Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-11 / 19. szám
E ste elindultunk a gazdával és Stefan nevű öccsével. Oly tömény a sötétség, hogy alig látom az előttem baktató legény hátát, fehér lepedös batyuját. Dombnak fel, dombról le, síkos füvön, ázott szántókon át vezet az út, vadvizeken, süppedő mocsaras réteken át. Sohase jártam erre, a sötétség, mintha agyagból gyúrták volna, körülfog, felettünk nincs se ég, se felhő, se csillag. Mária mögöttem zihál, néha elvágödik, felbukik egy gyökérben, alig tudom felsegíteni. Hány kilométert futunk Így, hány tanya mellett vezet el ez a verejtékcsorgató út. Nem kiálthatok rá Stefanra, lassítsa meg lépteit, a mellemet kés hasogatja, öreg már a szívem, jobb volna eldőlni a sárban, odatapadni a földhöz, ott maradni mozdulatlan, míg eláll a verése. A myjavai út közelében egy mere deken hajló vízmosásban meglapulunk. Miko itt, az éjszakai futás legveszélyesebb szakasza előtt, egy kis pihenőt tart. Észrevétlen túl kell jutnunk a hegyvidék fő ütőerén, a gondosan őrzött országúton. A távolban fények villannak, talán egy motoros jármű közeledik. Ha ész- revesznek, gépfegyvertüzet nyitnak ránk, a sötétben bujkáló ellenségre. De a fények ezúttal csaltak, munkából jövő kerékpárosok lámpái pásztázták az utat. Valamivel kilenc előtt helyben voltunk. Miko előrement, és néhány perc múlva jelenti, minden rendben van, a kőtörő irtványosi befogad minket. A tanya fojtogatóan meleg konyhá jában a gazda, egy elnyűtt arcú, fel- ismerhetetlen korú irtványosi, felvezetett a padlásra. Az ingem merő víz, a testem is. örülhetünk, ha ennek a futásnak nem tüdőgyulladás lesz a vége! Kis szénarakás az ágyunk, felöltözve feküdtünk egymás mellett; a rozzant tető részein behatolt a szél, a novemberi éj hidege ébren tartott, dideregtünk takarónk, télikabátunk és a gazda nehéz szagú báránybőr bekecse alatt. _________ A gazda nem kérdezte, miért nem jöttünk világos nappal, valahogy természetesnek vette, hogy embereket üldöznek, akik valahol el akarnak rejtzőni. Vajon tudja-e, mennyi kockázatot vállal, veszélybe hozta a házát, három gyermekét, a feleségét, és azt a vénasszonyt is, a rongyokban járó, Amerikából visszajött dúsgazdag né Ilijét, aki a sutból figyelt ránk? A konyha szegényes berendezése és a rozzant padlás arra vall, hogy szűk sége van erre a kis pénzre, amit tő lünk kap. Amióta itt élünk az irtványokon, mindennap látom, mennyire más világ ez, mint távolabb, a Vág völgyében élő parasztoké. A szűkén termő föld, a kevés munkaalkalom találékonnyá tette ezt az ínségtől keménnyé edzett emberfajtát. Az asszonyok nemzedékek óta háziszőttessel, csipkével és hímzéssel járják az országot — Mária Terézia óta kiváltságuk van erre a házalásra —, a férfiak a kavicsos, sovány földet gondozzák, vagy „fakenyéren“ élnek, erdőt irtanak. Csaknem minden második tanyán szilvából, cukorból szeszt főznek — engedély nélkül —, a desztilláló készülék könnyen szétszedhető, és finánc ritkán csap le rájuk. Jellemükben merőben mások, mint a Vág völgyének parasztjai. A náciz mussal szolgai szövetségre lépett gárdista világ mocsara nem fertőzte meg őket; itt fent, körülöttünk nem akadt férfi, akit a csizma, a sujtásos gárdista egyenruha kiváltsága csábított volna. Valóságos köztársaság volt ez a plébános úr köztársaságában; ellenállásuk belülről fakadó, benne él az iskolás gyerekben éppúgy, mint a partizánoknak tavasz óta pénzt és élelmet gyűjtő asszonyokban ... Nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudom, meddig kell kitartanunk ebben a roskatag öreg házban, de ismét reményekdünk, hogy nem veszhetünk el. Két köteg szalmát és egy kevés szénát kerített a gazda. Fekvőhelyünk puhább lett, de hosszúak az éjszakák, és türelmünket próbára teszi, hogy nem jön látogató valami jó hírrel. A gazda úgy tudja, hogy tíz napnál tovább nem