Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
Tóth László átváltozások Tamási Áron csodálatos világát idézte meg a rozsnyói Mandikó színjátszó csoport A szegi című darab előadásával Akkor hát jói megjegyezted a varázsigét? — kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember. — Bizony jól — válaszolta neki Csipesz, ám ekkorra az öregember már újból visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel Is társalkodóit eképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris. Miért is ne mondhatnám? Elvégre nem titok az, hiszen Csipesz története olvasható minden nagyobbacska lapulevélen, s magam is onnan lestem le tegnap éjszaka, amikor olyan, de olyan sötét volt, hogy még az orrom hegyéig sem láttam. Tehát: Történt egyszer, hogy Csipesz céltalanul csatangolt a Duna-par- ton, s vidáman beszélgetett a fűszálakkal, kavicsokkal, katicabogarakkal meg a vízzel, amikor hirtelen megpillantott egy vénséges vén fűzfát, amelynek épp abban a pillanatban törött le beteges reccse- néssel az egyik száraz gallyacskája. „Hazaviszem, s egy olyan csuda-botot faragok belőle, hogy még a harmadik utcából is csudájára járnak majd a srácok“ — ez volt Csipesz első gondolata. Am ahogy nézte-nézegette a fűzfát, úgy látta, s minél tovább nézte, egyre inkább úgy látta, hogy nagyon, de nagyon hiányzik róla ez az ágacska, s ezért igen-igen megsajnálta őt. „Visszaragasztom“ — ez volt Csipesz második gondolata, s még annyi idő sem telt bele, ami alatt az elhajított kavics ugrik egyet a vízen, máris úgy cselekedett, amint azt kigondolta. Fogta hát az ágacskát, bal kezével visszalllesztette oda, ahonnan letörött, jobb kezével meg nagy gondosan megnyá- lazta a törés helyét, majd egy hosszabb és szélesebb fűszállal körültekergette a sebet. Még jóformán nem is végzett az elsősegély- nyújtással, amikor az ágacska már meg is éledt, s egy szem rügy pattant ki rajta. Igaz, egyetlenegy sze- mecske, de mégiscsak rügy volt az! Ekkor azonban váratlanul egy vénséges vén öregemberré változott át a vénséges vén fűzfa. — Szerencséd van, hogy nem szólítottál sehogy — dörrent rá zsörtölődve Csipeszre. Elámult erre a kisfiú, elámult igencsak: ugyan hogyan szólította volna az öreget, amikor még azt sem tudta, hogy a fűzfákat szólítani kell valahogy. — De azért mégis haragszom rád — folytatta az öregember. — Igen, igen, mert elkéstél. Tudod, valamikor régestelen-régen, hetedhét országban én voltam a legda- liásabb királyfi. Am egyszer, éppen amikor már-már megmérkőztem volna a szomszédos birodalom egyetlen szál királykisasszonyának kezéért a hetvenhétfejü sárkánynyal, akit azért tartottak, hogy a királykisasszony kérőinek legyen kivel megmérkőzniük, szóval, közvetlenül ennek előtte valaki elátkozott, s én fűzfává változtam. De azóta már ezer év is eltelhetett, én meg igen-igen megöregedtem: már vagy ezer éves is lehetek, ha nem több. S mit kezdjen, mondd, mit kezdjen egy öregember egy vadonatúj, akarom mondani, zsenge királykisasszonnyal, amilyen az én szívem választottja volt. Sőt, ta- lántán már királykisasszonyok sincsenek. Tehát haragszom rád, mert csúnyán elkéstél, de mégis megjutalmazlak, mert segíteni akartál. Mondok ezért egy varázsigét, s ha bármi bajod van, mondd csak el, s meglásd, minden nyomban jóra fordul. És az öregember megmondta a varázsigét. — Jól megjegyezted? — kérdezte Csipesztől. — Jól. — Rendben van, menj hát tovább utadon — mondta ekkor az öregember. — Menj csak, menj. De valóban jól megjegyezted? — kérdezte még egyszer, aztán visszaváltozott fűzfává. Csipesz ekkor, mert mi mást is tehetett volna, elindult hazafelé. A maga útján ment, az öregember szavai szerint, a maga útján. Am egyszer csak elébe toppant egy csalánbokor. Csipesz ki akarta őt kerülni jobbról, ám az megint elébe csapott, ki