Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
ÚJ szú * t őkés világ uralkodó körei jóformán azóta nézik ellenséges szemmel a szovjet köztársaságot, amióta megalakult. Eltelt hatvankét esztendő, és az elmúlt években elkezdődött egy történelmi jelentőségű fordulat a különböző társadalmi rendszerű államok közti béke és együttműködés irányában, de a tőkésországok uralkodó országainak a szovjet renddel, társadalmi és gazdasági rendszerünkkel szemben elfoglalt álláspontja nem változott. A kizsákmányoló osztályok szocializrausellenessége, bár történelmileg perspektivátlan, mégis megmagyarázható. Ugyanakkor minden kommunista, igazi szocialista öntudatos munkás, sőt, a szocialista orszá gokban vagy a harmadik világ nem kapitalista fejlődési utat járó országaiban élő népek kapitalizmus- ellenessége is indokolt. De ha ez így van, akkor reális dolog-e arra számítani, hogy a szovjetellenességnek véget lehet vetni, befolyását a nemzetközi életből ki lehet küszö bölni? Igen, reális dolog! Hiszen lehet valamely rendszerrel nem rokonszenvezni, lehet valamely rendszert politikailag negligálni, de merőben más dolog a Szovjetunióval szemben gyűlöletet táplálni, s eleve elvetni azt a tényt, hogy létezik a szovjetek társadalma, abban reménykednek, hogyha Peking konfliktust provokál, ők mindenképpen kívül maradnak a játszmán, pusztán az események szemlélői lesznek, önkéntelenül is eszünkbe jut a meglehetősen ismert paradoxon, amelynek az a lényege, hogy „egyesek nem szűrnek le semmilyen tanulságot a történelemből“! Vajon 1938—1939-ben nem a kívülálló szemlélő álláspontjára próbált helyezkedni Chamberlain brit miniszterelnök? Vagy nem éppen így okoskodott minden többi követője, akik a Szovjetunió ellen uszí tották Hitlert, abban bízva, hogy ezzel jól is lakat- jäk? S hogy végül is mi sült ki ebből, mindenki tudja. A józan ész ellenére A szovjetellenesség még ma is gátolja a kapitalista világ sok vezetőjét abban, hogy országa kapcsolatait a Szovjetunióval a politikai realitásra alapozza. Nézzük a gazdasági kapcsolatokat. Amióta a két rendszer országai közti gazdasági kapcsolatok jeA SZOVJETEUENESSEG ÁRT A BIZALOMNAK ÉS AZ ENYHÜLÉSNEK 1980. T t amelynek megvan a maga életmódja, politikája. A béke sorsára nézve nem az államok közti rokonszenv hiánya jelent veszélyt, hanem az államok olyan magatartása a nemzetközi porondon — politikai, gazdasági és ideológiai téren —, amely megingathatja vagy fel is robbanthatja az enyhülésnek nevezett új kapcsolatokat, az utóbbi évtized nagy munkájának eredményét, és az emberiséget újból a konfrontáció és a háború irányába taszíthatja. A történelem elfeledett tanulságai A szovjetellenesség a politikai szférában a legveszélyesebb, ahol a Kelet és a Nyugat közti kapcsolatok „ideggócai“ találhatók. A szovjethatalom fennállásának első éveiben a kapitalista világ akkori vezetői minden haladó mozgalomban „Moszkva kezét“, „Moszkva ármánykodását“ keresték. A nyugati konzervatív körök korlátoltságának legszembetűnőbb példái a nemzetközi kapcsolatok történetében az úgynevezett „keresztes hadjárat“ meghirdetése a hamisított „Komintern- levéllel“ kapcsolatos provokáció stb. Ami a módszereket illeti, napjaink egyes politikusai és publicistái is sok hasonlatosságot mutatnak elődeikkel. Az utóbbi időben fölöttébb sokszor megpróbálkoztak azzal, hogy az enyhülést abszurd követelésektől tegyék függővé, felhasználják az alkalmat, hogy rágalmazzák a Szovjetuniót. A szovjetellenesség a nemzetközi kapcsolatok politikai szektorában igen szemléletesen megnyilvánult egyes nyugati országok politikusainak abban a próbálkozásában is, hogy kijátsszák a Szovjetunió ellen a „kínai kártyát“. Persze nem kétséges, hogy Zbigniew Brzezinski vagy Jackson szenátor, az, amerikai jobboldal bálványa, lelke mélyén nem érez nagyobb rokonszenvet a kínai, mint a szovjet nép iránt. Csupán úgy látják, hogy az Egyesült Államok számára ma célszerűbb, ha Kínához közeledik, támogatja a Szovjetunió ellenében, vagy talán éppenséggel össze is ugrasztja a két országot, hogy gyengítsék egymást. Ez a „nevető harmadik“ logikája, amely Trumant még szenátor korában arra késztette, hogy 194i júniusában olyan értelmű kijelentést tegyen, miszerint kívánatos, hogy az oroszok és a németek egymást pusztítsák. