Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-23 / 12. szám
ÚJ szú Keflavik: Két lehallgató és fényképező-berendezésekkel ellátott Orion telszállásra kész Az acéldrótkerítés magasabb az embernél. Mögötte két-háromemeletes épületek. AcélszUrke felhők: esik, mint oly gyakran a Reykjahid-öböl- ben. Azon a keskeny földsávon lépkedek, amely az Izland délnyugati csücskén fekvő keflaviki amerikai katonai támaszpontot köti össze a Loft- leidir izlandi légiforgalmi társaság fogadőcsarnokával. Izland hat sugár- hajtású gépe azonban csak rövid ideig vesztegel itt, reggel és késő délután, egyébként Európa és Amerika között ingázik. A fennmaradó időben a terjedelmes betonfelületet, a végeláthatatlan leszállópályákat az amerikai haditengerészet repülőgépei használják — rajtuk a jelzés: kék alapon fehér csillag. A négymotoros távolsági Lockheed Orion gépek törzsének vége különlegesen elnyújtott formájú, itt van elhelyezve a lehallgatókészülék „füle“. Az Orionok többsége éjjel-nappal Izland, Grönland, Anglia és Svédország között kering. A földi radarokkal és a mesterséges holdakkal együtt az Atlanti-óceán északi részén minden mozgást ellenőriznek, főleg a szovjet hajók érdeklik őket, továbbá az, hogy mi történik a Szovjetunió északi határain, a Kola-félszigeten és az Északi-tengeren levő szovjet szigeteken. A földön látszólag nyugalom van. Csak odébb raknak ki valamit a Galaxy interkontinentális teherszállítórepülőgépből. Nem lehet valami fontos dolog, talán ezért csinálják mindenki szeme láttára. A gép külseje olyan, akár a többié. A fontos az, hogy az Orionok mit hoznak a levegőből, milyen filmeket, magnetofonszalagokat, fényképeket. Az épületekbe, ahol ezeket az anyagokat feldolgozzák, sem a Loftleidir csarnokából, sem pedig a támaszpont utcáiról nem ját be senki. A gépek számára készített hatalmas betonparkolóhely körül barakkok, raktárak, laktanyák, irodaépületek és csúnya lakóházak húzódnak meg. Hivatalosan 2900 katona és családtagjaik részére... 1977-ben azonban az amerikaiaknak össze kellett magukat húzni, mert a Pentagon további 200 „technikust“ küldött a támaszpontra, állítólag a radarok korszerűsítése végett. Az amerikaiak a második világháború alatt költöztek ide. A sziget kiváló utánpótlási bázisnak bizonyult a hajók és tengeralattjárók részére, a távolsági katonai repülőgépek itt biz tonsággal „megpihenhettek“, s a sziget nyugati Sydisjjordur nevű, mély és szűk fjordja alkalmas volt a hadihajókonvojok felsorakozására, ugyanakkor védelmet nyújtott a német tengeralattjárók elől. Miután a háború a németek vereségével véget ért, az izlandi parlament 1946-ban felkérte az amerikaiakat, hogy távozzanak. Az amerikaiak viszont kérték, hogy kibérelhessék Keflavikot, s mindjárt 99. évre. Az izlandi politikai pártok egybehangzóan elutasították az Atlantióceán északi része védelmének szükségességét hangoztató érveket,'de vé gül egyetértettek azzal, hogy itt maradjon a szükséges katonai személyzet, amíg az USA megszállva tartja Németország egy részét. 1949-ben azonban az Egyesült Államok Izlandot „bemanőverezte“ a NATO-ba. Furcsa helyzet állt elő: egy olyan ország, amelynek egyetlen katonája sincs, agresszív katonai tömörülés tagja. A kis izlandi hajókon levő néhány ágyú a vámőröké, s az egyetlen pisztoly tulajdonosa a sintér, de ő is csak kütön engedéllyel lőhet kóbor kutyákra. A NATO-nak azonban nem izlandi katonákra van szüksége — valószínűleg keveset is verbuválna össze a 223 000 lakos közül —, hanem különleges stratégiai helyzete miatt fontos számára a szigetország. „Ha kivonulnánk Keflavikból, az Atlanti-óceán északi szárnya teljesen ellenőrizhetetlen lenne számunkra“ — mondta 1978-bain a NATO egyik vezérkari tisztje. A reykjaviki dóm lelkésze, Jón Aunduns azonban az általános izlandi nézetet vallja: „Az amerikaiakat csak a lányok tisztessége érdekli Izlandonl“ — jelentette ki a szószékéin. „Hát védjetek meg minket!