Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-20 / 3. szám
II — Tessék, Seres-lakás... — hallatszott a vonal túlsó végén Kassáról, s én megkönnyebbülten sóhajtva sejtettem meg, hogy többórás telefon kálváriám immár véget ér. — ... és miről beszélgetünk? — kérdezi az iménti hang tulajdonosa, Seres György gépészmérnök. — Merengés múltba, jövőbe... — válaszoltam nem kifejezetten műszakiakhoz illő „precizitással“, majd a beleegyezést követően még egyetlen kérdés szorul megválaszolásra: — Mikor?! (1979 utolsó munkanapjának reggelét a Seres család apraja-nagyja nyilván másképp képzelte el huszonnégy órával korábban, egészen az iménti telefonbeszélgetésig, hiszen a családfő éppen szabadságon volt, a feleség szülési szabadságon van, a hat és fél éves Petinek sem kellett ezen a ha vas reggelen kézbe vennie az iskolatáskát, és csak a háromhónapos Andrea nem vette figyelembe — nagyon bölcsen — a tolakodó idegeneket. Őszintén szólva kissé meglepődtem, amikor hosszasan keresgéltem — szándékomhoz híven az építészmér nököt — s találtam helyette egy gépészmérnököt. Igaz, működésének színtere a nem kifejezetten szapulás- mentes építőipar... — Ki tudja?! Talán ez lesz végső fokon „alanykerítő" telefonálgatásaim legfőbb nyeresége — morfondírozok magamban, s a fenyőfáról származó délelőtti gyertyafénynél rövidesen rátérek erre a témára a kezdeti — vívónyelven szólva — távolságba mérő puhatolózás után:) — Dolgoztam én tervezőirodában is, de valahogy az a munka nem volt az alkatomra szabva, meg aztán az ember tervei, elképzelései változnak, nem biztos, hogy azok bizonyulnak véglegesnek, tartósnak, amelyek korán születnek, az életpálya indulásakor. Az ember egyszer elér egy olyan ponthoz — ki előbb, ki utóbb — amikor felteszi önmagának a kérdést, mi a dolga a világban. Engem a kíváncsiság is hajtott, milyen az, amikor az ember kimegy a hivatalból, leveti a fehér köpenyt, hiszen ez nem feltétlenül minden diploma velejárója. Izgatott, milyen otthagyni a rajztáb lát, megszűnni csak a vonalakat húzni, anélkül, hogy az ember hűtlen Együtt a család ... ... a volt Kirov utcában épülő uszodánál szentimentális, és kevés alkalma, módja, oka lehet rá, különösen az építőiparban. Megesik persze, hogy néhány pillanatra, az ablakból kitekintve, gyönyörködik a hóesésben, de még a szabadsága idején is csöröghet a telefon, mint ahogy most is:) — Az egyik építkezésre ma kell odaérnie egy gépnek, mivel fagyott, és nem várhatunk, mert ha az ünnepek után megenyhülne az időjárás, a latyakban, sárban nem tud odajutni. Itt duplán fontos a jő szervezés, no meg a partnerekkel való jő kapcsolat. Az én embereim nemcsak a szervizt végzik, hanem előkészítik például a darupályát az építkezéseken. S ilyenkor az adott szónak, a hivatalos kapcsolaton túl az emberi kapcsolatnak is súlya van, hiszen ha a vállalat 06-os üzemétől — ők rendelkeznek a nehézgépekkel — én azonnal kérem a darut, akkor azonnal meg is kapjuk, mert tudják — tudhatják, hogy azt a darut rögtön fölállíthatják. így aztán általában nem adódik különösebb probléma. ( ... miközben mi az ebédlő kényelmes foteljaiba süppedve a munkáról beszélünk, a család zavartalanul éli mindennapi életét. Péter, a nagy le gény ki-bejár, ha egy-egy pillanatra megszakad a beszélgetés fonala, ő is tájékoztat: „Én ám már olvasni is tudok, az iskolában van ugyan egy hármasom, meg hat kettesem, de a többi egyes, meg csillagos!“ Igaz, jegyzetfüzetembe tekintve kissé elbizonytalanodik, mert az iskolában szebb betűket tanultak írni. A gyerekszoba láthatóan az ö birodalma, de a hálószobában, a bölcsőben csendesen alvó háromhónapos Andreának pillanatnyilag feltehetően jóval több beleszólása van a család dolgainak alakulásába. Kati, a feleség, azaz Seres doktornő, a konyhában serényke dik. „A feleségem az orvosi diplomája mellé valamiféle gasztronómiai kapok havonta. Majd ha megnőnek a gyerekek... x (Az persze még arrébb van, hiszen Andrea éppen az imént „közölte" ét kezési szándékát Peti meg a szánkót követelte. Távozása után újra a témánál vagyunk, sőt a feleség is véleményt nyilvánít. „Nem lenne semmi kifogásom Gyuri munkáját illetően, csak néha kissé idegesen jön haza.") — Akad bizony probléma is, hiszen egyre több az építőipar feladata. így aztán engem is érint, amikor mások mulasztásáért is bennünket hibáztatnak. Pedig az építőipar dolgozóit a terv nem teljesítése közvetlenül érinti. Ha nincs meg a terv, vékonyabb a boríték. Meg aztán az építőipari termelést radikálisan növelni csakis a gépesítés útján lehet. A lapátnak, kőműveskanálnak a szerepét egyre inkább a gépeknek kell átvenniük, így aztán nincsen abban semmi