Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-27 / 4. szám
1981). I. 27. P ieler Althaus délután három óra tájban telefonált Moszkvába. „Szervusz!" — kiáltotta oroszul, de idegen akcentussal. — Althaus vagyok a berlini transzplantációs központból! Edgar, figyelj, van egy jó vesénk. Hallasz engem?“ Edgar Levickij félretolta maga elől a kávéscsészét, és önkéntelenül is felállt. „Igen, igen!“ — mondta. — Hallgatlak, Pieter.“ Moszkvában azon a napon hirtelen megnőtt a légnyomás, és az orvosok ki sem látszottak a munkából. Különösen azok, akiknek súlyos betegeik voltak. A Szerv és Szövet Transzplantációs Intézet veseátültetéssel foglalkozó osztályán, amelynek vezetője Levickij, tulajdonképpen mindig csak súlyos betegek vannak. Ide azokat az embereket hozzák, akik számára a veseátültetés az egyetlen és utolsó reménység. A véséseknek többnyire egyéb bajaik is vannak, szívmegbetegedések, érelmeszesedés, magas vérnyomás. Az ilyen emberek különösen rosszul érzik magukat, amikor ugrásszerűen megnő a lég köri nyomás. Olyankor a klinika egész személyzete reggeltől estig lót-fut. Három óra körül némileg enyhült a feszültség. Levickij bejelentette, hogy mindenki „feltankolhat“. Mivel csak 20—30 perces pihenőről van szó, a kollégák hazulról hozott szendvicsekkel „tankoltak fel“ ott helyben, az orvosi rendelőben. Levickij átment a szobájába kávét főzni. Ilyen napokon kávé nélkül képtelen dolgozni. Ekkor telefonált Althaus a berlini központból. „Edgar! — kiáltotta. — Hallod? Repülővel oda tudunk küldeni egy vesét, ha szükségetek van rá!“ „Nagyon jó, Pieter, köszönjük!“ „Akkor küldjétek ki valakit Seremetyevóra, a berlini járathoz.“ ' Dr. Filipcev az átültetésre alkalmas friss vesét tartalmazó fehér dobozzal / AjtMgmpy Vámmemé „Jó, rendben“ — mondta Levickij, és letette u kagylót. Előtte az asztalon rubrikákra osztott papírlap feküdt. Az egyik oszlopban a betegek neve, minden név mellett megjegyzések: a beteg általános közérzete, mikor történt az átültetés, hogyan illeszkedett a szervezetbe az idegen vese, szükség van-e újabb műtétre. Egy részük külföldi. A Szerv és Szövet Transzplantációs Intézetet nemcsak Moszkvában ismerik. Bonyolult esetekben nemcsak szovjet állampolgárok fordulnak az intézethez. Aznap reggel Levickij maga írta fel a listára Szemeon Munev nevét, akit a bulgáriai Gabrovo városból hoztak be. A név mellett két piros pipa áll, ez azt jelenti, hogy a 17 éves Szemeon Munev nek azonnali veseátültetésre van szüksége. A betegnek szerencséje van: Althaus pontosan olyan csoportba tartozó vesét küld, amilyen ebben az esetben kell. A fiatalember most már életben marad, persze csak ha a szervezete nem veti ki magából az idegen testet. A szövetösszeférhetőség a fő probléma a sebészek számára. Mihelyt a tudósok feltalálják a szervezet immun reakcióját elnyomó szert, az orvosok úgy cserélik ki az emberi test beteg szerveit, ahogyan a gépészek a gépek alkatrészeit. Az átültetés technikája egyelőre még túlszárnyalja a biológiát. Egy másik aktuális kérdés a konzerválás. Ezen a téren már értek el eredményeket. Ahhoz, hogy az átültetésre kerülő vese, szív, vagy más szövetek hosszabb ideig megőrizzék életképességüket, különleges hőmérsékletű, meghatározott tápközegre van szükség. Szovjet tudósoknak sikerült olyan oldatot kikísérletezniük, amelyben a szervezetből kiemelt szerv 48 óráig is tárolható. Ez már nem kis dolog. Két nap alatt ugyanis az átültetendő szervet repülőgéppel el lehet juttatni más városba, vagy akár más földrészre is. Mellesleg, a szovjet módszer szerint konzervált első vesék egyikét rögtön New Yorkba küldték, ennek köszönheti életét a,32 éves fosé Serrano. Porjagyin, Szlepcnv és Filipcev sebészek éppen befejezték a teaivást a rendelőben, amikor belépett hozzájuk Edgar Levickij. „Pavel — mondta Filipcevnek —, három óra múlva érkezik egy vese Berlinből, Munevnek. Ki kell menni érte Seremetyevóra.