Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-14 / 37. szám
S imonnal forgott a lépcsőház, amikor megállt az ajtó előtt. Fogalma sem volt, mennyit ihatott, csak arra emlékezett homályosan, hogy egy nagy fekete autó, valamilyen szolgálati kocsi hozta haza. Nekitámaszkodott a falnak, és becsengetett a saját lakásába, mert képtelenségnek tartotta, hogy most a kulcscsomója után kutasson a bőröndjében. Majd a felesége kinyitja, gondolta. De belülről semmilyen nesz sem hallatszott. Újra csengetett, most már hosszabban és kissé türelmetlenül. Semmi mozgás. Mormogott valamit félhangosan, és kirámolta a bőröndjét. A kulcs ellenállás nélkül siklott bele a zárba — nem volt ráfordítva belülről, ahogyan várta. Legelőször a hálószobába nézett be, de az ágy bontatlanul állt. A többi szobába Is benyitott — a családja sehol. A konyhaasztalon egy cetlit talált, a felesége kézírásával: „Üdvözlünk, Papa. A Fátra expresszel hazautaztam apámékhoz. Emőke megbetegedett, haza kell őt hoznom. Vasárnap várjál bennünket a 18.20-as gyorsnál. Csókolunk, Szilvia Sanyikéval.“ Puff neki, dünnyögte magában. Csak ez hiányzott. Ha csakugyan lepottyanunk, én lettem volna az utolsó, akinek a maradványaiért jelentkeznek. Bár éhes volt, nem kívánt enni semmit. Cigarettára gyújtott, és bekapcsolta a televíziót. Az egyes adón valamilyen sorozat x-edik része futott. Átkapcsolt Bécsre. Operettfilm a harmincas évekből, vélte. A készülékből édeskés melódiák röppentek elő, mint a gőzhullámok a rézüst fedője alól, lekvárfőzéskor. Szenvtelenül nézte a pacsirtaként trillázó primadonnát, akinek majd kiesett a melle a mély kivágásból. Bámulta a képernyőt Simon, de gondolatai egészen másutt jártak. Ha elmondhattam volna neki mindent, talán megkönnyebbülök, szakadt ki belőle. Érezte, hogy még mindig remeg az egész bensője. A fejében a három szekercés ember szakadatlanul ácsolta a tetőt. A fülében monoton tompa motorzúgás. Egyszerre azon kapta magát, hogy fél. Érthetetlen, futott át az agyán, pedig odafenn végképp nem féltem. Kinyitotta a bár- szekrényt, és egy borospoharat teletöltött konyakkal. Egyszerre felhajtotta, majd újra leült a tévé elé. A női tánckar most egy revütáncfélét lejtett. Üjra és újra elővillantak a meztelen fehér női combok, ám mindez sehogy sem tudta most lekötni figyelmét, ellenkezőleg, felborzolta az idegeit. Bosszúsan kikapcsolta a készüléket, ügyetlen mozdulatokkal levetkőzött, és végigdőlt a heverőn, magára húzta a paplant. Egyenletesen szuszogott. Az ágy hirte- lenül emelkedni kezdett vele. Erős nyomást érzett a gyomrában és a szíve táján. Sokáig visszatartotta a levegőt, majd nagyot sóhajtott. — Ne olyan meredeken, kapitány — mondta. — Ne olyan meredeken, merekedeken,... deken ... ken ... en... en. Hangja furcsán visszhangzott, mintha valamilyen víz alatti sziklaszirtről verődött volna vissza, és szokatlanul tompán döngött. Ügy rémlett neki, hogy nem is ő kiabál fel a kapitánynak a hajóra, hanem föntről ordítozik le valaki a tengerfenékre, ahol ő most ültében oda van kötözve valamihez, de hogy miért, azt nem tudja. Nemsokára