különös, hogy az építőiparban a gépészmérnöké is a gyakori szakmák közé tartozzék. A gépek segítségével tudjuk TTsak utolérni önmagunkat. Ehhez az is kell, hogy az értékelésnél csakis a valóban elvégzett munka jöhessen szóba, az elvégzett munka minősége legyen a döntő, ne a mennyiségi mutatók. Mert ugyebár, ha egy gyár nem készül el határidőre, az nemcsak szimpla veszteség, mert ha későob kezdi el a termelést, ez további értékkiesést jelent... ( ... ahogy beszél, egészen belemelegszik, s eszembe jutnak korábbi szavai. így nem tud az beszélni, aki csak „kirándul" egy iparágba, vagy éppen szükségmegoldásként kerül oda. Ez azoknak sajátjuk, akik érdemben beszélhetnek valamiről, amit valahogy úgy hívnak, hogy hivatás- tudat. Legfeljebb másképpen fejezik ki magukat, esetleg azt mondják: „megszoktam a sártaposást, nehéz lenne leszokni róla“. Nekem ez utóbbi a szimpatikusabb---> mészáros jAnos maradna a szakmájához, és azt a másik oldaláról művelni, az emberekkel dolgozni. Ez amolyan bemérni önnön formátumomat-igyekezet volt a részemről, gépek és rajztábla helyett gépek és emberek ... (Emberek ... méghozzá a leginkább kitárulkozó önmagát leginkább láttató iparágból, az építőiparból, ahol a gumicsizma éppoly természetes, mint a rajztábla mellett a fehér köpeny. Számomra nem kevésbé izgalmas do log, ha valaki, az előbbit választja — ráadásul egy látszólag más szakmában — mikor kezdi magát e „mások" közé számítani.) — Tíz éve fejeztem be a főiskolát, a kassai Műszaki Főiskola Gépész- mérnöki karán végeztem, utána egy évig a Kelet-szlovákiai Gépgyárban a tervezési osztályon dolgoztam, majd a katonai szolgálat után kerültem a Hydrosrtavhoz, ahol három évig a me- chanizácíós osztályon dolgoztam részlegvezetőként a Sacai üzemben. 1978- ban itt a „Hydrostav legjobb dolgozója“ kitüntetést is megkaptam. Sokat utaztam, nem tudtam ezt összeegyeztetni a családi, kötelezettségeimmel, így februártól átjöttem a kassai Magasépítő Vállalat 01-es üzemébe, ahol a mechanizációs osztály vezetője lettem. Ez az üzem építi itt a városban a középületeket, iskolákat, óvodákat, bölcsődéket, általában az atipikus épületeket. A Hydrostavnál is, meg voltak velem elégedve, itt is sikerült — úgy érzem — beilleszkedni a kollektívába. Az, például, hogy te- geződünk a munkatársaimmal, feletteseimmel, még nem azt jelenti, hogy haverok vagyunk a szó rossz értelmében, talán inkább azt, hogy elfogadtak, és egy kicsit elismerésnek is érzem. Az a lényeg, ha egy munkát elvég- zünk, tudjuk is, hogy volt értelme, még ha nehéz is volt. Ma már az építkezés el sem képzelhető nagyteljesítményű gépek nélkül, de a gépeket emberek irányítják, s ha jók az (Gazdag József felvételei) emberi kapcsolatok, az egymás iránti bizalom az uralkodó, akkor a gépek is ritkábban hibásodnak meg, mert jobban törődnek velük az emberek ... Előfordult az is — még a Hydrostavnál — amikor a tornai cementgyárat építettük, hogy az alvállalkozók nem végezték el a szükséges munkát, veszélyben forgott a határidő megtartása, akkor én is együtt dolgoztam a munkásokkal — például a menyezet borítását csavaroztam — néha este tízi-tizenegyig... De sikerült, és eddig olyan gyorsan még senki sem adott át cementgyárat, mint mi akkor a Hydrostavban. Szóval végigpróbáltam már az építőipart, megtanultam a sárt taposni, és már el sem tudom képzelni a munkámat nélküle. (Ez így akár vallomásnak is beillik, bár a műszaki ember ritkán «GÉPÉSZÉPÍTESZ“ diplomát is megérdemelne ... Egyébként ő tapétázta ki az ebédlőt, sőt a konyhát is ő csempézte. Egyszer hazajöttem egy hosszabb útról, alig ismertem rá a lakásra.“ Azaz aktív szabadidő-kihasználás. Apropó, szabadidő. Ha értesüléseim helytállóak, az éptíiőiparban dolgozók nem rendelkeznek túl sok szabaidővel.) — Még korábban akadt, most már a család is gyarapodott. Valamikor ötödéves főiskolás koromban brid- zseztem, jólesett egy kis agytorna. Egyébként mindig sportoltam valamit, ha nem ds fényesen. A sporttól örököltem bizonyos hajlamot az „ön- kínzásra“, meg aztán azt vallom, hogy aki nem akar győzni, ne kezdjen háborút, így elég tűrhető színvonalra sikerült magam föltornásznom a bridzsben. Jártunk nemzetközi versenyekre, részt vettem szlovákiai bajnokságokon, kétszer szerepeltünk a csehszlovák bajnokság döntőjében is. Az az igazság, hogy későn kezdtem, bár korábban nemigen lett volna lehetőségem. Tizenhárom éves koromban meghalt édesapám, édesanyám özvegyi nyugdíjához a bátyám segített be, hogy egyáltalán tanulhassak, így szükség volt az ösztöndíjra, s nem lehetett mellékes, hogy mennyit 1980. I. 20. Ha én kérem a darut, akkor azt föl is lehet állítani. ..