maradunk. A házból csak éjszaka, teljes sötétségben mozdulhatunk ki. Irtványbeliek árulásától nem kell tartanunk, ám ha kószáló idegen meglátna, futnunk kellene innen is. A gazda tízesztendős iskolás lánya három kék borítékos füzetet vásárolt számomra. Ottlétünk alatt sűrűn teleírtam őket. Ezek a füzetek nem kallódtak el, rájuk támaszkodhatom visszapillantásaimban. Napközben kisebb Wehrmacht-osz- tagok állandóan partizánok után kutatnak, betérnek a tanyákba is, keresés közben könnyen ránk bukkanhatnak. Ilyenkor keveset érnek a papírok, hiába van bekecs rajtam, hiába járok halinanadrágban, a puha kezem, az arcom elárul. Számolok ezzel az eshetőséggel, da nem kelt félelmet. Ha baj érne, Mária nem tartozik hozzám — így állapodtunk meg —, idegen vagyok, még búcsút sem szabad vennie tőlem. Valakinek közülünk át kell vészelnie ezt az időt, s Máriának nagyobb az eshetősége, hogy életben marad. Eltökéltségem valahogy elveszi zaklatottságom élét. Mária is nyugodt, noha itt nincs gondosan előkészített rejtekhely, mint a Hrasny vrchon, ahol egy figyelmeztető jelre eltűnhetnék. Gyötrelmesebb, hogy hetek óta nincs hírünk a gyerekekről. A feljelentésről és megmenekülésről — mint megírtam — csak később kaptunk hírt. Nem gondolok bombázásra, ami egyformán sújt mindenkit, hanem a „jó barátunk“ újabb árulására. Ha a nácik vagy a feketeingesek kezébe kerülnek a kislányok, a szeredi gyűjtőtáborba viszik őket, és ezzel sorsuk megpecsételődött. A pénz, amit a kezükre bíztam, és amit az asszonynak Pestre kellene átcsempésznie — veszély nélkül megteheti —, birtokukban marad. Magamban fohászt mondok — nem a bennem régen halott Istenhez, hanem a sorshoz, a végzethet, legyen hozzájuk irgalmas, ne pusztítsa el őket virágjukban, olyan kínok között, amelyeknek puszta gondolatára elrémülök, megáll a szívem verése. Hitem régen megingott, elvesztettem még az első világháború éveiben, az Isonzói fronton, a bűzös farkasvermekben és Verdun alatt, ahol halottakkal és a halállal eljegyzetekkel kellett élnem. Az emberbe vetett hitem is megfagy ebben a novemberi zimankóban. Valamikor eszmény volt előttem Spinoza etikája, Erasmus, Goethe és Thomas Mann európaisága, ma ez is megkopott, alig pislákol ben nem a remény, hogy valaha kibotorkálhatok a fényre, és embernek vall- hatom magam. Hatodik esztendeje élek így meg- bélyegezetten és kirekesztve az emberi közösségből, menekülök ismeretlen és jól ismert veszedelmek elől. Aki védhetne és megmenthetne engem és családomat, még iszonyúan messze harcol tőlünk. Körülzár és fogva tart az álnokság és gyűlölség, a hazugság és árulás. Nincs munkám, amely elvonná figyelmemet; ez a kék borítékos iskolai füzet, amelybe apró betűkkel panaszomat rovom, ideig-óráig parányi megnyugvást hoz. Vannak percek, amikor váratlanul feltámad bennem az öröm, a rég múlt messzeségekbe vezet régi életemnek boldogsága. Emberek esnek vad és könyörtelen indulatok, gonosz parancsok martalékául, és én élek, valami megnevezhetetlen erő életben tart, átsegít a veszedelmeken, mintha feladatot tartogatna számomra. A kétség pillanatában úgy érzem, még nem értem a szenvedések legfelső fokára, ott fenn kegyetlenebb megpróbáltatá- tások várnak, s a vég elkerülhetetlen. Miért is kerülném el, amikor jobbakat, érdemesebbeket nem ki mélt? De a kétség nyomában remény éled bennem: nem morzsolódhatunk fel mind, nem kerülhetünk ilyen balgán és jeltelenül a romok alál Ki kell jutni ebből a félelmetes hideg pokolból, mert jelentést kell tennünk, valami feladat vár ránk egy születő új világban, új emberek közt. Valami miértje mégiscsak lesz ennek a nehéz útnak, amelyet megjártunk eddig, és amely — úgy hisz- szük — oly élet felé vezet, amelyben az értelem feltör, napvilágra jön, Kell, hogy mindabban, amin általes- tünk, egy szikra értelem csiholódjék, talán csak annyi, hogy tűréssel jelt