Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
Hetek óta hallatszott már a morajlása. Először távoli égzengés tompa zajaként jelentkezett, aztán egyre erősödött, az utóbbi napokban meg már valóságos dübörgéssé fokozódott. Esténként az égbolton látni lehetett ágyúk torkoálattüzének és a gránátok robbanásainak visszfényét. Néhakor- ban, ha jól odafigyelt az ember, rövid, kemény ropogást is kivehetett. — Géppuskák — állapította meg apám, aki katonaviselt ember létére értett az efféle dolgokhoz. A napok és az éjszakák egyetlen nagy, feszült várakozássá olvadtak össze: csak már ideérne végre és túljutna rajtunk a front, melynek közeledésétől minden idegszálunkban reszkettünk, eljövetelét mégis alig vártuk. „Csak élve megússzuk“ — mondogatta apám. És néha a foga is vacogott, amikor a vasúti őrházihoz lobogó tollal díszített sapkájú magyar tábori csendőrök közeledtek. Mert már napok óta áradt az országúton a lovaskocsikon meg autókon menekülők — vagyis inkább az irhájukat mentő birtokosok, jegyzők, nyilaskeresztes nagylegények és más hasonszőrűek, valamint pánikba ejtett hivatalnokok és egyéb kispolgárok — áradata. Ezen a csüggedt seregen, meg a nyugat felé poroszkáló végeláthatatlan marhacsordákon vágtak utat maguknak a német tankok és gépkocsik, meg a tollbóbitás tábori csendőrök járművei. Eddig megúsztuk — apám is, én is — habár már tizennyolc éves' elmúltam — a kitelepítési, meg a számtalan bevonulási parancsot. Vasutas nélkül nem leheteti meg a vasút, én meg úgynevezett hadiüzemben dolgoztam. Mostanában azonban már nagyon elárvult a házunk mellett húzódó sínpár. Tegnap éjjel német páncélvonat csörtetett rajta visszafelé, azóta hlre-hamva sincs vonatnak. És egyhamar nem is igen lesz. Az őrház tenyérnyi ablakán kitekintve láttam, hogy néhány magyar katona lépkedett a vágányok közt, és a maguk előtt tolt lapos tetejű pályakocsiról bizonyos távolságban — úgy két-három méternyire — téglalap alakú, kartonpapírba burkolt csomagot emeltek le és erősítettek a sínekhez. — Az anyjuk istenit! Felrobbantják! — hördült fel apám. Vasutas szívének kibírhatatlan volt ez a látvány, foga csikorgására a hideg is végig futott a hátamon. Anyám jajveszökelni kezdett. „Jézus- mária! Ha a dinamitot felrobbantják itt mellettünk, ránk döntik a házat is...“ És folytatta volna tovább siránkozását, ha az országúton vonuló ágyúk sora mögül le nem kanyarodik a házunk elé egy ponyvával fedett lovaskocsi. A gyeplőt fogó német mellől a bakról leugrott egy fiatal katona, egy mozdulattal félrelökte az útból a rozzant kapui és a fogat behajtott az udvarunkra. A ponyva alól előkerült még néhány idősebb német. Aztán ládákat, csomagokat kezdtek lerakni a szekérről. — A nyavalya törje ki őketl — Ezek hozzánk akarnak beszállásolnil — mérgelődött anyám. — Ebben a szoba- konyhás házban hol férnénk el eny- nyien! Az idegen katonák a rúd mellől kifogták a lovakat, vödörből megitatták őket a kút mellett, aztán bekötötték a jászolhoz az istállóba. Szegény öreg tehénkénk, amely eddig egymaga uralta a szemet csípő, párás levegőjű helyiséget, most a fal mellé szorult, és riadtan bőgött prüszkölő, farkukkal nyugtalanul csapkodó új szomszédai láttán. Még mindig jobban