Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-30 / 13. szám
Hajdók Géza magyar—történelem szakos tanárt, sok-sok irodalmi est lelkes és fáradhatatlan szervezőjét kérem meg, segítene nekem itt a Bodrogközben egy olyan tanító fölkutatásában, aki harmincöt éves és valóban tanító, a szó legszebb, legner mesebb értelmében. Mégiscsak jobban ismeri a pedagógustársakat szülőföldjén, amely az enyém is, de én bő egy évtizede már más táj lakójaként járok ide vissza. Gondolikozik pedagógus barátom, a felesége úgyszintén igyekszik segíteni, közben képzeletben magam Is befutok néhány falut, remélvén, hogy fölbukkan egy harmincöt éves arc — de hiába. Aztán abban egyezünk meg, hogy másnap fölkeresem őt a tantestületben, hátha ott hamarabb karon fog a szerencse. Éppen szünetet csengetnek, az óráról jövő tanítók ismerősként fogadják köszöntésemet, volt tanítványuk üdvözli őket, s ők viszont volt tanítványukat. A teremben mindössze hárman vannak, akiket nem ismerek, egyikőjükhöz Géza barátom beszél, felém pillantgatva. Aztán mosolyok, néhány lépés, kézfogás. Már sejtem, megvan a riportalany, akivel szinte egyszerre mondjuk: de hiszen mi már találkoztunk valahol; és ha jól emlékszem, tegeződünk is. De (még) semmit sem tudunk egymásról. — Ma már nincs több órám, úgyhogy felmehetünk a Kuglizóba, ott elbeszélgethetünk — mondja a jóvágású, magas fiatalember, Szaniszló Ferenc, és fölveszi kabátját, megfogja táskáját. Hidegben lépegetünk, aszfaltozott és kockaköves emelkedőkön, a Kuglizó felé. Igen, így, nagy kezdőbetűvel, a Kuglizó felé. Mert a város köztudatában név lett e szóból, legendás helyet, épületet jelöl a Csonka- vár alatt. Gyermekkoromban igazolt tornászként jártam oda mindaddig, amíg rontó kezek tönkre nem tették a berendezést és a sporteszközöket, ki nem verték az ablakokat. Évek múlván újjászületett az épület, egyik szárnyában tekepályával, a másikban vendéglővel. Népszerű és hangos hellyé lett ismét. Most csend fogad, és meglepetésemre: iehol a tekepálya, sehol a vendéglő. A pionírok egyik otthona lett a Kuglizóból, a nagyobbik teremben időnként diszkót rendez az ifjúság. Nem tudom még, miért éppen ide hozott Szaniszló Ferenc, és amíg begyújt az olajkályhába, azon tűnődöm, különösebb cél nélkül persze, gondoltam-e valamikor is arra, hogy egyszer én itt fogok riportot készíteni. — Dohányzol? — kérdezem. — Meccsen elszívok égy dobozzal, aztán társaságban szoktam, meg amikor ideges vagyok valamilyen sikertelenség miatt. Különben nem. Azért most rágyújtok, nem mintha ideges volnék. — Arra kérlek legelőször, hogy nagy vonásokban vezess végig eddigi harmincöt éveden. — Nagyidán születtem 1945. október 19-én. Itt jártam alapiskolába, gimnáziumba Kassára, Rácz Olivér volt az igazgatóm, Zeman László tanította és szerettette meg velem a kémiát. Eleinte gyenge voltam ebből a tantárgyból, bevágott két ötöst, de a harmadik jegyem már egyes lett. Aztán vegyészeti főiskolára jelentkeztem, felvettek, de matematikából elcsúsztam, a vasgyárba mentem dolgozni, a transzformátor-állomásra. Hatvannégy és hatvannyolc között Nyitrára jártam, -kémia—műhely szakosként szereztem meg az oklevelet. A kémiát Sárfalvi Gyula bácsi tanította, tőle tanultam meg, hogy munka nélkül semmit sem lehet elérni. Nem vagyok sikeres ember, már olyan értelemben, hogy amit el akarok érni, azért nagyon meg kell dolgoznom, nem jön könnyen. Feleségem Felső- szecsén született, a főiskolán ismerkedtünk meg, hatvannyolcban