Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
Kovács Magda jsüsü rumi TALfíLUA /HÁGÁT — Itt vagyok például én — mutatott magára Süsü, a bolondgomba egy álmo- síté nyári délutánon, amikor olvasztott arany csordogált a magasból az erdei tisztásra és a tücskök lágy andalgókat ciripeltek a fűszálak hegyén ülve. — Velem ez nem történhetett volna meg. — Természetesen, a százlábút rágalmazod. I'gye? Nem tévedek! — emelte fel fejét a porból a szamártövis. — Süsü mindig rágalmaz valakit — mérgelődött eldugult pipáját szortyog- tatva hőscincér apó egy rebarbara árnyékában. — Amíg egyszer alaposan rajta nem veszt. Adta kölykei! — rázta meg hirtelen öklét a futrinka gyerekek felé. akik ebben a pillanatban rúgták be a csend ablakát nagy csörömpöléssel. — Még ezek is! Mintha nem lenne mára elég a bajból. — Bizony. Szegény százlábú! — köny nyezett a kutyatej. — Ki beszél a százlábúról? — fortyant fel hőscincér apó, aki a világért sem vallotta volna be, hogy sajnálja a százlábút. Ezért vágott marcona képet. — A pi pámről van szó. Megint eldugult! Mert eldugítottátok. Igen, ismerlek benneteket! Egytől egyig! — bökött mérgesen körbe szeretett pipaszárával a tisztáson. A zöldmüge magára vette a célzást, fejgörcsöt kapott és elájult. Aléltan csüngött a vadalmafa alsó ágán. Jószomszédja, a folyondár Süsüre támadt. — Mert neked mindenütt meg kell csinálnod a bajt! — és közben gyöngéden pofozgat ta a zöldmügét. A futrinka gyerekek ugyanekkor egymást pofozták. Felriadt pókok rohangásztak körbe hálójukban. Szarvasbogarak akaszkodtak össze, s csattogtatták agancsaikat. Pillanatok alatt teljes volt a felfordulás. — Mé, hát mit csináltam? — csodálkozott Süsü. — Amit szoktál — sziszegte a vipera. — De hisz az égvilágon semmit sem csináltam! — és Süsü homlokát ráncolva igyekezett kitalálni, mi lehet a vétke. —• Csak annyit mondtam, hogy velem ez nem történhetett volna meg. Mint ahogy nem is. Mert ha én százlábú vagyok, nem nevezek be a görkorcsolya versenyre. Csak képzeljétek el! Lábanként egy görkorcsolya, az száz görkorcsolya. Aztán csoda, ha úgy összegabalyodtak a járókái, hogy a kórházban kellett különválogatni? Egy ép láb, egy törött láb. Tizenöt lába ment rá a nagy mutatványra. Hi-hi. Hát ezért mondtam, hogy velem ez nem történhetett volna meg. — Már csak azért sem, mert a bajkeverésen kívül semmi mást nem csináltál életedben. Te nagyszájú, puhány, te pöf- feteggomba! A tisztás lakói abbahagyták a civako- dást és körbefogták Süsüt, akinek egyszerre égni kezdett az ábrázata. Még hogy pöffeteggomba! ö, a nagyhírű, előkelő család fia, a bolondgomba! — Majd én megmutatom! Igenis tudok valamit, amit egyikőtök sem! Ügy átmegyek az Ökörszem-tő egyik partjáról a másikra, hogy közben sem lábbal, sem kézzel, de még egyetlen hajszállammal sem érintem a vizet. És nem ülök csónakba és nem röpülök! — Ugyan?! Láthatnánk talán a nagyhírű mutatványt? És ha igen, mikor? — Ma este, ha feljött a Hold! Aki látni akarja, legyen a nagy fehér kőnél az Ökörszem-tó fölött! Megmondhatjátok a többieknek is! — ezzel köszönés nélkül, mérgesen becsörtetett az erdőbe. — Csak meg ne pukkadj addig! — kiáltották utána. — Talán csakugyan kieszelt valamit! — Ugyan, pont Süsü!? — No, no időnként azért fején találja a szöget! — Vagy magát! — Majd meglátjuk, ha feljön a Hold! — így beszélgettek a tisztás lakói, akikben már nyoma sem volt az iménti civa- kodásnak. A zöldmüge magához tért. Hőscincér apó pipája vígan szeleit. S harciasán előremeresztett bajszát békésen bevonva nekilátott, hogy mankókat faragjon kedvencének, a százlábúnak. — Egyet se búsulj. Este te is ott leszel az Ökörszem-tónál. Majd meglátjuk, mit tud az a nagyszájú bolondgomba, s hogy ki nevet utoljára — biztatgatta a tizenötszörösen bekötözött lábú százlábút. — Merre lesz a görkorcsolya verseny? — kérdezte a csiga, aki ebben a pillanatban érkezett a tisztásra. Gyöngyöző homlokán látszott, hogy nagyon sietett. — Hallottam, hogy görkorcsolyaverseny lesz a tisztáson. — Már volt. — Lekéstem! Ú, én, mindig mindenről lekések! — kesergett a csiga. — Ne sírj, este, ha feljön a Hold, az Ökörszem-tónál valami egészen különöset láthatsz. Mind ott leszünk. Siess, hogy te is odaérj! —vigasztalták a tisztás lakói. — Le fogom késni! Azt is le fogom késni! Érzem ... — sóhajtotta, de azért nekiindult, mert valahol a lelke mélyén egyre élt a balga remény, hogy egyszer csak odaér. Valahová, valamikor.