járt, mint mi, a magányos őrház lakói. A portánkra be- tolakodottak úgy mozogtak nálunk, mintha odahaza lennének. Ránk ügyet se vetettek, keresztül néztek rajtunk, mintha ott sem lennénk. Átrendezték a szobát is, a konyhát is. Ami nem tetszett nekik, vagy útjukban volt, azt az ajtón meg az ablakon keresztül egyszerűen az udvarra röpítették. A letaposott hóból szedtük Ö9sze ágyneműinket, meg szegényes ruhafélénket is. Aztán az alkonyba hajló, fagyos téli délutánon néztük egymást tanácstalanul: most mit tegyünk? Tízéves öcsém bátorságot vett: benyitott az idegen beszédtől hangos házba. De alig lépte át a küszöböt, egy kemény kéz vállon ragadta és kipenderítette. Nyurga teste métereket csúszott a havon, a kút kávája állította meg. Korához illetlen káromkodással ülepét tapogatva támaszkodott fel. Ebből a közjátékból megértettük, hogy a házban egy időre nincs helyünk. Közben odabent -egyre élénkebb lett az élet. Az ablakon át láttam, hogy a téglából rakott tűzhely vas teteje tűzpirosra izzott. Az asztalnál nagy marhacombból egy fehér kötényes, idősebb katona szeleteket vagdosott, egy másik katona nyúlról húzta le a bundát, a harmadik hasas zsákból cukorkát, csokoládét rakott tányérra. A szobában anyám fehér abroszával volt leterítve az asztal, néhány gyertya sárga fénye számos palackon világított meg. — De jó lenne egy korty' valamelyikből — sóhajtott fel apám. — Megmelegítené a csontjaimat. Az őrszemül kint hagyott fiatal katona egyre barátságtalanabb szemet vetett felénk, aztán a fejével intett, hogy hordjuk el magunkat a fal mellől. összeszedtük cókmókjainkat és hátulról beóvakodtunk a ház alatt levő pincébe. Bizakodtunk, hogy itt talán megtűrnek bennünket. A betonpadló ugyan vizes volt, de szerencsére a felhalmozott krumpli meg a födém között elég hely maradt arra, hogy az ágyneműből viszonylag meleg fészket készítsünk mind a négyünknek. Göröngyös ágyunkon mocorogva, próbáltuk magunk alatt a burgonyagumókat úgy elegyengetni, hogy minél kevésbé törjék a derekunkat. A petróleumlámpa — amelyben most magyar katonasöfőröktől szalonnáért vásárolt benzin égett —, halványsárgára festette felettünk a vakolatilan betonmeny- nyezetet. Az éhség egyre jobban kínzott bennünket, minden élelmiszerfélénk a házban, meg a padláson maradt. Mondtam, megpróbálok felsu/rranní a padlásra kolbászért, de anyám a kezembe kapaszkodva visszatartott. Félt, hogy a mogorva őrszem a sötétben belém ereszt egy golyót. „Mit számít az ilyeneknek egy ember élete“ — monda féltőn édesanyám. Onnan fentről, jó meleg, kényelmes szobánkból éneklés zaja szűrődött le halványan a pincébe. Felismertem benne az iskolában a német órán tanult karácsonyi éneket. „O Tannenbaum ... o Tannen..." — kezdtem dúdolni, de a myakleves, melyet apám visszakézből adott, élhallgattatott... Aztán, hogy megengeszteljen, megsimogatta a kapott rádiósapkát, amely az arcomon kívül az egész fejemet befedte, s az ég, vagyis a betonmennyezet felé emelve tekintetét mintegy nyomorúságos helyzetünket vigasztalva megszólalt: „Jó erős beton ez, megvédne bennünket, ha egy orosz gránát rájuk szakítaná a házat“. Hangsúlyából úgy éreztem, nem is bánná, ha így történne. Nyugtalan állmomból hatalmas csattanás . ébresztett fel, mély nemcsak a dobhártyámat rezegtette meg, hanem a pince falait is. Pánikba esve ugrottam volna fél, de abban a pillanatban vissza is hanyatlottam, mert a homlokom alaposat koppant a mennyezeten. — Itt a vég — volt az első gondolatom — betemetett bennünket a ház. Anyám pityaregni kezdett, apám hunyorogva próbált tájékozódni, az öcsém meg a takarót a fejére húzva keresett menedéket a barátságtalan külvilág elől. Az első robbanást követte a másik, a harmadik, a negyedik ... Szinte táncot járt velünk a pince. Halálraváltam, a félelemtől dermedten rettegtük a pillanatot, amikor életünk végére pontot tesz egy robbanás ... A csend, ami a szörnyű égiháború után következett, úgy tűnt megkínzott fülemnek, mintha a semmiben úsznék. Később bátorságot vettem és — talán fiatal és üres gyomrom türelmetlen követelésére is — óvatosan kidugtam a fejem a pince ajtaján. Kurta, vastag csövű ágyúra esett az első pillantásom. Három-négy méterre volt a házunktól, a foghíjas léckerítés mellett. A párját kissé távolabb ásták be a behavazott réten. Aztán ahogy kiljebb óvakodtam a pincéből láttam, hogy távolabb is van belőlük jónéhány. Csövük abba az irányba meredt, amerről a front égiháborúja közeledett. Szerteszórt deszka-ládán szükeruhás németek ültek az ágyúk körül. Konzervdoboz, bicska, kenyér a kezükben. Reggeliztek, mint a munkások reggel a gépek mellett, az első munkaszünetben. Szerteszét mindenütt üres gránáthüvelyek hevertek. — Ezek csinálták a nagy hajnali zenebonát — állapítottam meg a katonákat meglátva. Aztán ahogy a vasútra tekintettem, elszorult szívvel láttam a pályán tátongó méteres hézagokat... a dinamitcsomagok pusztítását. — Most már nem tarthat sokáig — szögeztem le. — Ha már nincs szükségük a vasútra, akikor alighanem tovább készülődnek a németek. Az iskolában fejembe vert néhány német szó meg a kezem segítségével nagy nehezen megérttettem az őrrel, hogy a padlásra szeretnék menni, mert enni akarnánk ... Az őr a házból kiszolította egyik társát, gúnyos vigyorral mondott neki valamit. Az rábólintott, aztán megindult mögöttem a padlásra, amely — éléskamra híján — élelmiszerünk tárolására is szolgált. fogta a 1 meglendí rítsa. Atfutot eszünk n ban, ha kát. Hisz a tolvajk kén télén a batyu lettől m egyik szí térdre zi Aztán a fej eme szikrák < gás neme nem a lé nem leve őrszemet, lésemet. Hányát pincébe, utolér. Osodáfc tagságok a kezemt nyeret. A pinc léssel fo rácsonyi mának t kadt ken hagyma, a pinceit Kopócs Tibor illusztrációja Már a lépcsőn felfelé haladva rájöttem, hogy alighanem badarságot cselekedtem. Vissza is akartam fordulni félútról, de a mögöttem szuszogó német nem engedett. A félhomályos padlástérben a zsákvászonból összetákolt függönnyel eltakart sarokban bicskámmal lekanyarítottam egy jó darabot az oldalszalonnából, a hónom alá fogtam egy kenyeret — az utolsót abból a sütésből, amelyet a múlt héten dagasztott édesanyám. Intettem a németinek, hogy indulhatunk lefelé. Annak azonban eszeágában sem volt követni a példámat. A padlásajtóból visszafordulva láttam, hogy nemcsak a megkezdett, hanem a másik oldal szalonnát is leakasztotta és rátette a főidre terített fehér abroszra, melyet anyám az