“ Szemeon Munev a műtét után 18 óra 20 perckor a repülőtéri hangosan bemondó közölte, hogy a Berlin—Moszkva között közlekedő gép leszállt. Abban a pillanatban vöröskeresztes fehér autó indult a repülőhöz, egyenesen a kifutópályára. Szemerkélt az eső, a kiszálló utasok begombolkoztak. Csodálkozva nézték a mentőt, amely a lépcső aljánál várakozott. Mi történt? Valaki rosszul lett? Kiszállt a gép parancsnoka is, óvatosan lépell a betonra, kezében habosított műanyagból készült tartályt tartott. Tekintete rögtön megtalálta Payel Filipcevet: az orvos amúgy, fehérköpenyesen érkezett a reptérre. ,,Transzplantáció?“ — kérdezte a repülőgép parancsnoka. Pavel bólintott, és a doboz után nyúlt. „Kérték, hogy kívánjak kéz- és lábtörést“ — fejezte be a pilóta. A mentőautó vezetője elmosolyodott, vele együti a német gép személyzete is. A vámosok mosolyog va mutattak a kijárat felé: tessék parancsolni, ebben az esetben nem ragaszkodunk a formáságok- hoz. A mentő átvágott a seremetyevói kis nyírfaerdőn, aztán ráhajtott a Leningrád sugárútra. A sofőr bekapcsolta a szirénát, és a felezővonal mentén vezetett teljes sebességgel. Húsz órakor az orvosok ismét összegyűltek az osztályvezetőnél. Mindent előkészítettek, mindeni átgondoltak, lehet kezdeni. Levickij így szólt Fi- llpcevhez: „Pavel, ne felejtsd el, a fiú gyenge. Ha bármi van, rögtön hívj.“ Filipcev bólintott, Levickij távozott. A néptelen folyosón fekete ruhás, borotválatlan, gyulladt szemű férfi görnyedezett. „Munev apja vagyok — mondta. — Gabrovóból. A fiam, Szemeon ...“ „Értem — vágott közbe Levickij. — Higgye el, mindent megteszünk, amit csak tudunk. De nem jó, ha a sebésznek nyomasztó érzései vannak az operáció előtt, jobb, ha nem ta lálkozik most vele.“ Az új vese bekötésére a jobb vagy bal oldali csípőüreg a legalkalmasabb hely: itt ágazik el az a nagy artéria, amely a lábak vérellátását biztosítja. A sebészek kiemelik az artériát, és a vénát bozzávarják az átültetendő vese véredényeit. Az idegen szervet rögtön bekapcsolják a páciens vérkeringésébe, így meggyőződhetnek arról, hogyan működik. Filipcev, Porjagyin és Szlepcov mindezt gyorsan végrehajtotta. A műtőben mély csend honolt, csak at elektromos szike sivítása, a műszerek csörömpölése és rövid utasítások hallatszottak. A sápadt rózsaszínű vese pillanatok alatt megtelt élettel, elkezdett működni. Ekkor észrevették egy „felesleges“ eret. Nem volt túl nagy, talán két milliméter lehetett az átmérője, a donor szervezetében a vese alsó részének vérellátásában vett részt. Egyszerűen át kellett volna csak kötni, kikapcsolni a vérkeringésből. Ennek következtében persze az átültetett szerv egy része nem kap elegendő oxigént. A sebészek ezt részleges infarktusnak nevezik. De az a sebésziskola, amely a moszkvai Transzplantációs Intézet hírnevét megalapozta, másféle eljárást követel ilyen esetekben: az átültetett szerv minden véredényét feltétlenül be kell kötni a páciens szervezetébe. Ehhez az összevarrás közvetlen közelében azonos átmérőjű, hasonló ereket szükséges keresni. Filipcev újra és újra áttapogatta a környező szöveteket és végül megtalálta: szinte alig látható apró öltésekkel összevarrta a két vékonyka eret. Mindez öt óráig tartott. Közben az asszisztensek ötször is cserélték a vérátömlesztő berendezés tartályát. De hát mi mást lehetett tenni? Ha csak átkötik a „felesleges“ eret, akkor nagy lett volna a valószínűsége annak, hogy vérömlény, haemató- ma keletkezik az új vesében. Akkor pedig még egy műtétre van szükség. Ojabb szenvedések a beteg számára, és semmi garancia ... Éjjel két óra tájban fejez'ék be a műtétet. A sebészek megmosakodtak és ismét összegyűltek az orvosi szobában. Hallgatagon ültek a széles, kemény díványon. Lassanként feloldódott bennük az ötórás műtét feszültsége. „Jó lenne hideg tejet szerezni“ — szólalt meg Filipcev. Találtak is a szomszéd helyiségben, az ügyeletes nővér hűtőszekrényében. Csak úgy üvegből itták, szopogatva a kellemes jégdarabokat. Filipcev egy pillanatra elvette szájától az üveget, hogy megjegyezze: „Most kialusszuk magunkat, utána pedig telefonálunk Pieternek Berlinbe. Megmondjuk neki, hogy a gabrovói Munev imába foglalja a nevét.“ VLAGYISZLAV JANELISZ : r