“ — kiáltozták a támaszpont kapuja előtt a legutóbbi tőkehalháború idején a helyi vezetők és Grindavik halászközség lakosai. Saját teherautóikkal torlaszolták el a támaszpont felé vezető utat, hogy hangsúlyozzák felháborodásukat. „Azt mondják, a mi védelmünkre vannak itt. Az Angliával folytatott tőkehalháborúk alkalmával lehetőségük nyílt ezt bizonyítani“ — mondja izlandi ismerősöm. „Nem az oroszok, nem a Varsói Szerződés fenyeget bennünket, hanem épp az angolok — saját NATO szövetségeseink. Az amerikaiak csak mint közvetítők kínálták fel közreműködésüket, ténylegesen azonban meg kellett volna minket védeniük az angol hadihajókkal szemben. Meg kellett szakítanunk a diplomáciai kapcsolatokat a britekkel, s csak miután az itteni legkonzervatívabb körök is a keflaviki támaszpont felszámolását követelték, kezdte Washington meggyőzni Londont...“ A reykjavikiak „kis Chicagónak“ nevezik a drótkerítés túlsó oldalán levő katonai területet, a katonák, akik a Pentagon parancsára teljesítenek itt szolgálatot, Keflavikot isten- csapásának tartják. „Pokol ez itt“ — panaszkodott egy kiskatona, az amerikai géhások sofőrje, s több lap idézte szavait. xxx A leeresztett sorompó mögül egyenruhás férfi lép elő. Csak amikor közelebb ér, látom, hogy egyenruhája nem amerikai, s rágógumi sincs a szájában. Tiszteleg, s a vámőr szokásos kérdéseit teszi fel: — Uram, van önnél alkohol? — Nincs. — Cigaretta vagy kábítószer? — Nincs. — Láthatnám a csomagját? — Tessék. — ön nem amerikai állampolgár? — Nem. — Honnan érkezett? — Csehszlovákiából. — Rendben. Az Izlandi Köztársaság területére lép. Kellemes itt-tartózkodást ki- vánok — mondta, felemelte a sorompót, és én arrafelé mehettem, ahol nem érvényesek az amerikai katonai törvények. Ha már az izlandiak nem tudnak szabadulni az amerikaiaktól, legalább igyekeznek őket elkülöníteni. A Reykjavikot körülölelő kerítést nem a hazaiak, hanem az amerikaiak miatt építették fel. Azok csak különleges engedéllyel léphetik át a kaput, legfeljebb húsz fős csoportokban, s azt is csak szerdai napokon, amikor az egész országban „száraz“ nap van, az éttermekben egy féldeci szeszes Italt sem adnak. xxx „Minden rosszat a külföldiektől tanultunk“ — mondja a hajón Izland * felé alkalmi ismerősöm. A repülőtérről és az amerikai katonai üzletekből, ahol az áru vámmentes, cigaretták ezrével és az üvegek ládaszámra vándorolnak Izlandra. A szigeten ugyanis részleges szesztilalom van érvényben, az alkohol igen drága, s az egész országban csak nyolc kis boltban árusíthatják, azokban sem mindennap és minden órában. Az égetett szesz hiányát sörrel sem lehet pótolni. Bár Izland exportál normális sört, a hazai piacon csak egyfokos sör árusítását engedélyezi a törvény. 1978-ban parlamenti interpelláció sem segített azon, hogy a sör erősségét legalább fél fokkal emeljék. Sőt, különleges rendelet tiltja az élesztő árusítását, nehogy az izlandiak titokban főzzenek pálinkát. Ha egy külföldi asszony kalácsot sze- ’V retne sütni, útlevelét is be kell mutatnia, másképp nem kap élesztőt. Keflavikban egy üveg whisky 2—3 dollár, a kerítés izlandi részén 25. Ezért vannak a támaszpont kapuiban vámőrök. S egy idő óta különlege sen kiképzett kutyák teljesítenek szolgálatot, ugyanis a vállakozó szellemű amerikaiak az ifjú szigetlakokká] kezdték megismertetni a kábítószer hatását. „Nincs szükségünk az önök tévéadására sem!“ — szögezte le a kormány, s egy liberálisnak egyáltalán nem nevezhető üzletember kijelentette: „Nem hagyjuk, hogy fiataljainkat butítsák, hogy ősi kultúránkat az amerikai barbarizmus megsemmisítse!“ Az amerikaiak választhattak: vagy kábel útján közvetítik a tévészignált a katonai klubokba és lakásokba, vagy a kormány zavarni fogja az amerikai adót. Egyetlen izlandi sem tiltakozott. Annak ellenére, hogy a reykjaviki televízió adásideje csak napi 3—4 óra, és nyáron — talán egyedül a világon — egyhónapos tévészünetet tartanak. JÁN BLAZEj 198«. I Ezekben a csúnya barakkokban lakik 3180 amerikai katona (A szerző felvételei)
