Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-20 / 16. szám

ÚJ szú ís ao. ív. 20. A HUSZADIK SZÁZAD - LENIN SZÁZADA (Folytatás az 1. oldalról) A szociáldemokrata pártok — a for­radalom opportunista árulói — ezt a központi kérdést tudatosan és követ­kezetesen elhanyagolták, sőt a szövet­ségesek megnyerésének szükséges voltát tagadták és elutasították. Ez­zel a forradalmi munkásosztály nem érthetett egyet, mivel céljául a kapi­talisták és a földbirtokosok hatalmá­nak megdöntését és a szocialista rend­szer megteremtését tűzte ki, tehát mind az elméletben, mind a gyakor­latban szövetségeseket kellett keres­nie céljai megvalósításához. Szövetsé­gesei elsősorban a falusi proletárok és agrárproletárok, a nincstelenek és a kispairasztok soraiból kerültek ki. A munkásosztály és a parasztság közötti szövetség az orosz forradalom sorsdöntő kérdése volt, s különösen fontos az Októberi Forradalom szem­pontjából. De nemcsak akkor, a forra­dalom napjaiban volt ez fontos. E szö­vetség volt záloga a szovjethatalom megszilárdulásának, később a falu szocialista fejlődésének, a szövetkeze­ti termelési mód győzelmének. Ezzel új szocialista osztály keletkezett, a szövetkezeti földművesek osztálya, a szovjet államok szövetségének máso­dik alappillére, amely a szocialista rendszer stabilitását mind belülről, mind kívülről biztosította és szava­tolta. Lenin a mezőgazdaság szövetkeze­tesítésének tervével megoldotta Orosz­ország szocialista építésének egyik kardinális kérdését, kialakított egy olyan modellt, melyet ma a szocialis­ta közösség minden országában meg­valósítanak, s azokban a tőlünk távol eső országokban is, melyek lerázva a gyarmatosítók bilincseit, a fejlődés saját, nem kapitalista útjára léptek. A munkásosztály és a parasztság szilárd szövetségének gondolata Lenin újabb hozzájárulását képezi a marxiz­mus ideológiai kincsestárának gyara­pításához, és örökre összekapcsolódik a nevével. Harc a szocializmusért — és a nemzetiségi kérdés Hasonlóan alakult a nemzetiségi kérdés megoldása is. Lenin, hűen Marx és Engels eszmei hagyatékához, megértette azt a tényt, hogy az impe­rializmus korszakának egyik jellemző tünete az elnyomott és függőségi vi­szonyba kényszerített nemzetek kér­désének előtérbe kerülése, s hogy nemzeti fölszabadító törekvéseiknek nagyon erős forradalmi töltete van, amely összekapcsolva a munkásosz­tály harcával, jelentős mértékben hoz­zájárulhat az imperialista elnyomás elleni harc megerősítéséhez. A tizenkilencedik század közepén Európában lezajlott nemzeti demokra­tikus forradalmakat a burzsoázia sa­ját, kizsákmányoló érdekeinek biztosí­tására használja fel. Marx Károly ezt a nacionalista politikát ilyen szavak­kal leplezte le ........ nem szabad sem az olasz, sem a lengyel, sem a ma­gyar, ha nem lesz szabad a munkás“. Marx gondolatait Lenin továbbfejlesz­tette és elmélyítette. A nemzetiségi kérdés opportunista és burzsoá nac!o- nalista értelmezése ellen irányuló, 1913-ban megírt, erősen polemikus hangvételű cikksorozatában érvényre juttatta azt a marxista álláspontot, hogy a nemzetiségi jogok és a nem­zetek önrendelkezési jogának megol­dása csakis a munkásosztály felszaba­dító forradalmi harcával szoros egy­ségben képzelhető el. Csakis úgy sza­vatolható, hogy az elnyomott nemze­tek vagy nemzetiségi kisebbségek nem válnak a nemzeti burzsoázia elnyomó politikájának tárgyává, szenvedő ala­nyává. A burzsoá nacionalizmussal a proletár internacionalizmus elvét állí­totta szembe. Az orosz bolsevikok kö­vetkezetes internacionalista politikája Oroszországban, e soknemzetiségű or­szágban a Nagy Októberi Forradalom során teljes mértékben megvalósult. A munkásosztály győzelme egyenlő jo­gokat és szabadságot biztosított min­den nemzetnek — kicsiknek és na­gyoknak, fejletteknek és elmaradot­taknak — s ezzel egyidejűleg az új szocialista állam egységét is megerő­sítette. E marxista—leninista internaciona­lista politika az az alapkő, melyen a nemzetek és államok világot átfogó nagy közössége kiépülhetett. A proletárdiktatúra Marx és Engels az 1871-es párizsi kommün alapján ítélték meg a hely­zetet, tehát több mint 100 évvel ez­előtti eseményekről írják: ,... a ka­pitalista és a szocialista társadalmi rendszer közt megvan a két társada­lom átmeneti korszaka. Ennek megfelel egy átmeneti poli­tikai korszák, amelyben az állam nem lehet semmi más, mint a proletariátus diktatúrája.