adjunk a világnak. Megsebzett és elgyötört, darabokra tünkből kell, hogy ú lessék, amelynek re kárpótlást hoz az i sötétségéért. Fellengzősek ezek alig vetem őket pap banálisán súlytalano értelme, hogy a fa dermedt ujjakkal eu mánumról írjak, és magam, hogy egy fe jövőben feladatok v< Mégis írom, rovou kát. Talán megmara kövér, dermedt jajszí tegyenek: szívem ut hittem azokban, akik ságtalanság tűzpróbá miféle rabság, ser megalázás nem tud emberi méltóságuktő tenni, segíteni mer adott mindig erőt: mindenkiben, minder nem vált a fasizmus Hónapok óta ment dig kevesebb terhet gunkkal. Már réger kényelem örömeiről, mertem, milyen kévé Rádió, írógép, fűti villany — mindez a szál gyertya, egy fényűzés. De alhatsz a puszt: tód magad éjszakár: zalba, nem érzed a hezét, ha a békét t Csak a tisztaság v szappant és a friss i zebb nélkülözni, min talt. Ebédünk gombai kanalazni, ha nem ki valaki hirtelen ránk lábával a bögrénkbe lenség tisztábbá tesz Csaknem három hí dió mellett ültem. M bennem hiányérzetet lom a Big Ben kond hívójelét, az Internat tusát. Nem kell sej mozi idegnyugtató könyv hiányát nehe Talán felére fogyna gányunk gyötrelme, gényt, valami útikön) olvashatnék. Oj erőr úgy érzem, hogy kői a rozzant tanyai ház ablakát befalazták, é: tem, hogy Itt vessze jak. Lent, alattunk, öté A Reichstag. Már valóságos zarándokhely lett. Egyre csak tódulnak az emberek. A' folyó túlsó oldalán, százötven méterre pedig, még géppuskáikból visszonozzák a 'tüzet a németek, és az egyik házra módszeresen, minden percben közvetlen irányzású tüzet zúdít egy rohamlöve- gü-nk... A Siegesallee. Holttestek, ronccsá zúzott légvédelmi ágyúk. Sehol sem kell annyi szétvert, megnyomorított légvédelmi löveg, mint éppen Itt. Felborított német teherautóik, szétzúzott harckocsik — németeké és a mieink ... Elénk tárul a birodalmi kancellária látványa. Göbbels holttestét keresik. Egyszer már megtalál ták, de aztán valakinek kétsége támadt, hogy va lóban ő az — és most újra keresik. Hitler holt testét is keresik. Hatalmas épület, arányai akko rák, hogy nyilván az emberek megféleímlítésére szánták. Az egymás után sorakozó .termek rop pant méretei, üressége és óriási hossza — mindez arra hivatott, hogy a figyelmet a legvégében levő hatalmas ajtón kilépő, egyetlen emberre összpontosítsa. Hitler dolgozószobáját bomba rongálta meg, törmelék borítja el. Az egyik szomszédos helyiség azonban ép. Valaki azt mondja, hogy ez Bor mann dolgozószobája. Nem tudom, lehet, hogv így van. A szoba ép, de minden hegyén-hátán hever. A padlón valamilyen négyszögletes papírdarabok vannak szétszórva. Felemelem az egyiket, megfor* Részlet az író A háború különböző napjai című naplójából. dítom, kiderül, hogy ezek ex = librisek Hitler könyvtárából. Végigjárom a szobákat. Néhány távoli helyiség érdemrendekkel és érmekkel van telezsúfolva. Do bozokban, skatulyáikban, kék csomagokban és csak úgy, a padlón szétszórva, bokáig érő magasságban hever mindenféle — vaskereszttől egészen a tűzoltásért járó éremig. S mindez olyan meny- nyiségben, hogy egy pillanatra úgy tűnik, ez nem is a birodalmi kancellária, hanem valamilyen óriási érdemrend-gyár raktára. A falban tátongó résen keresztül kimászom az udvarba. Az udvaron az itt védekező, utolsó SS- katonák holttestei. Egészségügyiek tolongva cipelik ki valahonnan a föld alól az ott fekvő sebesülteket. A bombatölcsérek által elcsúfított kis belső udvaron, az összevissza görbült fák, valamilyen omladék és foszlányok közepette — kis betontorony áll, s ott a lejárat Hitler föld alatti óvóhelyére. Én pedig elnéztem mindezt és arra gondoltam, hogy valamikor utólag a történetírók talán igye keznek majd mindezt holmi fenséges látszattal felruházni. A fasiszta hatalom túlságos közponiosítottsága most, pusztulásának pillanatában furcsa abszur dumot öltött. A fasizmus