Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-22 / 25. szám
9110 M ájus derekán rövid újsághír adta tudtára az országnak, hogy a Kassai' (KoSice) Műszak'. Főiskola Slávia sportegyesületének hegymászói hazaérkeztek Afrikából. Aki nem volt Közép-Európa határain túl, s a világot — beleértve a legmelegebb kontinenst is — csu pán fényképekről, könyveikből, vagy filmről ismeri, annaik egy-egy útibeszámoló is rengeteg újat, érdekeset és értékes ismeretet ad. Az újsághírt olvasva engem is az foglalkoztatott a legjobban, hogy milyen úton-módon jutott el a tizenhárom tagú expedíció oda, ahol a múlt század végén Teleki Sámuel kalandos felfedező útjait járta, milyennek látta az ottani világot és milyen élményekkel tért onnan vissza öreg kontinensünkre. Kassán nem volt nehéz felkutatni a „világjárókat“. Érdeklődtem, útbaigazítottak, majd telefonáltam. A pénteki hívás eredménytelen volt. Amint az három nappal később kiderült, a hét végén aligha lehetett volna valami a beszélgetésből, hiszen a három hónap utáni első hazai szombatjukat és vasárnapjukat a csoport tagjai az afrikai útra kölcsönkért műszaki és egyéb kellékek „rendbe szedésével“ töltötték. Pár nappal az expedíció hazatérése után a csoport vezetésével megbízott Varga Bertalan mérnök ismertetett meg a hegymászó csoport kilencvennapos kalandozásának részleteivel. —1 Nem ez volt az első nagyobb túránk — kezdte a magyarázatot a Szlovákiai Magnezitművek energetikusa. — Jómagam huszonnyolc éve vagyok a hegyek, sziklák és szakadékok „rabja“, s a többiek is tapasztalt természetjárók. A hazai hegyek, majd az Alpok, a Kaukázus, a Pireneusok, a Skandináv-hegy- ség megmászása után 1976-ban megismertük a Sza harából égnek meredő, közel háromezer méter magas Hoggart. Két évvel később Kelet-Afrikába indultunk, de AVIA típusú tehergépkocsijaink Szudánban felmondták a szolgálatot, így célunkat akkor nem értük el. A sikertelen próbálkozás után alaposabban hozzáláttunk egy újabb kísérlet megszervezéséhez. Tavaly ősszel már azt hittük, hogy az 1980- ra tervezett útból aligha lesz valami, de december 13-án mégis megkaptuk az engedélyt. Igyekeznünk kellett, hogy mielőbb útra kelhessünk és még az egyenlítő környékére rendszeresen visszatérő esős időszak beállta előtt megmásszuk a hegyeket. A csoport ezúttal ikét PRAGA V3S típusú tehergépkocsival vágott neki az általa kevésbé ismert tájnak. Szokatlan úton, a Földközi-tengeren, a Líbiai-sivatagon, majd a Núbiai-sivatagon át közeledett Szudán, és Kenya felé. — Egyszerűbb utat is választhattunk volna, mondjuk egyiptomon keresztül a Nílus mentén, de a korábbi tapasztalatok alapján attól tartottunk, hogy az Asszuáni-gáton a hajók nem viszik át autóinkat, ha pedig mégis, akkor igen drágán. Ügy tudom, mi voltunk az első csehszlovák csoport, amelyik hazai gyártmányú kocsikkal különösebb nehézségek nélkül jutott el ezen az úton Kenyába. A sivatagi utazásról sokat mesélt, hiszen — amint mondta — ott minden perc, minden méter rejtegetett valami érdekeset számukra. — Líbiában aránylag egyszerű volt az utunk, mivel ott még volt kísérőnk, de Szudánban, ahol kétezer kilométert mentünk a sivatag jelöletlen és hoIILECHILEBIBB FlLDIESZ IIFEI1ECSICSAIH feljutnunk. A hóval takart 5199 méter magas Kenya csúcsra három nap alatt másztunk fel, március 26-án sikerült kitűznünk egyesületünk zászlaját. Utána a Kenya-csúcshoz közeli és tőle alig alacsonyabb hegyormok, a Batian és a Nelion következtek, majd a 4985 méteres Lenana és a 4800 méter körüli Point Thompson. Az eredeti tervben a Kilimandzsáró és Ruwen- zori is szerepeltek ... — Sajnos az ugandai és tanzániai politikai események megváltoztatták tervünket. A Kilimandzsáró helyett Kenyában meglátogattunk néhány nemzeti parkot, védett területnek nyilvánított természeti érdekességet és a fővárost, a korszerű és szép Nairobit. A hazafelé vezető utunk, amely Szudánon keresztül a Nílus mentén, majd a Vörös-tenger partján, Egyiptomon, a Földközi-tengeren, Görögországon, Jugoszlávián és Magyarországon át haladt, szintén érdekes volt. Az afrikai országokban többek között fegyveres járőröknek kellett