Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
UJSZO • 5 Libanon Miután az Egyesült Államoknak és Izraelnek különösebb erőfeszítések nélkül sikerült Egyiptomot elválasztania az arab közösségtől, Tel Aviv szabad kezet kapott Libanonban. A cédrusok országa elleni sorozatos agresszió egyszerre több cél elérését is szolgálja. A PALESZTINOK ELLEN Izrael fő célja mindenekelőtt a kairói megállapodások alapján Libanonban tartózkodó és fegyverviselési joggal rendelkező palesztinok fizikai megsemmisítése. Valahányszor tüzet nyit Libanon területére — a szárazföldről, a levegőből, vagy a tengerről — hivatalos körök Tel Avivban bejelentik, hogy a fegyveres erők sikeres támadást hajtottak végre a terroristák ellen. A „terroristák“ izraeli szóhasználatban palesztinokat jelent. Mivel az izraeli támadások mindenekelőtt a polgári lakosságot — palesztinokat és libanoniakat — sújtották, a palesztin ellenállási mozgalom központi tanácsa még a nyáron úgy döntött, kivonja fegyveres egységeit a határ- menti településekről, hogy ezzel se szolgáltasson ürügyet a fegyveres támadásokra. Ezért fokozatosan korlátozták, majd teljesen beszüntették a Libanon területéről indított Izrael elleni gerillaakciókat is. Ennek ellenére az izraeli támadások szinte mindennaposak. Ezek szerint a békés libanoni parasztok, kereskedők, a nyomorúságos menekülttáborokban meghúzódó palesztin asszonyok, gyerekek és öregek is „terroristák“. Hiába ítéli el a nemzetközi közvélemény ezt a politikát, ha néhány olyan ország is, amely szintén aláírta az ENSZ Alapokmányát és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, fegyvert és hatalmas ősz szegeket ad a cionisták kezébe, amit azután azok a szomszédos arab országok elleni véres agressziókra, nagyvonalú támoga tóik önző érdekeinek szolgála tára használnak fel. vallAshAborü — OSZTÄLYHARC Ezek a célok vezérelték az izraeli vezetőket akkor is, amikor komoly szerepet vállaltak a libanoni polgárháború kirobbantásában és lefolyásában. Az arab—izraeli konfliktusok szomorú és hosszú története során Libanon legalább annyit szenvedett, mint a harcokban közvetlenül részt vevő országok: a déli országrészeket sorozatos izraeli támadások érték. Ezek következtében még a poli- gárháborút megelőző években a libanoniak ezrei menekültek el a határvidékről, s tették még bonyolultabbá és ellentmondásosabbá az ország belső helyzetét. A hetvenes évek elején a Libanonban felszínre kerülő ellentéteket az ezekben érdekelt személyek és politikai körök megpróbálták tisztán vallási ellentéteknek feltüntetni. Erre az országnak a múltból örökölt, jelentős mértékig vallási alapon nyugvó közigazgatási rendszere adott lehetőséget. E vallási színezet mögött azonban látnunk kell, hogy az ország nagyburzsoáziája, a gyárosok, bankárok, félfeudális földbirtokosok történetesen maronita keresztény vallásúak, míg a kizsákmányolt tömegek az iszlám hívei. Az a tény, hogy vannak muzulmán milliomosok és keresztény nincstelenek, inkább olyan kivétel, amely erősíti a szabályt A libanoni belpolitikai helyzet e sajátos vonásai ideális lehetőséget szolgáltattak arra, hogy Izrael érdekszövetségesei a kényelmes vallási lepel alatt lépjenek fel osztályérdekeik védelmére. Izrael és rajta keresztül az imperialista körök fegyvert és anyagi támogatást nyújtottak a vezető pozíciók megőrzéséért harcoló libanoni keresztény jobboldalnak: Ge- mayel fasiszta falangistáinak, a volt elnökök, Chamoun és Frangié magánmilíciáinak. A jobboldal még a cionista propaganda fogásait is átvette, amikor hangoztatta: „A muzulmánok a tengerbe akarják szorítani a keresztényeket.