házasodtunk össze, és abban az évben jöttünk ide, Királyhelmecre, gyermekkori élmények, focimeccsek kötöttek ehhez a vidékhez. A kollégám hívott, és mi jöttünk; a nagybácsim révén sikerült albérletet szereznünk, de csak egy évig laktunk benne, mert Sok barátra leltem a Bodrogközben Bolyba költöztünk, ahol tanítottunk, illetve, ahol a feleségem most is tanít. Bolyban két helyen laktunk, amíg az új iskola mellett el nem készült a tanító-lakás. Van egy tízéves fiunk és egy hatéves lányunk, Zsolti és Noémi. Én tavaly szeptembertől itt dolgozom, a pitmírházban, mint sportfelelős és hetente hat kémiaórát tartok a magyar iskolában, ahol rám találtál. Még nincs meleg az irodaszerű helyiségben, cigarettával fűtjük magunkat, és hogy melengető szavak is körMindig őszinte sportolókkal kosaraztam. A sportot tulajdonképpen Kassán szerettem meg, azt hiszem, egy életre. — Hogy kerültél Kassára, a gimnáziumba? — Nem akartam én továbbtanulni. Volt egy nagybátyám, asztalos, tetszett nekem, amit csinál. És a barátaim is mind tanoncviszonyba mentek, szakmát tanultak. A szüleim akarták, hogy ne hagyjam abba, osztályfőnököm, Prisztács József javasolta, hogy menjek gimnáziumba. A pedagógia később tetszett meg. De tényleg UBDAVAL LABDA NÉLKÜL bevegyenek, ne csak a füst, hát azt kérdezem Ferenctől, mik tartják benne elevenen a szülőfaluját. — Ott él anyukám, aki szigorú volt hozzám, és munkaszeretetre nevelt. Minden szünidőben dolgoztam, leggyakrabban aratni jártam, hozzám hasonló kis suhancokkal a traktorosok között, olykor még nyulat Is fogtunk. Apukám az állami gazdaságban volt traktoros, aztán műhelyben dolgozott, majd a lába miatt nyugdíjazták, öcsém kerületi csúcsot tartott magasugrásban, aztán kitűnő kapus lett belőle. Aztán ott van a rokonság, sorra járjuk a rokonokat, amikor hazamegyünk. Nagyidán az volt, és az ma is a szokás, ha valaki építkezik, mindenki megy segíteni. Iskolás koromban király voltam a Csipkerózsiká- ban, egy másik színdarabban Kocsis László. Emlékszem, az egyik jelenetben a törökök ellen harcoltunk, és az öcsém annyira drukkolt nekünk, hogy hangosan felkiáltott, Feri, vigyázz. Fociztam szülőfalum ificsapatában, kosárlabdáztam, egyszer megvertük Pelsőcöt, később meg ott kosaraztam, feketén. Gimistaként tagja voltam a magyar iskolaválogatottnak, játszottam a lokiban, neves kassai megteitszett. Bolyban nyolc évig voltam pályaválasztási tanácsadó, tudom, mi hat az emberrel A főiskolán eltöltött esztendőkre Ferenc is szívesen emlékezik, mint a legtöbb volt diák. És mert az emlékidézéshez én is hozzájárulok, megfeledkezem a jegyzetelésről, csak akkor veszem föl a tollat, amikor az egyik mondatban Bolyig jutunk. — Csodálatos dolog gyermekekkel dolgozni, a kémiaórán is, a testnevelésórán is, és gyermek focicsapattal is. Rámentem a focira, a kis faluból rövid időn belül feljutottunk a kerületi gyermekligába. Kedvenc témám: soha nem attól függ a siker, hogy valaki városi-e vagy falusi, hanem az elvégzett munkától. Jó eredményeket munkával lehet hozni. Hetenként négyszer edzettünk, még Hel- mecről is jártak hozzánk. A gyerekek közül több kerületi válogatott lett. Sikerült megszerveznem egy nemzetközi tornát, melyet megnyertünk. Nem volt szívem elhagyni a srácokat, a helmeci ificsapatba verbuváltam őket, melynek edzője vagyok; a kerületi bajnokságban játszunk. Itt is szerveztem egy tornát, a DVTK, a Debrecen és a ZTS Kassa Noémi már tud a Zsolti biciklijén menni (Molnár