénzt — így akarta. Am térden állva könyörögni egy szolgálólány is tud. Főleg hitelért, harapnivalóért. Mert valójában anyjáért, aki jámborul tűri az „igazi úr“ minden sértését, még a kölcsönt is kieszközöli.

Sara Melody mélységesen tiszteli az anyját. Ha vele beszél, szánalom és elkeseredés vegyül modorába. Ha apja előtt áll, csípős hangnemben társalog. Tekintetében is ott a dühös megvetés, a gúny, magatartásából árad a keserűség.

Fortyogva lép a színpadra, szemében hideg harag lángja ég. De szóba jön Simon és a megnyugvás szelídebbé változtatja az arcvonásait. Mert Sara ügy szereti őt, hogy a puszta fűben is elaludna vele. Nem is akar mást az élettől, mint Simon szerelmét. Csak ne lenne annyira szemérmes ... Csak ne hagyná cserben

1980. IX. 14.

a merészsége ... Mert ha együtt vannak, mást sem tud tenni, mint bámulni és elpirulni. Még ]ó, hogy az ifjú teljesen belehabarodott. Legalább nem kell túl ravasznak lennie.

Hajnalodik. A söntésben gyertyák pislákolnak. Egyedül Sara van talpon. Torkig van már apja „bankettjeivel“, alig várja a napot, amikor megszabadul végre a whisky bűzétől. Tele a keze étellel, itallal, mégsem siet a felszolgálással. Bánfalvi Ági úgy áll a sercegő gyertyák fényében, mintha támadásra készülne. Villog a szeme a dühtől, reszket a teste a tehetetlenségtől. Ha kifakadna, egyetlen perc alatt kiöntené huszonvalahány éve alatt összegyűlt kínját, bánatát.

Múlik az idő, összeszorul a csend. Sara nem bírja tovább. Odaáll a söntés söpredéke elé és úgy vágja le a tányérokat az asztalra, hogy abban nincs köszönet.

Nem az öreg Melody drámáját írta meg O’Neill, hanem Saráét.' aki már-már megcsömörlött apja életformájától. És Bánfalvi Ági ismeri O’Neillt. Játszani is felső fokon játssza. Így hitette el velem, hogy asszony lett a nyugtalan, könnyen sebezhető lányból. Asszony, akinek ezentúl csak a szerelem parancsol. És Sara büszke erre. Rettenetesen büszke.

(g. szabó)

SZÍNHÁZ A URASBAN