“ A libanoni polgárháború látható és láthatatlan frontjait mégis inkább összekuszálta az a 'tény, hogy a baloldali hazafias erők oldalán a fegyveres és politikai harcban részt vettek a palesztinok, s a keresztény reakció is támadásait több esetben főleg ellenük, s nem o baloldal ellen irányította. Amikor a jobboldal nem tudott felülkerekedni a harcokban, a tét Libanon területi egysége lett. A térség egyik leg kisebb államát még tovább akarták felaprózni. Ezek szerint északon szunnita muzulmán államocska jött volna létre, melynek Tripolisz lett volna a központja; délen Nabati- jából irányított drúz entitás, a középső országrészeken pedig maronita államalakulat jött volna létre Bejrúttal, mint fővárossal. Izrael erősen elkötelezte magát a terv mellett, ami érthető is, hiszen már a múltban ilyen álmokat dédelgetett. Tel Aviv számára nagyon kényelmes megoldás lenne, ha a környező arab országok vallási ininiállamokra hullanának szét, így az erő pozíciójából köny- nyebben diktálhatná, különösebb erőfeszítések nélkül rájuk kényszeríthetné akaratát Ezért próbálja egymás ellen uszítani az évszázadokon át békésen együtt élő keresztényeket és muzulmánokat, sőt, az iszlám vallás különböző ágait. Egy konkrét példa: A szíriai kormány és közvélemény nagyon is megalapozottan állítot la, hogy a „muzulmán testvérek“ aktivizálódása mögött íz reel áll. OLAJSZERZÉS — KÜLÖN SZERZŐDÉSEKKEL Libanon felosztása elmaradt — remélhetőleg végérvényesen, ami annak is köszönhető, hogy az imperializmus — bár közel- keleti szövetségese Izrael — nem szeretné maga ellen fordítani az arab országokat, mivel számára létfontosságú a térség olajkincse. Taktikát váltott az imperialista v.lág. Drasztikus állam csonkítások helyett a különszerződések kényelmesebb és hatékonyabbnak vélt politikáját választotta. Mivel Egyiptomot szinte „zökkenésmentesen“ letérhette a cionista- és imperialistaellenes harc útjáról, vérszemet kapott. Bár a várakozással ellentétben sem Szaúd-Ará- bia, sem Jordánia nem csatlakozott a Camp David-i megállapodásokhoz, az irányvonaltól nem álltak el. A következő áldozatnak Libanont szemelték ki. A polgárháború kimerítette, legyengítette az országot, gyakorlatilag felbomlott a belpolitikai élet. Ekkor ismét a színre lépett Izrael és egész harci masinériája, hogy meggyorsítsa és fokozza ezt a végkimerülést, majd egy különszerződés áldozatává tegye az országot. Hogy Libanon ellenállt, hogy ellent tudott állni, az mindenekelőtt az arabközi támogatásnak, a nemzetközi szolidaritásnak és az ENSZ hatékony közbelépésének köszönhető. IRÄNY: DAMASZKUSZ Végül, de nem utolsósorban Izrael Libanon lerohanásával vagy épp lekenyerezésével az országot Szíria elleni hídfő kiépítésére, Szíria hátbatámadására szeretné felhasználni. Mivel a sínai front megszűnt létezni, csak a Golan fennsíkon van reguláris Izrael-ellenes arcvonal. De Tel Aviv terjeszkedését, önkényeskedését akadályozza az a 20 000 szíriai katona, aki az arabközi biztonsági egységek kötelékében tartóz kodik Libanonban. Délen természetesen csak az Izrael által kikényszerített bűvös határig, a Litani folyóig terjed a hatáskörük, nehogy további véres támadásokra adjanak okot a cionista héjáknak. Izrael ezzel a libanoni taktikájával Szíria szilárd, de egyúttal nagyon kényes arab- közi helyzetére épít. A haladó és konzervatív országok egyaránt elismerik, hogy jelenleg Damaszkusz viseli a vállán az arab—izraeli konfliktus terheinek oroszlánrészét. Ennek ellenére a haladó körök felróják neki meggondolatlan szereplését a libanoni polgárháborúban, amit pedig épp a