magyarázkodnunk, híd nélküli folyókon gázoltunk át, persze pénzért, mert ingyen nem mutatták meg, hol biztos az átkelés. Láttunk dúsgazdag urakat és olyan embereket is, akik szegénységük miatt csak a vonat lépcsőjén utazhattak, gyümölcsárusokat, akiknek többnyire csak silány árujuk volt. Tapasztaltuk, hogy milyen az 50 fokos hőség, milyen kellemetlen Szudánban egy szúnyograjjal találkozni és megcsodáltuk az egyiptomi piramisokat is. — A hosszú út során mi volt a legjobb érzés? — Talán az, amikor közel három hónap után újra jód nélkül ihattuk a vizet, s egyre közelebb kerültünk Kassához. Alexandriában még ért minket egy kellemetlen meglepetés, de szerencsénkre egy ott horgonyzó szovjet hajó kapitánya kisegített minket. Az történt, hogy az egyiptomi hajón a szállítási díj sokkal drágább volt, mint néhány hónappal korábban, mi pedig ezzel nem számoltunk. Megörültünk, amikor a Karelia a fedélzetére vett, majd minden nehézség nélkül egy szíriai kikötőt érintve elvitt Pireéfszbe. Jóleső érzés volt az is, amikor május 3- án a hajó legénysége hazánk felszabadulása 35. évfordulójának alkalmából köszöntött minket. Tömören így fest a kassai hegymászócsoport 90 napos afrikai útja. Varga Bertalan, Csontos Imre, Csontó Gyula, Vladimír Kováé és társaik azonban ennél sokkal több, akár kötetre való élménnyel és gazdag tapasztalatokkal tértek vissza a kenyai hegyekből. Persze a teljesítményük értéke is nagy, hiszen eddig kevés hazai hegymászó szemlélhette hóval fedett öt kilométer magas hegy tetejéről a legmelegebb kontinenset. GAZDAG JÖZSEF mokkái takart útjain, már sokkal nehezebb volt a helyzetünk. Ezt a távolságot tíz nap alatt tettük meg. Volt hely, ahol csak lépésben tudtunk haladni, s olyan is, ahol az autó kerekei nem boldogultak a homokkal, ezért az erre a célra magunkkal vitt pléh- szalagokat raktuk alájuk. Sokszor órákig így döcögtünk. Bíztunk abban, hogy az ezerliteres üzemanyag- tartályunk nem apad ki és az ötszáz liter víz is kitart addig, amíg lakott területre érünk. A kietlen vidéken az iránytű valamint a csillagok állása szerint tájékozódtunk. A matematikusunk és csillagászunk — mert az orvoson, szakácson, autószerelőn kívül ilyen szakembereink is voltak — jól számoltak és mértek, így sikerült megtartanunk a tervezett útirányt. — Találkoztak-e szembejövőkkel a sivatagban? — Ritkán, de előfordult. A társalgás persze nem tartott sokáig. Az ottani szokást megtartva megkínáltuk egymást vízzel és továbbmentünk. Szudán déli részén és Kenyában már gyorsabban haladtunk. Ott viszont a kevésbé civilizált vidék volt számunkra az újdonság. A bennszülöttek alig ismerik a ruházatot, szegényesen élnek, ugyanakkor a világról is keveset tudnak. Hiába magyaráztuk nekik, hogy Csehszlovákiából vagyunk, értetlenül vizsgáltak szemükkel. Voltak közöttük, akik „kommunistának hívtak minket és sokat érdeklődtek. A magunkkal vitt, hazánkat bemutató színes képeket látva elképzelhetetlen volt számukra az európai élet. Nem tudták, mi a hó, s azt sem akarták elhinni, hogy az Dtban a Lenana-csúcsra „Szudánban már nehezebb veit a helyzetünk“ (Csontos Imre felvételei) általuk palotának hitt hétvégi házaink nem „valamilyen elit osztályhoz tartozó embereké“. — Milyen volt az egyenlítő táján, hogyan sikerült a tervben szereplő csúcsok megmászása? — Kenyába két héttel az esős időszak beállta előtt érkeztünk, így gyorsan kellett cselekednünk. Fő táborunkat a Kenya hegy lábánál vertük fel, majd utána — persze autók nélkül — háromezer méter magasságban is volt sátortáborunk. Igen érdekes az ottani környezet. A hegy lábánál 25—30 fok meleg volt, a csúcsok közelében pedig —10 fok is előfordult. A sűrű trópusi őserdő, annak félelmetes hangja, moraja, növényzete és állatvilága csodálatos. Elefántot közelről nem láttunk, csak messziről figyeltük a csordákat, de bivalyt és majmot annál többet. Az is szokatlan volt, hogy ott a vadállatok másképp reagálnak. Nem tartanak az emberektől annyira, mint a civilizáltabb tájakon. — A hegymászás szempontjából a 4-es nehézségi fokú hegycsúcsokra téli feltételek közepette kellett ■ í m B s '« s 03 03 iH « M 8 <43 M O ►» s V <