egy láthatatlan kéz eloldotta, ő emelkedni kezdett, s néhány perc múlva felbukkant a -hajó oldalánál. — Add a kezed! — hallotta, és Stefan, az egyik útitársa, beemelte a hajóba. Furcsa sziszegés töltötte meg a hajó belsejét. Csapott néhányat a békalábbal és már ott is volt a helyén. Ekkor megszólalt egy kellemes női hang. Fiatal nőé lehetett, élénken és tisztán csengett: „Srámek kapitány és a személyzet szívélyesen üdvözli a kedves utasokat a hajó fedélzetén. Nyolcezer méter magasan repülünk majd, hatszázkilométeres óránkénti sebességgel. Kérjük a kedves utasokat, hogy a maximális magasság eléréséig ne oldják ki a védőövet, és tartózkodjanak a dohányzástól. Köszönjük. Uvazsajemije paszazsi- ri...“ Az utasok szót fogadtak. Senki sem dohányzott. Egy hosszú lábú szőke lány — nyilván jutalomként — színes papírba csomagolt cukorkával kínált meg mindenkit. Aztán eltűnt, sokáig nem mutatkozott. A furcsa sziszegés felerősödött, Simon belehallgatott a csendbe és felfedezte: A feje fölött három lyukacska van, az sistereg, hideg levegőt fújva a fejére, vállára. Jólesett a friss fuvallat. Aztán furcsa zsongásra lett figyelmes. Érthető, ahol ennyi ember jön-megy. A hatalmas csarnok üveg- galain — akár a hullámtörőkön a tenger vize — megtörtek a hangok, és lepotyogva a fémkeret aljára, szétgurultak a csillámos márványpadlózaton. Borzasztó ez a várakozás! Negyed kettő volt, amikor megérkeztünk, most fél négy van, és mi még mindig itt gunnyasztumk ebben a beláthatatlan üvegketrecben. Hányadszor jövök már visszafelé? Hétszázharmadikszor vagy háromszázhetedikszer? ... összezavarodtam. És az eső, szünet nélkül zuhog az eső, amikor földet értünk, még sütött a nap. Betereltek ide bennünket, belezöty- tyentünk a süppedő műbőr fotelokba, és lassan-lassan elhomályosodott (körülöttünk a világ. Váratlan vakító fényesség. Egy fülsiketítő dörrenés, és elkezdett zuhogni az eső. Nem is cseppekben, hosszú oszlopokban csapódott rá a víz az üvegfalakra. És mekkora légnyomás kíséri! Félelmetesen szirénázik az orkán. — Nézzék! Az az indigókék Volga megindult. — Igen. Errefelé gurul. De egy Skoda is csúszik, srégen. — Biztosan nem fékezték be őket. Megérik a pénzüket a sofőrök. — Valaki fusson, fékezze be a Volgát. Idefelé jön. Átüti az üvegfalat! — Én megyek! — Késő. A Volga nekiütközött az üvegfalnak és, csodálatos módon, megállt. Pedig egészen vékony ez a fal. — Amott is megindult egy kocsi. Bumm! Bele a másikba. — Most visszafelé megy és — bumm! farral neki egy harmadik ördögdoboz oldalának. Mirek lihegve szalad, valahonnét a túlsó oldalról. — Hallottátok mi történt? Felborult egy égi taliga. A szél úgy megdobta a parkoló betőnján, hogy felbukott, és a hátán csúszva nekisodródott a Snack Bar falának. Az egyik szárnya átütötte az üveget és most benn van a bárban. — Gyerünk, nézzük meg! — A folyosóőr rikácsoló hangja: — Ez nem sétatér, uraim. Itt vámvizsgálat folyik. Mirek azt mondja: — Ügyelj a dolgaimra, Sándor, megyek telefonálok anyámnak. — Mirek prágai, ő már itthon van, neki nem kell továbbrepülni. De itt rostokol