Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-11 / 19. szám
A független, forradalmi Afganisztán barátai és ellenségei Nyugaton nem csitul a burzsoá tömegtájékoztató eszközök lármás kampánya az afganiszitáni eseményekkel kapcsolatban. Kihasználva azt, hogy sokan alig hallottak az afgán forradalomról és rendkívül homályos elképzelésük volt róla — az imperialista propaganda mesterei a hazugság és a rágalom tömkelegét zúdítják rájuk, megpróbálják kompromittálni Afganisztánt és vezetőségét s természetesen a Szovjetuniót s déli szomszédjának nyújtott segítségét. Ebben a helyzetben még a haladó nézeteket valló emberek körében is különféle kérdések merülnek fel az afganisz táni eseményekkel kapcsolatban. Újabban Nyugaton az a verzió került forgatóimba, hogy Afganisztánban — úgymond — nem is volt forradalom. Úgy tüntetik fel, mintha 1978 áprilisában közönséges katonai államcsíny lett volna Káímlban. Ilyen állítás olvasható például a Spanyol Kommunista Párt Nuestra Bandera című folyóiratának 1980 januári—februári számában megjelent szerkesztőségi cikkben; e lap főszerkesztője a SKP egyik vezető személyisége: Manuel Azcarate. De mi a helyzet a valóságban? Az 1978 áprilisi afganisztáni események lényege az, hogy ebben az országban forradalom ment végbe. Ez antifeudális, anüiimperialista, demokratikus jellegű volt, annak a tiltakozásnak a kirobbanása, amely a tűrhetetlen feudális rendszer, az évszázados nyomor és jogfosztottság következtében halmozódott fel az afgán dolgozókban. A forradalmat az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt irányította, amelynek soraiban 1978 áprilisában több tízezer hazafi tömörült. Akkor a párt már 13 esztendeje működött a lakosság tömegei között, nagy befolyása volt a szakszervezetekben, hívet voltak a munkásság, az értelmiség, az állami hivatalnokok, a diákok körében; a párt jelentős munkát folytatott a hadseregben is. Az áprilisi forradalom csúcspontja így valóban az volt, hogy a katonai alakulatok elfoglalták az elnöki palotát. A forradalom azonban nem korlátozódott erre. Az ország valameny- nyi nagyvárosában létrejött a népi hatalom, mégpedig a széles tömegek — a dolgozó parasztság, a munkás- osztály, a kisiparosok, a kiskereskedők, az értelmiség stb. — támogatásával. A megvalósított reformok iránti támogatásukat az afgán dolgozók nemcsak azzal fejezték ki, hogy részt vettek a tüntetéseken, demostrációkon, népgyűléseken, hanem más formákban is, amelyek azelőtt ismeretlenek voltak ebben az országban. Például a forradalom első évében több száz millió afgánit gyűjtöttek a demokratikus reformok megvalósítása céljából létesített alapok javára. Társadalmi mozgalmak 'keletkeztek, például az „önkéntes munka mozgalma“; váró son és falun egyaránt hozzáláttak a kórházak, iskolák javításához és újak építéséhez. A munka- és társadalmi tevékenység új formáinak megszerve zésében tevékeny szerepet játszottak a szakszervezetek, a nömozgalom, az ifjúsági szervezet, a parasztbizottságok — mindezek a forradalom után alakultak. Vajon mindez nem az új rendszer népi bázisa meglétének és kiszélesedésének tanúbizonysága? Az országban hozzáfogtak a földreform végrehajtásához, az írástudatlanság felszámolásához, más szociális és gazdasági reformokhoz. A reakció és az imperializmus természetesen nem törődött bele ebbe. Az országon belül a megdöntött, korábbi kormányzó erők síkraszálltak a forradalom és a reformok ellen, harcot indítottak az új rendszer ellen. A feudális-uzsorás elemek, számos törzs vezetői külső támogatással fegyveres harcot robbantottak ki. Az új demokratikus rendszert lap lezetlen ellenségességgel fogadták az Egyesült Államokban és az Afganisztánnal szomszédos egyes országokban — például Pakisztánban és Kínában. Ezek széles körű bomlasztó akciókat szerveztek, hogy megfojtsák az afgán forradalmat, s hogy a Szovjetunió déli