Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-13 / 2. szám
I Vastag rétegben rakódik a hó a tájra, a szerelvények kocsijainak tetején is hóréteg fehérük a esernyői (Cierna nad Tisou) átrakóállomáson. Csop felől újabb szerelvény érkezik. Mozdonyának dudája már messziről éleshangú jelzéseket továbbít'a párás levegőben. Szabadot mutat a jelző, a hosszú szerelvény lassan haladva lépi át az országhatárt, majd megáll a kijelölt helyen. A szolgálatos csehszlovák vasutas tisztelgéssel és kézszoritással üdvözli szovjet kollégáját, a szerelvény vezetőjét, aki kötegre való fuvarlevelet nyújt át. A szovjet kocsikban levő áruról szóló dokumentumok aztán rövid úton a közeli irodaház egyik helyiségébe jutnak. Ide kopogtatunk be. — Család? — 1963-ban mentem férjhez és három szép fiam van — közli lelkes hangon Ágnes asszony. — Az idősebbik, Karcsi már a gépipari szakközépiskolában tanul Kassán, a tizenegyéves Gábor hatodikos, a legkisebb, Viktor harmadik osztályos. — Ha kora reggeltől dolgozik, ki ad reggelit a fiúknak? — A férjem fél nyolcra jár munkába, ilyenkor ő ad reggelit a gyerekeknek. Sokat segít a velünk közös háztartásban élő nagyapa, az apósom is. A férjem szeret főzni, a mosást, vasalást is közösen végezzük, a takarí- lásba pedig a gyerekek is besegítő nek. Csakis ilyen összetartó családi légkörben lehet valamit elérni. — Hány műszakot dolgozik le havonta? HÜ MARADOK A VASÚTHOZ Az asztalnál szőke fiatalasszony ül. Szakavatottan nyúl a fuvarlevelekhez. Rövid pillantást vet rájuk és pár perc alatt elosztja őket aszerint, mit tartalmaznak a vagonok. Vasércet, gyapotot, műtrágyát vagy más árut. Ez a művelet jelenti tulajdonképpen a csehszlovák—szovjet országhatárt átlépő áru vámkezelésének, átvételének kezdetéi. Petőcz Károlynétól, a tranzitfuvarlevelek kezelőjétől engedélyt kérve, csendben figyeljük munkáját. Látja, számunkra ez ismeretlen munkaterület, kedvesen mosolyogva megjegyzi: — Minden vámkezelt áru fuvarlevelébe bejegyzem a kezelési díjat, árufajták szerint osztályozom a leveleket és jegyzékbe veszem őket. Majd átadom a vámhivatal dolgozójának, — ma a szolgálatos Nagy Béla vámtisztnek — aki ha rendben találja, lepecsételi a fuvarleveleket és visszaadja. Ezeket aztán továbbítom a szállítórészlegre s részemről ez a szerelvény „elintézett“. A valóságban persze tovább tart ez a munka, mint amennyi idő alatt én beszéltem róla. — Hány ilyen szerelvény érkezik naponta? — Egy-egy tizenkétórás műszak alatt átlagosan öt-hat, néha több i; érkezik a Szovjetunióból, de közben intézni kell a tőlünk a határon túlra irányított szerelvényeket is. A kocsik száma gyakran meghaladja szerelvényenként a hetvenet is. Ha a kocsikban többnyire darabáru érkezik, akkor közel százötven fuvarlevelet kell kezelnem. — Tehát van mit csinálni. — Van bizony, unatkozni nem lehet, mert ha nincs fuvarlevélt, akkor a statisztikai adatokat dolgozom fel. — Régen végzi ezt a munkát? — Közel nyolc éve dolgozom a szál- lítórészlegen, megszoktam, megszerettem ezt a munkát, nem kívánkozom máshová, pedig gyakran éjjel is dolgoznom kell, volt már, hogy a szilvesztert is itt töltöttem. Eredetileg óvónőnek készültem, nagyon szeretem a gyerekeket, de a gimnázium elvégzése után itt kötöttem ki. Közben távúton a közgazdasági középiskolát is elvégeztem. — Tizenötöt, tizenhatot, de ehhez