velünk. Már kétszer felhívta az édesanyját és háromszor Janét. Még egyetlen busz sem indult a városba. — Halló,. én vagyok megint, Ja- nicka .. . Nem, nem ... — Tudtam, hogy először a lányt hívja fel. Odébb sétálok, még azt gondolná, hallgatózom. Szurkoltam, persze, mindig szurkoltam egy kicsit. — Menjen át, kérem, a hídon, a csomagjait tegye rá a forgópultra. — A keresőkészülék végigmatat a testemen, és ide- gesítően vijjog. — Mi van a zsebében? Fegyver nincs magánál? — Azt a táskámban hordom. — Nyissa ki, kérem, a táskáját. — Előrántom a kis fekete pisztolyt. A oivilruhás őr rámkapja igazi hét és fe- lését. — Azonnal tegye a pultra, kérem, különben! ... — A fiamnak vettem. — Mutassa csak. No, fogja és máskor ne tréfáljon! — Könnyen átlyukaszthattam volna a zekéjét... — A fiatal vámőr határozott: — Nyissa fel, kérem, a bőröndjét! — Ezt? — Nem. Azt a nagyot. — Igenis. — Kellett hülyéskednem a pisztollyal, most elveszik a mini-televíziót. A vámtiszt beletúr a holmiba. Előcsillan a képernyő üvege. Rám néz. — Ajándék, testvér, tudod a ... a múzsámnak hoztam — mosolyog rá, de egy zabszemet se lehetne most... — Arca megenyhült. — A múzsádnak? ... — megértő mosoly csillan szép kincstári fogain. — Akkor gyorsan csukd be, és mintha itt se lettél volna. — Kösz. — Tejszínű homály borult a csarnokra. Térdig vízben járnak az emberek. Az orkán tovább szirénázik. Biztos van szeretője. Azért volt megértő. Ostobaság. Miért nem mondtam meg egyszerűen az igazat: a kisfiamnak vettem. Rettentően szeretem a kis kölyköt. Miféle ötlet volt, hogy azt mondjam? Most már mindegy. Fontos, hogy meghagyta. Ha azt mondom, hogy a kisfiamnak? Ki tudja? Lehet, neki nincs kisfia, és akkor... Nagy fényesség önti el a csarnokot. A felhőszakadásos viharnak semmi nyoma. Egy romantikusan színezett althang jelenti cseh nyelven: „Pozor! Pozor! Prosíme ces tujícich...“ Szóval végre beszállhatunk. Éppen ideje. A csarnok villanyóráján: 16 óra 42 perc. Tolongás a jegycserénél, tolongás a hajó mozgólépcsőjénél... A huszadik század végéig ez már mindig mindenütt így lesz. És azután? Ostobaság ... Felbőg a motor. Megmozdult a hajó. Nekilendül. A sivító rohanás gyorsabb és gyorsabb. Egyszerre megszűnik a rázkódás, majd az ablaküvegek finom rezonálása is abbamarad. Simonnak egy puha láthatatlan kéz befogja a fülét. Talán női kéz mert levendula illatú. Felgyorsult szívveréssel nyúl a kéz után, ám a kéz sehol. De a hallása — furcsamód — így sem tér vissza. Csendben, könnyedén úszik a hajó. Az ablak előtt füstszerű kékség. Hiába bámul kifelé, semmit sem lát. Megszeppen. Szürke hályog ereszkedett tán a szemére? És milyen mélységes a csend. Körülnéz. Emberek. Minden ülésen alig kivehető emberalak. Mozognak, a szájuk is mozog. Beszélnek talán. De aligha hallják egymást. A monoton kozmikus sivítás minden emberi hangot felfal? i Hirtelen egy éles kiáltás: —■ Repülj hajó! Ni csak! Kitört a hajó a vaksi hályog- burokból, és a hangfüggöny is felpattant. Hasító fájdalom a fülében. Beszakadt a dobhártyám? Simon fülére szorítja a kezét, s egy perc múlva óvatosan