jobboldal erő szakolt ki. Olajsejk-körökben viszont lassan már csak ez az egy jó pontja lesz Damaszkusz- nak. Bel- és külpolitikáját egyaránt túlzottan radikálisnak, veszélyesen antiimperialistának tartják. Szaúdi és más fenséges szemekben a szálka szerepét játszó Szilárdság Front életre- hívása és Szíriának a fronton belüli vezető szerepe további elégtelen osztályzat Damaszkusz bizonyítványán. Tel Aviv ezekre az „elégtelenekre“ számít, amikor Szíria „megbuktatásán“ munkálkodik. KOMPROMISSZUM TUNISZBAN Szükségessé vált egy újabb arab csúcstalálkozó összehívása, mivel a dél-libanoni helyzet már tűrhetetlenné vált. Izrael elvetemültségében odáig ment, hogy már meg sem próbálta „igazolni“ agresszív támadásait. Libanonira vagy a palesztinra — okkal, vagy ok nélkül — Tel Aviv „tüzet“ vezényelt. A tuniszi találkozón a fő napirendi pont természetesen Libanon lett. Már a vita során felmerült ellentétek jelezték, hogy kompromisszumos döntés van születőben. A bejrúti kormány által előterjesztett program irreális volt: azt követelte, hogy valamennyi hadviselő fél tegye le a fegyvert, persze a saját, a születés stádiumában levő hadserege és az ENSZ- alakulatok kivételével. Ez a palesztinok és a libanoni haladó erők egyoldalú lefegyverzését jelentette volna, mivel a jobboldal önkéntes fegyverletételét elvárni vágyálom lenne. A szakadár Haddad őrnagyról is sok mindent el lehet képzelni, csak azt nem, hogy gépfegyver helyett olajágat V’sz a kezébe, vagy kezes bárányként bevonul a kormánycsapatok laktanyájába. Az arabközi, zömében szíriai csapatok kivonása a jelen helyzetben Libanon összeomlását eredményezné, mivel Izrael szabadon garázdálkodhatna — a Litanin innen és túl. Végül megszületett a megállapodás: maradnak a palesztin támaszpontok Dél-Libanonban, de a palesztin egységek egyelőre tartózkodnak a térségben a katonai akcióktól. Ez azt jelenti, hogy nem sikerült olyan megoldást találni, amely kivezetne a súlyos helyzetből. Továbbra is minden a szemben álló felek jóakaratán áll vagy bukik. Az arab országok vezetőit nem lehet elítélni ezért a felemás döntésért. A libanoni válságot valóban nehéz határozatokkal megoldani, ha a másik fél minden és mindennemű kezdeményezésre az ágyúk szavával válaszol. Bejrút életét továbbra is megbénítja a „zöldövezet“, amely keleti keresztény és nyugati muzulmán városrészre osztja a pár éve még pezsgő életű várost. Szaad Haddad őrnagy a déli határvidéken izraeli „katonai szakértők“ segítségével próbálja északabbra tolni miniatűr „szabad Libanonja“ határait. A libanoni és palesztin polgári lakosság zaklatása és terrorizálása mellett időt szakít nemcsak a libanoni hazafias erők és palesztinok egyesített egységei elleni támadásokra — az ENSZ- erők sem érezhetik magukat biztonságban tőle. A palesztinok által egyoldalúan meghirdetett tűzszünet ellenére sem szünetelnek a harcok. A Bejrúttól északra fekvő dombos vidék a jobboldali fegyveresek esztelen lövöldözéseitől visszhangzik. Ezek a libanoni realitások: hol táplálják, hol pedig megölik a reményeket. GÜRFÖL ZSUZSA Waldheim ENSZ-főtitkár 1977. február 7-én tárgyalt a libanoni képviselőkkel az ország déli részén kialakult helyzetről, valamint a nemzetközi szervezeteknek a 19 hónapig tartó polgárháború sújtotta Libanon gazdasági felújításához való hozzájárulásához. Képünkön Waldheim Bejrót romba dőlt üzletnegyedében (Telefoto: CSTK — AP) A PFSZ támogatja az ENSZ Libanonban állomásozó ideiglenes csapatait feladataik teljesítésében. Képünkön Jasszer Arafat látható Emmanuel Erskine tábornokkal, az UNIFIL parancsnokával (Telefoto: CSTK — AP)
