Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-14 / 37. szám
9M. . 14. „A párkányi gyermekotthonban élő gyermekek egyharmada még sohasem látta a szüleit. Pedig a negyvenüt közül egyik sem teljesen árva. Az a szülő, aki hébe-hóba mégis eljön látogatóba, az is ittasan érkezik, mükönnyeket ejt, égre, földre esküszik: szereti a gyermekét. Aztán marad néhány órácskára, elviszi a fiát, lányát a városba, vesz neki egy tábla csokoládét s ezzel le is tudta szülői kötelességét. Valószínűleg csak évek múlva vagy soha nem tér vissza. A gyerek pedig vár: örökké vár. Anyura, apura, valakire, aki elvinné őt. A legtöbbször hiába.“ (EGY NEVELŐ) Anikó, 14 éves — Mióta vagy itt? — Már egy éve. — Tudod, miért kerültél gyermek- otthonba? — Nem mondta ezt nekem még senki, de valószínűleg azért, mert apu nem dolgozott, otthon volt mindig és nem volt miből élnünk. — Hány testvéred van? — Tizenegyen vagyunk testvérek. Egy nagyobb tőlem, a többi fiatalabb. — A többiek a szüléidnél vannak? — Nem. Hatan itt vagyunk Párkányban, egy már dolgozik, egy testvérem a nagymamámmal van, hárman más gyermekotthonokban. — őket ismered? — A legkisebbet nem. Amikor anyukám szülni ment a kórházba, engem akkor hoztak el otthonról. De úgy tudom, a legkisebb testvérkém egyenesen a kórházból került állami gondozásba. — Hogy hívják őt? — Nem tudom. — Járnak téged látogatni a szüleid? — Az egy év alatt csak egyszer voltak. — Mit hoztak neked? — Süteményt, cukorkát. — Mennyi időt töltöttél akkor velük? — Már elég későn, este érkeztek, és azt mondták, csak rövid ideig maradhatnak. Leültünk a klubban, itt lehettek vagy egy órát. Mondtam nekik, ne siessenek, ráérnek. Azt válaszolták, sok a dolguk, most nem érnek rá, menniük kell. Bs megígérték, legközelebb majd egész napot együtt töltünk, de ... De... — De azóta nem jöttek. — Várod őket? — Minden nap. — Levelezel velük? — Igen, néha hetente kétszer is írok. — Mit szoktál a levélben írni? — Leírom, hogy mit csináltunk, milyen jegyeket kaptam az iskolában és azt, hogy jöjjenek el minél előbb. — Válaszolnak? — Általában igen, de van úgy, hogy nem. — S ha írnak? — Akkor mindig azzal fejezik be, hogy a jövő hétvégén egészen biztosan eljönnek, várjam őket. — Hiszel nekik, hogy jönnek? — Már nem, de azért még mindig várom, egyszer csak eljönnek. El kell jönniük! Vagy nem ...?! — Igen, biztosan eljönnek. És mondd, szerettél volna a nyáron haza menni? — ... (Halk sóhaj, eltakarja az arcát.) — Szeptembertől hová mész majd továbbtanulni? — Hetedikből maradtam ki, azt mondták, csak Karvára mehetek a mezőgazdasági iskolába: kertész-szőlész szakra. — Rosszul. Inkább elfordulok, elbújok a takaró alá, hogy ne is lássam. Mindig arra gondolok, hozzám miért nem jöttek. — Mit gondolsz, miért? ^ — Hát, nem tudom ... — Szoktál álmodni? — Mindig. A legtöbbször, arról álmodom, hogy hazamegyek, apu nem lesz részeg, a térdére ültet, megsimogatja a fejem, beszélget velem és nem kiabál. Arról, hogy otthon vagyok és új életet kezdünk. Hogy együtt leszünk, a testvéreim is, mindannyian. — Rossz, amikor felébredsz az álomból? — Nagyon rossz, sírni szoktam. — Mikor vagy a legboldogabb? — Ha levél érkezik. De mindig csak addig vagyok boldog, míg odáig jutok az olvasásban, hogy: „nem jöhetünk, mert sok a dolgunk“. Most már régen nem jött levél. — Talán majd holnap? — Nem, nem hiszem. Nyáron alig szoktak írni. Pedig nyáron még jobban várom a levelet, még jobban örülök neki, mint máskor. — Kit szeretsz a legjobban? — Bandi bácsit, az eqyik nevelőt. — Miért? — Mert jó hozzám. Rlvisz magával haza, beszélget velem. Mióta anyu nem ír, még jobban szeretem őt. Mert érzem, most még jobb hozzám. — Gondoltál már arra, hogy te milyen szülő, apa leszel? — Sokszor. Én sosem fogok inni, kiabálni, és ha gyerekeim lesznek, azokat nem engedem