- Este, amikor az őrtálló csillagok sorfala között ezüst köntösében égre lépett a Hold, az Ökörszem-tó fölötti nagy fehér kövön csakúgy nyüzsgött a sokada- lom. Tarka össze-visszaságban kavarogtak, tülekedtek, mint valami vidám karneválon. A gyerekek lampionokat, zászlócskákat lobogtattak, lacikonyhák sisteregtek, sercegtek, illatoztak messzeha- tóan. Anyukák kiabálták hangosan szök- dösős csemetéik nevét, apukák kötöttek fogadásokat Süsüre és Süsü ellenében. Szóval, igazi népünnepély kerekedett. A Hold tündöklő fénnyel világított. S egyszerre megjelent Süsü, az est hőséhez illően délcegen lépkedve. Megállt a nagy fehér kő peremén, s szembefordult a lassan elcsendesülő tömeggel. — Most olyat láthattok, amilyet még nem láttatok — kezdte titokzatosan. — Jól figyeljetek! — ezzel villámgyorsan megfordult, s mindenki elképedésére fejest ugrott a nagy fehér kő alatti Ökörszem-tóba. A lélegzetelállító pillanatot nagy puffanás és jajdulás követte. Min denki a kő széléhez rohant. Uramfia! Süsü ott feküdt az Ökörszem-tó fenekén. A tő csontra száradt fenekén! — No de ilyet aztán tényleg nem láttunk! Fejest ugrani egy kiszáradt tóba! Ha-ha-ha! Hi-hi-hi! — tört fel a megkönnyebbült nevetés a sokadalomból, amikor Süsüt fölszedték s látták, hogy csak értékes kalapja rongálódott meg. Mert a fejét aztán senki nem számította a különösebben értékes holmik közé. _ — Jaj, nem vettem észre, hogy közben kiszáradt! Jaj a fejem! Kedves százlábú, mit raksz a fejemre! — Jeget, Süsükém. Jót fog tenni. Csak ne mozgolódj folyton. Süsü nyögdécselve és szégyenkezve feküdt a százlábú ágyában. — Tudod-e, hogy nem is volt rossz az elgondolásod? — mondta hőscincér apó eldugult pipáját szortyogtatva. — Mert ha a tő nem szárad ki, a fejeden állva a kalapodban egyszerűen átvitorlázol a másik partra. És nem érinted a vizet, nem ülsz csónakban és nem is repülsz. Ha nem te lennél, azt mondanám, hogy zseniális ötlet volt. — Mondja azt, hőscincér apó! — kö- nyörgött Süsü. — Hogyisne! Aztán egy hétig nagy- szájúskodnál utána. Ismerlek. — Én aztán ... én ... — kezdte nagy hévvel Süsü, de rögtön abba is hagyta, ahogy meghallotta önnön hencegő hangját. — Igaza van, hőscincér apó. Mindannyiatoknak igazatok van. Ne haragudjatok rám! —. Dehogy haragszunk, S,üsükém — takargatta be a százlábú — de most már pihenj. Pihenned kell. — Ezzel maga is lepihent. És lepihent az egész tisztás. Csend és békesség borult fölé. Csak a nagy fehér kő irányából hallatszott valami halk sírdogálásféle. Most ért oda a csiga. É lt, élt Pozsonyban a század elején egy kocsmá- ros. Nagyon derék és becsületes ember volt. Pálnak vagy Péternek hívták, nem tudni, csupán annyit tudunk, hogy egy szép napon meghalt a felesége. Nem volt, aki a háztartást vezesse. Búsult is emiatt Pál, ha Pálnak hívták, búsult is eleget, de új asszony után nézni csak nem volt érkezése. Volt a kocsmárosnak egy szolgája. Derék ember volt a szolga is. A szőlővel, a borral ő foglalatoskodott. Egy napon így szólt Pál a szolgájához: — Bajban vagyok, Híres Tamás ... — Az már igaz ... — gondolkodott el Híres Tamás. Szép szál ember volt ez a Tamás. Nagy fekete szeme volt, s a szája körül dús, fekete bajusz díszelgett. Posztóöltönyében úgy állott a derék gazdája mellett, mintha ráöntötték volna. — Az már igaz, hogy nagy bajban van kend, a gazd’ uram — mondta a szolga. — Hiszen még a gúnya is lekívánkozik gazd' uramról. . . Olyan elgyötört ... Csak hálni jár belé a lélek ... Borul, borul, mint a káposzta ... Csak azt nem tudom, hogy mi bánthatja a gazdámat ... — mondta Híres Tamás. — Az az egyetlen bajom ... — szólt a kocsmáros —, hogy immár a hatvanhatodik éjszakámat