még számoljon négy-öt műszaknak megfelelő időt, amit gyűléseken, értekezleteken töltök el, szabad időmben. Ne csodálkozzon, ez így van. Ugyanis, több tisztséget látok el. A legutóbbi választások óta a városi nemzeti bizottság képviselője, a pénzügyi bizottság elnöke vagyok, továbbá a vasútállomás pártbizottságának tagja, és a nők kérdésével foglalkozó bizottság elnöke. Ezeknek a megbízatásoknak csak azért tudok eleget tenni, mert megértő, segítőkész férjem és kedves apósom van, akik sokszor helyettem is elvégzik azt, amire nekem nem jut időm. Pedagógus, a esernyői Vasutas Szakmunkásképző Középiskola igaz gafóhelyettese, valóban olyan ember, amilyennek az élettársa tudja. Mások is mondják: szereti, becsüli családját. Elismert, törekvő, tanulni vágyó fiatal szakember. A beszélgetés folyamán megtudjuk, édesapjától, a Bratislavától esernyőig jól ismert villanyszerelő mestertől örökölte a szakmaszeretetei. Kassán végezte el középiskolai tanulmányait, az erősáramú ipari szakközépiskolában, majd 2ilinán a vasúti főiskolán tanult. 1961-ben jelentős fejezete kezdődött életének. Megismerte Ágnest. Erre így emlékezik. — Szilveszteri bál volt esernyőben. Szorongva vártam, eljőn-e Ágnes, a szőke gimnazistalány. Már korábban felfigyeltem rá, vártam a megfelelő alkalomra, hogy barátságot köthessünk. Legnagyobb örömömre találkoztunk a bálon. Az első lassú keringőt — kedvenc táncomat — már vele táncoltam s így együtt mulatva léptük át az új esztendő küszöbét, s utána számunkra egy valóban új korszak kezdődött. Másnap moziba vittem, azzal a titkos szándékkal, hogy bemutatom a kislányt apámnak. Édesapám mellékesen a mozi gépésze volt — azóta is az. Meglepett, amikor apám és Ágnes mosolyogva köszöntötte egymást. Ágnes szavai mindent megmagyaráztak: „Karcsi, én édesapádat, a „mozis“ Lajos bácsit, korábban ismertem, mint téged ...“ Hát így indult, s 1963-ban összeházasodtunk. Petőcz Károly közben pedagógus lett. Abban az iskolában, ahol ma igazgatóhelyettes, mesterként kezdte 1965-ben. Két évvel később már szaktanítóként működött és tizenegy éve igazgatóhelyettes. Közben tanul, táv úton. Jövőre fejezi be tanulmányait a Kassai (KoSice) Műszaki Főiskolán, elektromérnök lesz. — Ettől az örökölt szakmától nem tudok s nem is akarok megválni — mondja. — Édesapámtól lestem el a fortélyait. Kisfiú, elemista voltam, gyakran éjjelente is kimentem apámmal a meghibásodott villanyhálózat, vagy motor javításához. Már akkor megszerettem a szakmát. Amint megtudjuk, nemcsak ő, hanem két 'fivére, Lajos és Tibor is. Sőt, a gépipariba járó Karcsi fia az első osztály után át akart lépni az elektrotechnikára, ahová eredetileg nem vették fel. — És a két kisebbik fia? — Gabi, az már most „kilépett a sorból“ — tájékoztat az apa. — Igen nagy természet-, és állatbarát. Képes órákat elidőzni a parkokban, figyelni, hallgatni a madarakat. Számtalan madáretetőt épített. A napokban vettük észre, hogy vészesen fogy a dió az éléskamrából. Gabi feltehetően erdészeti szakközépiskolába jelentkezik, ha eljön az ideje. A ma harmadikos Viktor még kisfiú. Majd meglátjuk ... A kedves, meghitt családi fészekben Lajos bácsival folytatjuk a be szélgetést. Petőcz Lajos több mint negyven esztendővel ezelőtt tanulta ki az erősáramú villanyszerelői szakmát Bra- tislavában, ahol édesapja nyomdász volt. Innen a