határa mentén új reakciós bástyát létesítsenek. Ezek az akciók egyre terebélyesedtek. Amerikai, kínai, pakisztáni fegyverekkel ellátott, ugyanezen országból való oktatók által kiképzett, sokezres bandákat szerveztek, s ezek 1979 végére jelentős tevékenységet fejlesztettek ki. A nyugati sajtó is nemegyszer beszámolt a készülőben levő, széles körű hadműveletekről, amelyeknek célja az, hogy az Egyesült Államoktól függő, reakciós rendszert létesítsenek Afganisztánban. Komoly veszély fenyegette Afganisztán független állami létét. A külső veszélyt ‘belpolitikai tényezők is súlyosbították. Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt soraiban több évig két csoportosulás volt: a „parcsam“ („zászló“) és a „khalk“ („nép“), s ez utóbbiban kitűnt a H. Amin vezette csoport, amely még N. M. Taraki életében arra törekedett, hogy a párt egységének hiányát kihasználva, a hatalom vezető pozícióit bitorolja. Amin és csoportja Taraki háta mö gött népellenes összeesküvést szőtt, üldözte a becsületes hazafiakat és forradalmárokat, s az afgán forradalom legkülönb kádereinek fizikai megsemmisítésétől sem riadt vissza. Ez a bűnös tevékenység különösen fokozódott, miután Amin eltávolította a vezetésből Taraki elnököt, majd fizikailag is megsemmisítette őt. 1979 utolsó hónapjai valóban tragikus időszak volt az afgán forradalom számára. Azokban a napokban Amin és segítőtársai megszervezték azoknak a hazafiaknak — párttagoknak és pár- tonkfvülieknek, katonáknak és polgári személyeknek — a tömeges kiirtását, akik politikájával nem értettek egyet. Az illetékes afgán szervek által végzett vizsgálat kimutatta, ez az irányvonal arra törekedett, hogy az imperialista táborba való nyílt áttérést készítse elő. Egyes nyugati megfigyelők most azt bizonygatják, mintha az Afganisztánban előfordult túlkapások majdhogynem a forradalom megsemmisítésére vezettek. Ez merőben téves következtetés. Amin tevékenysége kétségtelenül súlyos kárt okozott az afgán forradalomnak, ingadozást, kétségeket idézett elő a lakosság egy része kö rében, az ellenforradalmárok kezére játszott. De világos az is, hogy Amin akciói nem számolták fel a forradalom vívmányait, ez a forradalom nem változtatta meg jellegét: továbbra is a dolgozó tömegek reménységeinek kifejezője maradt. így tehát 1979 decemberének második felében a külső agresszió, valamint Amin bűnös politikája következtében komoly veszély fenyegette Afganisztán mint önálló demokratikus áliam függetlenségét. E viszonyok között, tekintettel a helyzet komolyságára, a Szovjetunió elhatározta, eleget tesz a többszöri segítségkérésnek és korlátozott számú csapatkontingenst küld Afganisztánba. A Nuestra Bandera említett szer kesztőségi cikke többször is hivatkozik valamiféle szovjet „érvre“, amely a szovjet kontingens bevetését azzal a céllal magyarázza, hogy „megmentse a szocialista vagy majdnem szocialista rendszert ebben az országban“. A Szovjetunióban senki sem folyamodott ilyen terminológiához. Afganisz tán függetlenségének a külső agresz szióval szemben történő megvédéséről volt és van szó. A segítséget az afgán kormány kérésére nyújtották, a Szovjetunió és Afganisztán között 1978 ban kötött barátsági, jószomszédsági és kölcsönös együttműködési szerződéssel összhangban. A Szovjetunió az afgán belügyekbe sem a múltban, sem jelenleg nem avatkozott és nem avatkozik be. Hogy Amin eltávolítása a szovjet csapatkontingens bevetésének kezdetén történt — ez pusztán időbeli egybeesés, itt nincs semmiféle ok és okozati összefüggés. Az ország vezetésének múlt év december 27-én történt leváltását az afgánok intézték, többek között egye sek azok közül, akik Amin idejében is a párt és az állam vezetőségéhez tartoztak. A korlátozott létszámú csapatkontingens ideiglenesen tartózkodik Afganisztánban, a külső intervenció visszaverése céljából, amelynek tényét most már lehetetlen leplezni. L. I. Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, február 22- én a választók előtt tartott beszédében kijelentette: „A Szovjetunió kivonja csapatait Afganisztánból, mihelyt megszűnnek az ottani jelenlétüket előidéző okok, s az afgán kor mány ügy véli, hogy jelenlétük már nem szükséges. Az Egyesült Államok nagy hangon követeli a szovjet csapatok kivonását, ténylegesen pedig mindent megtesz e lehetőség elodázására: tovább fokozza a beavatkozást Afganisztán ügyeibe. Határozottan ki akarom jelenteni: mi hajlandók leszünk hozzáfogni csapataink kivonásához, mihelyt teljesen megszűnik az Afganisztán kormánya és népe ellen irányuló, külső beavatkozás valamennyi formája“. Most olyan körülmények létrehozá sára kell törekedni, amelyek lehetővé tennék az afgán nép számára, hogy külső beavatkozás nélkül való sítsa meg forradalmának céljait, megvédelmezze az önálló fejlődéshez, a függetlenséghez való jogát. Az olyasféle közlemények, mint a Nuestra Bandera cikke, egyáltalán nem segítik ezt. A kommunista és munkáspártok többsége osztály-, internactonalis ta álláspont alapján értékelte az afgán vezetés 1979 december végi leváltásával összefüggő eseményeket. Nyi latkozataikban üdvözölték azokat az intézkedéseket, amelyeket az új vezetés, élén Babrak Karmallal, a törvényesség helyreállítására és a sze mélyes biztonság szavatolására, az áprilisi forradalom eszményeihez való visszatérés érdekében tett. Ezek a Szovjetunió részéről Afganisztánnak az ellenséges erők külső beavatkozásától való megvédéséhez nyújtott segítséget is üdvözölték. Semmiképp sem lehet egyetérteni az olyan absztrakt, valójában opportunista fejtegetésekkel, hogy az „igazán népi“ for radalom „az imperialisták intrikálnak semlegesítése céljából“ csupán a saját erőire támaszkodhat, valamint kizárólag erkölcsi támogatásra más népek részéről. Egyesek véleménye hallatán az derül ki, hogy a Szovjetunió nak és más szocialista országoknak ölbe tett kézzel kell nézniük, amint az imperializmus internaoionalista, ellenforradalmi erői vérbe fojtják a forradalmat, s azon munkálkodnak, hogy a független Afganisztáni Demok ratikus Köztársaságot a neokolonia- lizmus bástyájává változtassák. Ha valakinek, akkor spanyol bará tainknak nem kellene megfeledkezniük arról, hogy a nemzeti forradalmi háború alatt a köztársasági Spanyol- ország az egész világ haladó erőinek támogatását élvezte — a Szovjetunióét is. S abban az időben az osztályellenség szintén a spanyol ügyekbe való „szovjet beavatkozásról“ harsogott. Másrészt Anglia, Franciaország és más nyugati országok a be nem avatkozás politikáját hirdették meg, s a fasiszták éppen ezt használták fel arra, hogy a spanyol forradalmat vérbe gázolják. Igazi internacionalistának és a béke valódi harcosának csak az minő sül, aki nem szóban, hanem a gyakorlatban is határozott harcot folytat az imperializmus agresszív politikája és azon kísérletei ellen, hogy más országokat leigázzon. A társadalmi haladásért harcoló, demokratikus Afganisztán támogatása visszaveri az amerikai imperializmus, a kínai hegemoaizmus és a pakisztáni diktatórikus rendszer koordinált támadásait — ez konkrét hozzájárulás a nemzeti függetlenségnek, a demokrácia és a haladás erői megszilárdításának közös ügyéhez, a népek biztonságának ügyéhez Ázsiának ebben a részében és az egész világon. 0. GOLOVIN (Novoje Vremja) ina. V. 11. N C/3 1980. január 27-én a Cvetmetpromekszport szovjet vállalat szakemberei az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság északi részéa levő Dzsarkudukban átadták azt a gázgyárat, amely évente egymiliiárd tonna cseppfolyós gázt fog termelni. Ez a létesítmény is hozzájárul a Szovjetunió és Afganisztán együttműködésének és barátságának megszilárdításához. A felvételen: a dzsarkuduki gázgyár IAdolf Polehin — Szocialisziicseszkaja indusztria — felvétele)