leveszi. Hheh! Érthetelen. Végképp nem fáj. A hajóban alaktalan hangzavar. Végre utazunk. Ha minden jól megy, fél hatkor otthon leszünk. — Ez a szomszédja, Slavomír hangja. Teljesen tisztán hallotta. — Igen, végre otthon leszünk, hebegi Simon. Jobbra fordítja a fejét: az ablaknál Stefan, a másik kollégája ül. És az ablakon túl — káprázat. Világoskéken ível fölöttük az égbolt. Ragyogó napsütés. Igen, persze, felbukkant a felszínre a tengeralattjáró. — Világosodik meg Simon tudata. A hullámverés elcsitult. Hófehér gomolygás, egészen a láthatár széléig. Mint végtelen tejszínű sivatag, olyan a tenger. Felülete, akár a pille az épp felforrt tejen. Simon szeme mohón issza az eléje tárulkozó szépséget. Mondana is valamit társainak, de nem talál méltó szavakat a nagy gyönyörűség kifejezésére. Körbe les, belehallgat a csendbe. Furcsa, a zsivajt mintha megint elvágták volna. Mindenki hallgat, mindenki a mennyei látványt habzsolja. Ilyen az ember. Amikor valami rendkívüli szépet lát, egyszeriben megnémul. Simon hátradül az ülésben, nagyot kortyant a hűs kondicionált levegőből, és hallgatja az alatta nyújtózkodó tenger alig kivehető mormogását. Ring, ring a hajó, és a változatlan kékség ólomfátylat von az utasok szemére. Váratlanul nagyot zökken a hajó. Nők sikoltása. Mellkasszorltó hosszas zuhanás. Üjabb zökkenés, hatalmas erővel, Simonnak úgy rémlik: roppant légpárna fogta fel a zuhanó hajót. Szemét az ablakra veti: a szűztiszta kékség, a ragyogó fényözön sehol. Helyette ijesztő szürkeség, támadóan gomolygó ködcafatok. Zsíros esőszemek csapódnak a köralakú ablaküvegeknek, hogy gyorsan lefutva szorongató könnycseppekként belehulljanak a semmibe. Vakító villanás. Kettéhasad az ég I-í-I-í! pillanatnyi sötétség, utána- elemi erejű csattanás, mely hatalmasat taszít a hajón. A lezséren biztosítottak kirepülnek a székekből s halomra a hajó orrába hullnak. Visongás, jajgatás, nyögés, Villám sújtotta a hajótestet — kiáltja valaki. Pánikjelek. Előfut két kék egyenruhás nő. — Megsérült valaki? — Alaktalan lárma. Az őrök a nőkkel helyükre támogatják a katapultált személyeket. „Kérjük kedves utasainkat, hogy késedelem nélkül kapcsolják be a biztosítóöveket. A kapitány rendelkezése az utazás egész időtartamára érvényes!“ — jelenti egy női hang erélyesen. — Nézzék! — sikítja egy öreges tenor. — Kettévált a hajó balszárnya. Végünk van. — Kívül és belül áttörhetet- len sötétség. Csak a villamos kisülések fénye lobban fel egy-egy- pillanatra. A gyengébb idegzetüek össze-vissza kiabálnak, az erősek, az elszántak, magukba ros kadtan ülnek és mélyen hallgatnak. „Hajónkat — jelenti az iménti hang nyugalomteljesen — nyugat fel a vihar. Ez nem az első eset a történetében. Kedves utasaink adjuk, hogy a hajót erős vr védik. Technikusaink ellenőriző testet: sehol semmilyen káros észleltek. Srámek kapitány kér: kát, őrizzék meg nyugalmuka abba a kiáltozást. Semmi ok Közöljük továbbá, hogy az ork har miatt fél órával tovább fog utazás. Köszönjük megértésüket — Éppen most kellett volna — mondja alig hallhatóan Slí szőr Simonnak, majd Stefannal ten szótlanul bólintanak. Eltelt az ígért ifél óra. Söté nások, sikoltozások, tompán m torzaj. A pánik újra éled. A személy — Balsejtelmeim vannak — sí az ablak mellől. — Semmi jí lenthet ez a furcsa hallgatás. 