negyvenes évek elején került Kassára, 1941-ben megnősült. Három évvel később az állami vasutaknál kezdett dolgozni villanyszere lőként. A jelenleg több mint hatvannégy esztendős Lajos bácsit a vasutasok népes családjában — Kassán és esernyőben különösen — megkülönböztetett tiszteletnek örvendő, törzsgárda tagként tartják nyilván. Azt is mondják — s erre joggal büszke —, hogy Lajos bácsi állította fel a esernyői átrakóállomáson az első villanyoszlopot. Milyen pontosan emlékszik erre! — 1947 március 11-én Matuscsák Tibor magához hivatott s így szólt: „Lajos, az országhatár közelében egy hatalmas vasútállomás létesítését kezdték el, oda kell menned.“ — Mit talált esernyőben Lajos bácsi, amikor megérkezett? — Néhány mérnököt, akik az állomás területét jelölték ki, egy félig kész épületet, néhány fabódét, ahol este mécses, legjobb esetben petróleumlámpa világított. Az volt a feladatom, hogy megszervezzem a villanyhálózat tervszerű, folyamatos kiépítését. Az egyik fabódéban létesítettük az első trafóállomást, innen vezettük be az áramot az állomás első épületébe. — Lajos bácsi elneveti magát, majd folytatja. — Tudja, mi volt a legnagyobb problémám akkor? Az, hogy korábban nem kellett, így nem is tudtam oszlopra mászni! Kénytelen voltam éjjelenként gyakorolni, nehogy szégyent vallják. Az első villanypóznát valóban én állítottam fel, ez így igaz. — Mikor gyűlt ki a fény? — Az első égő 1947 májusában gyűlt ki itt esernyőben, akkor kapcsoltuk az áramkörre azt a kis motort is, amelyik a kútból a vizet szívta. 1948 december 6-án költöztem ide a családommal. A víztorony mellett volt egy fabarakk, azt alakítottuk át ideiglenes lakássá. Nagy elismerést kiváltó munkáját szakmaszeretettel végezte Lajos bácsi ezen a fontos, népgazdasági jelentőségű átrakóállomáson 1976-ig. Közel három évtizeden át. Teljesen érthető hát, hogy Petőcz Lajos körzeti villanyszerelő mester nevéhez, tevékenységéhez fűződik a esernyői átrakóállomás villamosításának jelentős időszaka. Lajos bácsi már nyugdíjas, de a húsz éven át kedvtelésből végzett filmvetítést még nem hagyta abba. Nagyon szereti az unokáit, sokat foglalkozik velük. Nem mondja, de úgy sejtjük, szakmaszeretetre, emberi becsületességre megtanítja őket, a szülőkkel együtt. Igazán boldog lehet egy nagyapa, aki ilyen családban élhet. A Május 1 utcai kertes családi fészekbe, ahol a nagyapa nemrég elhunyt élettársával élt, november végén beköltöztek a fiatalok is. Feladván egy négyszobás állami lakást. Itt él együtt Petőcz nagyapa, fia Károly, menye Ágnes és az unokák. A karácsonyi ünnepi vacsoránál a kassai nagydiák is asztalhoz ült. Igaz, az idén a szokottnál korábban osztották szét az ajándékokat, mert Ágnes asszony az ünnepnapon éjjeli műszakban dolgozott. Akkor is, mint mindig, becsülettel látta el feladatát. Mint kedves ismerősöktől, nagyszerű emberektől, vettünk búcsút a esernyői Petőcz család tagjaitól. Ágnes asszonynak pedig külön gratuláltunk közelgő életjubileumához: 1945 februárjában született, amikor a keleti országrészben népünk az első szabad tavasznyílást várta. KULIK GELLERT 1980. I. 13. CO ~ gi'S IS E t m 03 2, **"• ** 03 O» O _ c go ■O . ** *—. 0) w* M o •Q •fi Ä 00 03 M 8 E o »'» M 'CO M " c > Z ■',-l-". 2 G H| 9 E ■"® ■ 6 03 ♦-< -Sítíí ® fc- L»&i ® N '•*■•■ •8 00 ® •• ^ S „A szakmaszeretetei apámtól örSköltem“