János felvételei) részvételével. Nagy sikere volt, és ml nyertük meg. Eljött közénk Buzán- szky, elmondta, mennyi munkával lett tagja ő az aranycsapatnak, mint az egyetlen vidéki. A sport által sok barátot szerezhet az ember, és szép barátság ez. Mondom úgy is, mint a városi sportszervezet titkára. Szeretem a baráti társaságot, a beszélgetéseket. Nem értek véget Nyitrával, sok barátra leltem a Bodrogközben is. Ez szükséges., Nincs dicsekvés Szaniszló Ferenc hangjában, amit ez a harmincöt éves tanító tesz, az életének szerves, természetes része. Természetesnek érzem a hangját, amely olykor meg- meglágyul, fölerősödik, földerül, majd elhalkul. Most már biztos vagyok benne, hogy ő volt az, akit egy-egy kulturális esten énekelni is, szavalni is hallottam. — Feleségem az irodalomnépszerűsítők járási vezetője, Bolyban a CSE- MADOK-szervezet elnöke. Létrehoztunk közösen egy-két kulturális műsort a faluban, aztán többször szerepeltem itt, Helmecen, Hajdók Géza bevont a munkába. Nem szeretnék sokat szavalni, de élmény volt számomra valamennyi eddigi fellépésem. Különösen kezdetben: remegett a lábam. Tagja vagyok a Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkarának, ezáltal is sok élménnyel lettem gazdagabb, Győrben, a Kodály-napokon, másutt. — Elégedett vagy? — Soha nem vagyok elégedett. És soha nem mondom azt, hogy fogjuk meg, és vigyétek. Hanem vigyük. — A családban sem? — Kiegyensúlyozott a családi életünk. Nem róhatjuk fel egymásnak, mármint a feleségemmel, ha valamelyikünk nincs otthon. Dolgozunk. És hogy dolgozhatunk, köszönhetjük a pótnagymamának is, özvegy Juhász Miklósnénalk, aki Zsoltira és Noémire vigyáz, ha egyikünk sincs otthon. Azt fájlalom, hogy Zsolti antitalentum a sporthoz, különben aranyos srác, karácsonykor ajándékkal lepett meg bennünket is, a pótnagymamát is. Nem tudtuk, hogy gyűjt. — Ha, mondjuk, a tizennyolcadik században születtél volna, mit csinálsz? — Foci akkor még nem volt. De kultúra volt, úgyhogy biztosan föltaláltam volna magamat. — Ha nincs ellene kifogásod, szeretném látni a családodat, hogyan éltek. És fényképekre is szükségem van, Molnár János gimnáziumi tanárral kiugranék hozzátok. Este hatkor hármasban ültünk Molnár János kocsijában. A feleség nyit ajtót. Ugyancsak ismerős az arca, ha nem is beszélgettünk, de többször találkoztunk már az irodalomnépszerűsítők országos szemináriumán. Alighogy helyet foglalunk, Noémi azzal dicsekszik, hogy ő már tud a Zsolti biciklijén menni. Zsolti meg azzal, hogy ő is, mint kiderül, elengedve a kormányt. Ferenc Ómega-lemezt tesz föl. — Szereted? — kérdezem. — Igen. Valamikor az Illés volt a kedvencem, aztán Koncz, Szécsi Pál. De a Beatles-t ma is utolérhetetlennek tartom. Talán azért, mert az ember mindig visszavágyik az ifjúságába. — És a népzene? — Az az alap. — Van-e kedves népdalod, hogy ne nótát mondjak? — A Megkötöm lovamat... — Szereted a lovakat? — És a halakat. Járok horgászni. Omega, könyvek, tévé és emlékezések a főiskolás évekre. Mind a négyen Nyitrára jártunk, persze, másmás időszakokban. Hogy merre visz majd Zsolti és Noémi útja? Egyelőre az apu és anyu arcához, mindkettőre puszit nyomnak, mielőtt az álmok világába térnek. Én pedig anyuhoz fordulok, és megkérdem, mit szeret a férjében, noha tudom, hogy ilyenkor ilyen és hasonló kérdésekre nehéz is, meg furcsa is válaszolni. — Jő apa, jó férj. És eddig mindig őszinte volt. Nyílt és derűs tekintetek. BODNAR GYULA 1900. III. 30.