egész hétre megsütött kenyerek leborítására használt. A szalonnára rákerült a két sonka meg a maradék néhány szál füstölt kolbász is. A nagy hasú katona ezután összeül daktu csendessi előz ez többször hangfosz Feltétele; Ságnak i Az öcs varunk 1 deszkábó ért le a — Teh tak le az — Mej gelődött ta lenne le • • - -A A mon< csúnya szempilU erejű rol dobhárty lihalom kezdett < nnnaMHH A gyenge, távoli madárhang úgy siklott el valamelyik fa csúcsa felett, mintha egy nagy üvegbura belső faláról hullna minduntalan vissza. Egy barátomat kerestem fel a hegyen, nem találtam odahaza. Alattomosan dél lett, itt a magasban rekedtem ebédidőre. Az étteremben kevesen vagyunk, benn a szállóban makacs öregek tanyáznak, a híres prózai színésznő az egyetlen fiatalabb vendég, a belső sarokban ül, egy falra szegezett szarvasagancs alatt, angol nyelvtanárnőjével narancssalátát kanalaz. A völgyre néző, nagy ablaknál kaptam üres asztalt — először lepillanthatok a völgybe, azután fel a magasba. Mennyi levegő fér el már ilyenkor a szürke égbolt alá, pattanásig teli van minden rakoncátlan mohó, óriás lélegzettel — a felhők, a szél, a hideg, a pillanatokra kibukkanó fény milyen könnyen és hígan mozdulnak. De leghajlékonyabbak a fák. Csak ta vasszal ilyen könnyűek a lombtalan, meztelen fák, ágaikban semmi merevség, semmi aggály. Az ágak lubickolnak, mint a halak: fel-felszök- nek a könnyűségtől pezsgő, hidegvíz-frissesé- gű, részeg levegőben. És jön a szél, erősen jön a szél, nyomja befelé az üvegtáblákat — hirtelen kamasz elhatározással tavasz van. Tavasszal az ablak is nagyobb, szeretném kinyitni legalább egyik szárnyát, hadd zúduljon be a szél a kenyeremre, a levesembe. De itt, ebben a csendes, kimért étteremben az ilyen nyitott ablak erős illetlenség volna, agg ízületek és rémüldöző neuralgiák fenyegetése, meg sem kísérlem: lehetetlenség. * Már mindenestől azt a néhány év előtti szelet érzem, azt a kócosat, kócolót, és ragaszkodót. Itt a testvérhegyek valamelyikén ebédeltünk akkor is, erre jobbkézt vagy balra, egészen a magasban. Külföldről jöttem aznap reggel, milyen régen nem láttam őt, egészen ijesztőn komoly és lucskos, hetek óta nem láthattam a szemét, a csuklóját, semmijét. Ebéd előtt tudott csak elszabadulni szívdobogva, már valószínűtlenül messziről láttuk egymást az utcán. Taxiba ültünk, a vezető eliramodott ve lünk valamelyik hegy felé. Mielőtt beszálltunk volna, adoszóltam a ve zetőnak: „Gyorsan hajtson!“ De néhány perc múlva mégis kopogni kellett az ablakon, fél úton szálltunk ki, ismeretlen kanyarodásban, nem lehetett tovább bent maradni abban a szűk, sötét, rohanó, bőrszagú fészekben — le kellett lépni a földre, lassan, részegen, lépésben menni hegynek felfelé, foggal utánakapni — Csak magunknak főztünil ladkoztak. — Hát osszák meg velünl nagylelkűen. ILLÉS ENDRE UMKZfíZi a visongó szélnek, egészen mélyet lélegezni, ájulásig ijeszteni a szívet, egymás vállának szédülni. És azután kint ebédelni. A szélben ebédelni. Valósággal téli álmából vertük fel az ismeretlen kis vendéglőt. A legkülső teraszon válás a pincér megteríteni se akart — Szép, kényelmes belső s — csalt befelé. De ha gyengeségünk már e a csábításnak, térdűnk mej GÁL LÁSZLÓ