“ Marx és Engels e tézisekből indult ki Lenin is, aki a proletariátus dikta­túráját mind a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom, mind a forradalmat követő időszakban következetesen ér­vényesítette. Kautsky, a renegát mar­xista viszont elutasította a proletár- diktatúra tételét azzal az indokkal, hogy minden diktatúra „sérti a de­mokráciát“, ezért tehát a szovjet ál­lamhatalom „diktatórikus és antide­mokratikus“ rendszer. Közben szándé­kosan megkerülte azt az alapvető kér­dést: milyen diktatúra, ki ellen irá­nyul, s kinek az érdekében. Mintha a burzsoá demokrácia nem lett volna mindig is a monopolkapitalista ural­kodó osztálynak a munkásosztály és a dolgozók ellen irányuló diktatúrája. Lenin pozdorjává zúzta Kautsky ér­veit. Bebizonyította, hogy minden de­mokráciának osztályjelilege van — te­hát a burzsoá demokráciának is — és a proletárdiktatúra a dolgozó nép döntő többsége számára a legszéles- körűbb demokráciát jelenti. Lenin utolsó művében: „A proletárforrada­lom és a renegát Kautsky“ című írá­sában ezt írja: „A proletárforradaíom milliőszor demokratikusabb, mint bár­mely burzsoá demokrácia, a szovjet állam milliőszor demokratikusabb, mint a legdemokratikusabb burzsoá köztársaság“, megvilágította a bur­zsoá és a proletárdemokrácia közti alapvető különbséget. A szocialista forradalom a kizsák­mányoló kapitalisták uralkodó osztá­lya ellen irányuló forradalmi erőszak formájában nyilvánul meg. A proletár- diktatúra a megdöntött kizsákmányo- lók elleni erőszak formájában nyilvá­nul meg és a forradalmi vívmányokat védi a reakciós fordulat ellen. Ilyen veszély minden győzelmes forradal­mat fenyeget — az állam szocialista átépítésének és kiépítésének átmeneti időszakában — s ez a korszak lénye­gében a forradalom folytatása a mun­kásosztály uralmának feltételei kö­zött. Ez az időszak addig tart, amíg a külső vagy a belső reakciós erők befolyása miatt fennáll az ellenforra­dalmi fordulat veszélye. Ezt kivétel nélkül minden szocialista ország for­radalmának tapasztalatai alátámaszt­ják. Más kérdés a forma kérdése, mely­nek keretein belül a munkásosztály a proletárdiktatúrát a különböző or­szágok sajátos v- és konkrét módon adott — körülményei közt megvaló­sítja. Nálunk például a munkásosz­tály 1948-as februári győzelmével érte el csúcspontját a nemzeti és demok­ratikus forradalmi folyamat. A forra­dalmi folyamat során fokozatosan korlátozták a burzsoázia politikai és szociális pozícióit, míg végre 1948- ban sikerült elnyomni és leverni a forradalmi vívmányok megsemmisíté­sére irányuló kísérleteit. A munkás- osztály februári győzelme után a for­radalmi folyamat az ország szocialista átalakításában nyilvánul meg. A pro­letárdiktatúra elve nálunk az egység­be tömörült munkásosztály által tel­jes mértékben támogatott Nemze i Front tömegszervezetein, a munkás- osztály élcsapata, a kommunista párt által vezetett munkás-paraszt szövet­ség keretein belül valósult meg. Ez teljes mértékben megfelel nemzeti ha­gyományainknak, a konkrét helyzet­nek és adott feltételeinknek. Minden győzelmes forradalomnak joga és kö­telessége a védekezés, tehát az Euró­pa közepén, két világ, az imperializ­mus és a szocializmus határán elte­rülő Csehszlovákia esetében ez a kö­telesség mind saját népével, mind ba­rátaival szemben fokozott mértékben fennáll! A szocializmus — mint az egyetlen lehetséges alternatíva A NOSZF győzelme u szovjetek or­szágában új fejezetet nyitott az em beriség történelmében. A szocializmus eszméi megszűntek csak eszmék len­ni — reális valósággá váltak. Megtört a kapitalizmus világhatalmi rendszerének kizárólagos uralma, új történelmi korszak veszi kezdetét, a világ kapitalizmustól az imperializmu­son át a szocializmus felé fejlődik, egyelőre még csak egyetlen ország­ban, Szovjet-Oroszországban. De a ka­pitalizmus ellen folyó osztályharc már a nemzetközi osztályharc síkján folyik tovább. Pontosan az történt, amit Lenin zse­niálisan előre látott: Az Októberi For radalom, mint a proletár világforra­dalom része, jelt adott az összes or­szág