szemem láttára történő összeomlásában nemrég még volt valami háláló san félelmetes. Most azonban ez az érzés eltűnt. ... Néhány napot töltöttünk Berlinben, s nap ról napra egyre világosabban lehetett érezni, hogy közeledik Németország kapitulációja. Mái az igazsághoz közel járói és attól távol eső, kü lönféle kósza hírek keringtek róla, és egyszerre csak éjnek évadján, a Berlinben levő összes tudósítót — akit csak meg tudtak találni — sürgősen a front törzsébe hívatták. A fronttörzsben közölték velünk: a németek Nyugaton, a szövetségesek törzsében bejelentették, hogy kapitulálnak és előzetesen aláírták az okmányt. A feltétel nélküli kapitulációról szóló okmány végérvényes aláírása pedig holnap lesz Berlinben, Karlsho-rstban, a mérnöki iskola épü létében. Azért hívattak, hogy felkészüljünk más * napra. Tempelhof. Reggel van. Leszáll az első repülőgép. Visinszkij száll ki belőle néhány diplomatánkkal, azonnal autóba ülnek és elhajtatnak ... Másfél óra múlva még egy „Douglas“ ereszkedik le. Tegnap Eisenhower érkezésére számítottunk. És csak itt, a repülőtéren, amikor észrevettük, hogy nem Zsukov, hanem Szokolovszkíj jelent -meg a fogadásra — jöttünk rá, hogy nem Eisenhower, hanem másvalaki várható. Tedder, az angol légierő főmarsallja és Spaats, az amerikai távolsági légierő parancsnoka érkezett meg. Spaats középmagas, jól táplált, koc kaszerű ember. Tedder — sovány, fiatalos, bizonytalan -korú, könnyű, mozgékony férfi, gyak ran és kissé erőltetetten mosolyog. A vendégek és Szokolovszkíj üdvözölték egymást; a katonák tisztelegtek puskájukkal, a zenekar eljátszotta a három himnuszt, a szövetségesek és Szokolovszkíj elléptek az őrség arcéle mellett. Eközben leereszkedett még egy „Douglas“, ebből németek szálltak iki: Keitel, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülötábornok. Nyomukban néhány német -tiszt. A szövetségeseket fogadó díszőrség éppen a németeket hozó repülőgép és a repülőtér szélén álló gépkocsik serege közé került — amelyekhez a németeknek oda kellett menniük. Alighogy elhagyták a gépet, néhány tisztünk odalépett hozzájuk, és miközben a szövetségesek elhaladtak a dísző-rség mellett, a né meteket a másik oldalon, az ellenkező irányba vezették el. Elöl Keiteil haladt, hosszú köpenyben, nagy, magas, domború tetejű tábornoki sáp kában; öles, lendületes léptekkel ment, tüntetőén nem nézett sem jobbra, sem balra. Autón megyünk a németek után a berlini utcá kon. Miközben Berlin tovasuhanó romjait, a ma gúnyosan fel-felbukkanó járókelőket nézem, arra gondolok, hogy nehezen képzelhető el nyomasztóbb látvány, mit az, amely a kapituláció aláírására igyekvő német tábornokokat fogadja itt. Majdnem egy álló a mérnöki iskolában é a késedelem oka az, hí ségesek még mindig ej járási kérdésekről. Biz a kapituláció aláírása, i két órára tűztek ki, c belépnék a terembe a : képviselői — Zsukov, 1 kij, Tedder, Spaats és most először látok. Fit negyvenöt évesnél alig! A tudósítók és a ka1 majd a kapituláció aláli a még üres helyeket. A középső asztalnál festenek. Spaats arca kapkod, Zsukov ragyog, kellemes, de színtelen -1 solyogva mond neki va nekem valamiért úgy -tű az egyetlen, akiben ma bőn álló ünnepélyes s Delattre de Tassigny ar vall, -aki a többieknél gondterhelt és siet tájt Zsukovot nézem, a ss arcát, a Halhin-Gol m« harcok idején történt t amikor ő még hadtes Mongóliában, -a mi 1 rancsnoka. Utoljára mi után láttam, a fedezékb kov az -előbb jött vissz nyelmesen pihent. Emi lyen gúnyos nyugalomi egyik felderítőjét, aki s és nagy japán alakulat rint veszélyes összevonó cából meg .lehetett ért sem hisz ennek a jelent pánok most, közvetlenü vereség után, semmit se derítők csupán igyekez Miután végighallgatta a ezt. Hidegen, élesen, mej eltelt hat év alatt eg eszembe juthatott akkor hogy legközelebb Berlin kor a német hadsere majd ...