1 sunkra hagytak volna bennünk kísértetiesen fehérük a pillanat fényben. Ojabb Sztálin-gyertya százötven decíbeles dörrenés. A billen és nagyot lódul oldal’ öreg eszméletét veszti. Fehérkö fi jelenik meg. Sósborszeszt sz lük, majd bedörzsöli a homlok férfiak kiáltozzák: __Kössünk le gfőbb Ideje. — Hagyják meg két, négy gyerek anyja vagyok ják meg végre, mi a céljuk űk elmenekültek, minket magú tak. — Küldjünk búcsútávira teinknek! Szikratávíró csak va zeten. — Három civilruhás fí meg. A pánikkeltőket kiránc utastérből. A helyük üresen m< ötven perc a rendes utazási kelődik Simon. A villámfényr pillant. Egy óra tizennyolc peri eddig időn felül. Kezdi ő is el hidegvérét. Elfogja a kétely. K Az utasok arca-homloka verejté: Megreccsen a hangosanbeszél fihang természetellenes nyugal mondja: „Az orkán miatt Bél Budapesten akartunk kikötni. A próbálkoztunk Szliáccsal. A pi rint új célkikötőnk Kassa. Tíz a megadott irányban úszunk. A kötőben teljesen zavartalanok a Srámek kapitány még húszon kitartást és fegyelmet kér. Kös Néhány utas felkel és a kapi felé tántorog. Zuhanó manőver, vakmerők a levegőben maradn úszkálva, akár a kozmonauták lanság állapotában. Hadonászvt kormányozni magukat. Megbolydul az egész hajó. Az utasok nem hisznek többé Áltlános búcsúzkodás. Az élettől, természetesen. Simon körbe les. A kollégái gálja a fel-felvillanó fényben. N mincat szemügyre veszi. Homlo! Sokuk keze összekulcsolva. I Igen, mind imádkoznak. Űk, a istenhit nélkülinek bejegyzettek vatásos népnevelők. A tántorí Hm, mondja magában Simon, ök is csak emberek. Jobbra bi jét. Slavomír fiatal lenhajú fel képét nézegeti. Szempilláján t reszket. Mit csinál Stefan? St ján vagy húsz fénykép — az « dot és rokonságot kirakta. Bái biskol, hol a fiára, hol a kisl lantva. Majd a feleségével néz met. A képek nedvesen fényiéi ök legalább együtt lehetnek kel életük (talán) utolsó peri reng Simon. De én? Én hogy Nekem nem szokásom magamn apám-anyám, feleségem, kisfián testvéreim fénymását. Minek homlokom mögött kell, hogy 1< pük, elevenen tapinthatóan. Igi nak. Sokat gondoltam rájuk. Életem végső pillanataiban leg tató? Tán segítene? Aligha. É önmagának bevallhatja az e nem is igen tudok egyetlen Szégyen ez? Lehet. Persze, csa ennyire rossz a memóriám. Ha mi, csak egy. Hogy ilyen őst értelmetlenül kell meghalnon persze, ha csakugyan meghaln meghalhatok-e? Nem. Hisz el: valami nyomot magam után a ban'. Pedig kell legyen nyoma, Sándor porszemuyi élőlény, kiv velő, élt 35 évet a Föld nei Persze, piszok egy helyzet, am Fölöttünk a semmi, alattunk < zonytalanság... És mindehhe a születésnapom. 1975. június tes dátum. Örökké emlékezni ha... A harmincötödik szül« Szilviával akartam megünnepel Ki tudja, sor kerülhet-e rá, 1 utolsó születésnap az életembe jek? Most? Vagy inkább ir Ima? Más kell. Hová is szúrtar is? Megvan. Barátaim elhallga*