munkásságának és minden nem­zetnek az imperializmus elleni közös harcra. A világnak és Európa népeinek megmutatta a véres imperialista há­borúból kivezető utat. A munkásság tömegeit arra ösztönözte, hogy elha­tárolják magukat a szociáldemokrata pártok áruló vezetőinek politikájától. Példája erős hatást gyakorolt a nem­zetközi kommunista mozgalom kiala­kulására, egyre jelentősebb szerepet játszott az imperializmus és az impe­rialista háborúk elleni harcban. Az el­nyomott nemzeteket a világ minden részén nemzeti felszabadító harcra ösztönözte. „A haladó kapitalizmus reakciós kapitalizmussá vált“ — írja Lenin, és a felismerést így fejezi be: „Az emberiség vagy áttér a szocializ­musra, vagy éveket, évtizedeket él át a felfegyverzeti „nagyhatalmak“ har­cai közt, melyek a kapitalizmus mes­terséges életben tartására törekszenek a kolonializmus, a monopoltőke, a pri­vilégiumok és a lehető legnagyobb nemzeti elnyomás segítségével“. Eze­ket a szavakat még a NOSZF előtt ír­ta le, amely a Lenin választotta lehe­tőséget — vagyis a szocializmushoz való átmenetet — 1917-ben megvaló­sította. Ez volt az imperializmus első, de történelmi jelentőségű veresége, ■mely mind hatalmát, mind világuralmi lehetőségeit korlátozta, megmutatta az imperialista háborúkból és rabság­ból kivezető utat, napirendre tűzte a béke, a békés egymás mellett élés és a békés együttműködés kérdését, mint a földi élet tartós értékeit. E lenini lehetőség kiharcolása épp most, a mi karunkban vált időszerűvé, vagyis a XX. század utolsó hét évti­zedében. Olyan nagy fontosságú kér­dés ez, amely az egész emberiséget érinti. A világ népei az eltelt időszak alatt meggyőződhettek Lenin látnoki sza­vainak igazságáról. Az első világhá­ború után a világimperializmus leg- reakciósabb erői kirobbantották a má­sodik világháborút — amely rettene­tesebb és pusztítóbb erejű volt az el­sőnél. Az amerikai imperialisták és szövetségeseik legújabb lázas fegyver­kezése, az atomfegyverek halmozása, a háborús fenyegetőzés, számos nem­zet kiszipolyozása és rémületben tar­tása bizonyítja, hogy mi az imperia­lista politika célja: a világ népeinek haladó, demokratikus, nemzeti és sza­badságjogait visszafejleszteni a bar­langfilozófiáig és a „nagy bunkó“ gyakorlatáig, s ezzel akarják meg­menteni a csődbe jutott imperializ­must — akár a világ további leigázá­sa árán is. Ez az ő alternatívájuk, ezt állítják szembe a lenini alternatívával: a bé­ke és a békés együttműködés alter­natívájával. Csakhogy 1980-at írunk, a világ megváltozott, főként a máso­dik világháború, a fasizmus leverése után, amely a Nagy Szocialista Forra­dalmat követően előkészítette a kapi­talizmus és az imperializmus pozíciói­nak második, katasztrofális megráz­kódtatását: szétesett a gyarmati ura­lom, s romjain nemzeti államok sora keletkezett, s ami a legfontosabb, ki­alakult a szocialista országok és álla­mok világot átfogó rendszere, amely nemcsak Európa felét foglalja el, de kiterjed az ázsiai, az afrikai, a dél- amerikai földrészre is, és legyőzhe­tetlen politikai, valamint gazdasági erőt képvisel. Imperialistaellenes po­zíciókon állnak a hatalmas erőt kép­viselő harmadik világ országai, me­lyek jelenleg azért küzdenek, hogy ki­szabadítsák magukat a világimperia­lizmus függősége alól. A békés és a haladó erők felsorolása nem lenne teljes, ha nem számítanánk ide a világ közvéleményének hatalmas erejét, amely lélekben a helsinki értekezlet Záróokmányában lefektetett alapelve­ket, a békés egymás mellett élés elvét támogatja. Ma ez reális. Benne a le­nini politika tükröződik, mint egyet­len olyan reális, tartós és meghatáro­zó alternatíva, amely képes annak az emberiséget fenyegető katasztrófának a megfékezésére, amellyel az imperia­lizmus jelenleg fenyegeti az emberi­séget. Lenin egykor azt mondotta, hogy a munkásosztály érdekei akkor győznek, amikor a munkásság érde­kei az emberiség általános érdekeivel találkoznak. Nos, ehhez a felismerés­hez a mi századunkban, a XX. század­ban élő emberek döntő többsége el­jutott. VILÉM NOVY 3 Vlagyimir Iljics Lenin nagy figyelmet szentelt az orosz falusi nép életének, szüntelenül érdeklődött életkörülményeik iránt. Az egykorú képen parasztkül­döttséget fogad

Next

/
Thumbnails
Contents