töltöttem nyugtalanul... Ugyanis alig hunyom le a szememet, azonnal megjelenik egy boszorkány és rátelepedik a mellemre ... Majd megfulladok ... A csontjaim... A testem ... Ö, hogy tönkrementem már így is ... A szolga egy pohárka bort küldött a torkába, majd így szólott: — Ha igaz, amit a gazdám mond, akkor meg kell hogy vizsgáljuk a szobája ajtaját... Azonnal hozzáláttak a vastag töigyfaajtó átvizsgálásához, de alighogy hozzáfogtak, Híres Tamás egy ághelyre bukkant, egy kisujjnyi vastagságú lyukra. — Megesküdnék rá, hogy az a boszorkány éjszaka ezen a lkukon surran be a gazd 'uramhoz ... — szólott Híres Tamás, a szép szál szolga. (Mert a boszorkányok mindig a lyukakon vagy a nyílásokon közlekedtek.) — A gazdám egy akkora parafadugót válasszon, ami ebbe a lyukba pontosan belefér, s az elkövetkező éjszaka csak mímelje az alvást, s aztán, ha már meggyőződött arról, hogy a boszorkány jelen van, ugorjon ki az ágyból és dugaszolja be a lyukat... így is történt. A kocsmáros behunyta a szemét, de nem aludt el. Éjfél sem volt még amikor a borszorkány megjelent. Akkor Pál kiugrott az ágyból, és eldugaszolta a, kijáratot, majd kíváncsiságból fölkattintotta a villanyt. Az asztalon egy szép alakú kőváza díszelgett: azzá vará zsolta magát a boszorkány. — Szóval itt van... — mondta Pál, ha Pálnak hívták a kocsma tulajdonosát, s ha pedig Péternek akkor ' Péter szólott így. — Szóval itt van ... — mondta még egyszer, s visszadőlt a kerevetre. Mint aki tökéletes munkát végzett, nyugodtan elszende- rült. Reggel, amikor fölserkent, egy asszonyt látott az ágya peremén üldögélni. Patyolat-arcú, negyven körüli asszonyka volt. Amíg a kocsmáros aludt, a szobáját rendbe tette. Az asztalra frissen vasalt abrosz került. S már ott gőzölgött a frissen főzött, ínycsiklandozó kávé. A tányérban sonka. Mel lette a másikon habkönnyű kenyérszeletek. — Idáig rendben is volna ... — gondolta elégedetten a kocsmáros, amíg az asztalhoz ült, s megreggelizett. — A feleségemet Amáliának hívták... — mondta a derék kocsmáros. Az asszonyka bólintott. — ... Nagyon jó asszony volt... — folytatta az asztalnál ülő, miközben újabb sonkaszeletet tűzött a villájára. — ... Aztán egy reggelen meghalt, és árván maradt a ház. .. . — Ha nem leszek az útjában, szívesen ittmaradok ... — mondta az újdonsült feleség. — Főzni, takarítani, házat vezetni én is tudok .. . Aztán majd csak elboldogulunk egymással... A kocsmáros majd kiugrott a bőréből, annyira boldog volt. Ment is azonnal Híres Tamáshoz, hogy mindent részletesen elbeszéljen. Az éjszakát, az asztalon lévő kővázát, majd a reggeli asszonykát, aki már az első pillanatban föltalálta magát, s frustokot készített... Híres Tamás sejtelmesen mo solygott. — Aztán mit mosolyogsz, te ember? ... — kérdezte a kocsmáros. — Azt mondom én, hogy a felesége előbb-utóbb elcsavarja a gazd’ uram fejét... Az a kívánsága lesz, hogy a parafadugót távolítsa el a tölgyfaajtóból... De gazd ‘uram, (én tanácsolom) — bármennyire is könyörög nz asszonyka —, ne hallgasson rá ... A kocsmáros bólintott. Megköszönte a szolgája tanácsát, aztán elfelejtette. Az első hónap szépen telt el, mint a legtöbb házasságban. Az asz- szonyka mosott, takarított, főzött, sőt még a kocsmában is segítkezett. Az ötödik héten, amikor a kocsmáros reggelizett, az asz- szonyka így szólt: — Az a parafadugó, ott az ajtóban nem éppen szemet vidító látvány... Ki kellene onnan venni ... — Akkor vegye ki a gazdasz- szony... — válaszolt a kocsmáros. De az asszonyka nem nyúlott a dugóhoz. Nem volt rá hatalma. A nyolcadik héten csak eny- nyit mondott: — Magam sem értem, hogy minek az ághelyet eldugaszolni... Az ártatlan kocsmáros, aki nem akarta, hogy egyetlen parafadugó miatt házi botrány törjön ki, kihúzta az ághelyből, s a sarokban lévő kosárba hajította. Az asszonyka azonnyomban eltűnt a szobából. Ogy elpárolgott, mint a kámfor. Hiába várta vissza a kocsmáros, akit Pálnak vagy Péternek hívtak, de semmiképpen sem Adómnak ... Vajkai Miklós (FELSÖ-CSALLÚKftZI NÉPMESE) 4 A tardoskeddi bábuzók