akarta kerülni balról, de a csalán újfent a lába elé szőkéit. Ha valaki messziről nézte volna őket, azt hihette volna, hogy Csipesz örömében táncra perdült a csalánbokorral, holott szó sem volt erről. Csupán annyi történt, hogy a gazfickó csalán nem eresztette tovább Csipeszt, hiába is akart menni a maga útján. És ekkor — épp a legjobbkor — eszébe jutott füzapó varázsigéje. — Tüstént tüsszents! — kiáltott rá a csalánbokorra, s az nyomban akkorát tüsszentett, hogy még a Föld is majdhogynem beléreme- gett. Csipesznek ez éppen elegendő idő volt arra, hogy egérutat nyerjen, s mire a csalán felocsúdott volna, már túl is járt árkon- bokron. Már majdnem elérte a töltésoldalt, amikor egy csapatnyi kisliba, egy anyányi lúd meg egy apá- nyi gúnár állta el az útját. A kislibák békésen csipegették a füvet, ebben nem is lett volna hiba, az ám, csakhogy az anyányi lúd meg az apányi gúnár vette célba éktelen sziszegéssel Csipesz lábikráját. — Tüstént tüsszents! — tört ki a varázsige a megrémült kisfiúból, amire lúdanyót meg gúnárapót is elfogta a tüsszentés, Csipesz pedig akadálytalanul tovább mehetett. A szél egykedvűen susogtatta a faleveleket, a tücskök ciripeltek, a madarak csiripeltek, mint egy igazi mesében, amikor Csipesz feje fölött fülsiketítő zajt csapva egy repülőgép zúgott el. Megharagudott Csipesz a repülőgépre, amiért is elmélyült sétájában így megzavarta őt, és fölkiáltott az égre: — Tüstént tüsszents! S lám, csodák csodája, a repülőgép is nagyot tüsszentett, és menten visszaváltozott griffmadárrá,, Később Csipesznek át kellett mennie az'országúton, ámde sehogyan sem sikerült neki az egymás he Mosoly bábuval — Marcelházá- ról gyén-hátán torlódó rengeteg au tótól. — Tüstént tüsszents! — rikkantott rá az egyikre, amire az autó, jóízűt prüsszentve, üstöllést visszaváltozott lóvá. S a 16, aki egy szempillantással azelőtt még autó volt, azon nyomban megállt, ahogy csak észrevette Csipeszt, pajkosan nyihorintott egyet, megvárta, amíg a kisfiú átmegy az úttesten, aztán tovább poroszkált. Csipesz ezután is még sok mindenkivel találkozott, mígnem végül mégiscsak hazaért. Igen ám, csakhogy addigra egészen beesteledett. Mondani sem kell, hogy otthon nem éppen a legrózsásabb kedvvel fogadták őt a szülei: — Irgum-burgum, tegingette! — csicseregte az anyukája, amire Csipesz, ugyan mi mást tehetett volna, megint elgajdolta a varázsigét: — Tüstént tüsszents! Talán már mondanom sem kell, hogy Csipesz anyukája erre nyomban eltüsszentette magát, de nem is egyszer, hanem rögtön kétszer, amitől egyszeriben visszaváltozott Anyukává. És nem szólt már egyetlen szót sem, csak halkan dudo- rászgatott, miközben vacsorát adott Csipesznek, majd megmosdatta és lefektette őt, aki nyomban el is aludt, és azt álmodta, hogy a Duna-parton csatangolva hirtelen előtte terem egy vénséges vén öregember, s megkérdezi tőle: — Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? KESZELI FERENC MACSKÁK EGYMÁS KÖZT ÁMUld Nem messze van ide Moson — Kand uram kend oda oson? Oda bizonyI — szól a kandúr — Rokonomhoz, aki pandúr. Un is tudom hol van Moson, ültem már ott villamoson ... Jé, ne mondja, jó cirmosom! Netán olyan nagy e Moson, hogy ott jár a villamos?! Ha jól sejtem jó cirmosom, Ön hazudni hajlamos! Péterett és Pállot ahol két vár állói ma már egy vár látott szájjal né: s pállott szájjal 1 mind a ketten ai hová lett a régi \ Nyakatekertben nyakatefák állnai nyakatefák ágán, nyakatekek lógn< Nyakatekertész nyakateket termi tél beállta előtt, nyakateket termi Vége a tanévnek, kezdődik a szünidő, a pihenés, a fölüdülés, az erőgyűjtés ideje. Jókívánságaink mellé csatoljuk minden gyermeknek ezt a kétoldalas összeállítást, melyet Gyökeres Györgynek az V. Dunamenti Tavasz gyermekfesztiválon készült felvételeivel illusztrálunk.