elmenni otthonról. Ha valahová elmennek, akkor naponta fogok írni nekik. — Érdekel ez a munka? — Haragszol, neheztelsz a szüléidre? — Nem. — Szereted őket, úgy, mint azelőtt? — Igen. — Jól érzed itt magad? — Igen, de otthon jobb lenne ... Ml szeretnél lenni? Autószerelő vagy bányász. Jólesett most beszélgetni? Igen és beszélgessünk még!... Kati, 14 éves Zoltán, 13 éves — Hány éve vagy gyermekotthonban? — Hat éve, öt éve itt Párkányban. — Tudod miért kerültél ide? — Mert apu ivott, mindig részeg volt. — Bántott téged, megvert? — Nem, soha. — Vannak testvéreid? — Heten vagyunk. Hárman itt, egy Nyitrán a többiek otthon. En vagyok a legidősebb. — Nem irigyled azokat a testvéreidet, akik otthon lehetnek? — Nem, itt jobb, nem szeretek otthon lenni. — Miért? — Mert apu mindig részeg ... — Járnak hozzád látogatóba? — Egy éve voltak itt. Vettek édességet, ruhát és estefelé azt mondták, no, most már viszünk haza. En még örültem is, hogy hazahoznak, vagyis ide az otthonba, mindenem itt van. Itt vannak a barátaim, akiket szeretek. v — És a szüleid, őket nem szereted? — Hát szeretem, csak ... Apu mindig iszik és kiabál. Az nagyon rossz, ha kiabál. Itt nem kiabál velem senki. — Írsz nekik? — Igen, minden héten,. Azt írom, hogy jöjjenek el megnézni mert más gyerekekhez néha járnak látogatóba. Mindig azt válaszolják, hogy nem érnek rá, sok a dolguk. — Rosszul esik, ha látod, hogy másokhoz jönnek a szülei, nagyszülei? — Apukám már régebben meghalt, anyukám meg egy bácsival él, azért vagyok itt. — Mióta? — Már két éve. — Ismered azt a bácsit? —• Egyszer láttam csak, de nem akart beszélni velem. — Hány testvéred van? — Hat. Ketten itt vagyunk, ketten Léván, egy már dolgozik, asztalos és egy tíz hónapos féltestvérem anyu- ékkal. — A két év alatt találkoztál anyukáddal? — Egyszer, akkor is véletlenül. Simon-Júda vásár volt Párkányban és mi kimentünk a városba. Egyszeresük észrevettem anyukámat a sátrak között. Odafutottam hozzá. Nagyon meglepődött. Lehajolt, megcsókolt. Megkérdeztem, hogy miért nem jött be az otthonba, amire azt válaszolta: nem is tudja, hegy itt vagyok és hol az otthon. Láttam rajta, hogy nem mond igazat. — És aztán? — Hát, elég rendes volt. Elvitt magával, vett nekem csokit, cukrot, de szerettem volna egy pulóvert Is, de azt nem vette meg. — Jár téged valaki látogatni? — A nagymamám szokott eljönni. — Most a nyáron is volt? — Igen és haza is vitt magával. Két hétre. Oda jött anyu is a kisbabával, ott találkoztunk. — Miről beszélgettetek? — Nem nagyon beszélgettünk, mert anyu nem ért rá, a kisbabával volt elfoglalva. De én mondtam neki többször is, hogy jöjjön el engem meglátogatni és ha lehet, vigyen haza. — Mit válaszolt? — Mindent megígért. Azt mondta, úgy mint a múlt szombaton okvetlenül eljön, hazavisz és elintézi, hogy örökre otthon legyenk. Meg a testvérkém is. De nem jött. Tudtam, hogy nem jön el, de nagyon vártam. — Nagyon vágysz haza? — Korábban nagyon vágytam, de ezek után már nem. Valahogy kibírom még azt az egy évet s azután megyek Karvára iskolába. — Anyukádnak szoktál írni? — Igen, minden héten. Meg írok neki a névnapjára, születésnapjára, de nem is válaszol, ö még sosem írt, meg nem is küldött semmit, ha nekem név- vagy születésnapom volt. — Ezután is írsz majd neki? — Persze, azért írok, mégis az édesanyám. — Szereted őt? — Szeretem. — Szoktál álmodni? — Anyukámmal álmodom, hogy eljön, és utazunk hazafelé és örülünk annak, hogy újra otthon lehetünk. Kezdetben álmodtam ilyeneket, de most már egyre ritkábban. — Vannak itt barátaid? — Mindenki a barátom. De Jucit szeretem a legjobban, mert én kis- növésű vagyok, ő meg nagy és mindenkitől megvéd. — Boldog vagy? — Néha, amikor álmodok. , — Csak akkor? ZOLCZER JANOS (Felvételeink nem a beszélgetés résztvevőit ábrázolják.) (A szerző felvételei)