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia uralkodó körei, amelyek a kínai expanzionizmust támogatják. lentősen kibővültek és sokrétűvé váltak, az Egyesült Államokban és néhány más nyugati országban a reakciós erők gondosan megtervezett támadást indítottak ezek ellen az első eredmények ellen. Ismeretes, a Jackson—Vanik féle „módosítás“, amely a szovjet—amerikai kereskedelem stagnálásához vezetett, pedig a kereskedelem előtt igen nagy távlatok nyíltak. És az amerikai intelektuális „szolgáltató szféra“ reprezentánsai uraik megrendelésének eleget téve serényen szállították az „elméleti—ideológiai“ indoklást a béke és az enyhülés ellenfeleinek akcióihoz. Argin professzor, a Harvard Egyetem közgazdásza arról ír, hogy az amerikai politikában van egy irányzat, amely szerint „a kereskedelem a Szovjetunió számára lehetővé teszi a Nyugat kizsákmányolását“ és „erőforrásainak a katonai szektorba való átirányítását“. Sokkal ritkábban említik azt az egyszerű igazságot, hogy egyetlen nyugati cég, egyetlen hitel- intézmény sem köt előnytelen üzletet a szovjet szervezetekkel. Nyugat sohasem pazarolta és nem is fogja a Szovjetunióra pazarolni jótékonyságát. Ismeretes, hogy a Szovjetunió pontosan és határidőre teljesiti a kereskedelmi egyezményekből fakadó minden kötelezettségét. A már említett Argin elismeri, hogy Moszkva „sohasem tért ki kötelezettségei teljesítése elől“. De az üzletembereknek azt szuggerálják, hogy a szocialista és a kapitalista országok nem egyenlő partnerek. P. Porthnak, a londoni egyetem tanárának szavai szerint a szocialista országok „egy lépéssel mindig elmaradnak, áruik pedig nem versenyképesek“. És ezt a Szovjetunióról mondják, amely elsőnek látott hozzá a világűr meghódításához, az atomenergiaipar úttörőjéről, arról az országról, amelynek gépei, szerszámgépei, repülőgépei, óriási sajtológépei, reaktorai jó néhány országban működnek! A vita elkerülhetetlen, de... A szovjetellenesség élesen megnyilvánul a két rendszer ideológiai szembenállásának szférájában is. Az enyhülés első szakaszában Nyugaton sokszor lehetett hallani, hogy az enyhülés összeegyeztethetetlen az ideológiai harccal. Nemcsak publicisták, hanem államférfiak is így dilemmáztak: vagy-vagy, vagy enyhülés, vagy ideológiai harc. Ugyan mi késztette a nyugati politikusokat arra, hogy „ideológiai fegyverszünetet“ szorgalmazzanak? Az enyhülési politika szükségképpen a szovjetellenesség bizonyos fokú válságához vezetett, azzal járt, hogy gyengült a szovjetellenes előítéletek hatása. A nyugati politikusok az új körülmények között kénytelenek voltak számolni azzal, hogy országukban növekedni fog a Szovjetunióról, a reális szocializmusról szóló valósághű információ mennyisége. S a kapitalista világ urai éppen ettől féltek. Tudják ugyanis, hogy a tömegek számára vonzók a szocializmus eszméi, és tartanak tőlük. Az utóbbi években azonban egyre ritkábban hallani azokat a jelszavakat, amelyek az ideológiai harc megszüntetését szorgalmazzák. Ennek is megvan a maga oka. A nyugati országok kormánykörei átszervezték és nagymértékben felduzzasztották a tömegek ideológiai befolyásolásának apparátusát, kidolgozták a köztudat manipulálásának újabb módszereit, és erre állították be a tömegtájékoztatás új technikai eszközeit. Kidolgoztak és végrehajtottak több nagyszabású propagandaakciót a Szovjetunió és más szocialista országok ellen. Az enyhülési politika kibontakozását ma az fékezi, hogy Nyugaton e politika mellett nagyon is megfér a lépten-nyomon fellelhető szovjetellenesség a politikai és különösen az ideológiai szférában. Ez pedig akadályozza, hogy létrejöjjön az enyhülésnek megfelelő pszichológiai klíma, a kölcsönös bizalom klímája a keleti és a nyugati országokban. Leonyid Brezsnyev az Egyesült Államokban kiadott „A békéről, az enyhülésről és a szovjet—amerikai kapcsolatokról“ című könyve előszavában ezt írta: „Elkerülhetetlen köztünk az ideológiai vita arról, mely világnézet helyesebb, mely életmód jobb. Ezen a téren elkerülhetetlen a két rendszer versenye. De egyezzünk meg abban, hogy ezt a történelmi vitát nem a nukleáris háború, csataterén döntjük el. A döntést ebben a kérdésben bízzuk a történelemre. Mi pedig, miközben ki-ki végzi a maga dolgát, békésen együttműködünk a korrektség, a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös előnyök alapján.“ Következésképpen az enyhülés körülményeik között lehet és kell is gondolkodni e vita meghatározott kereteiről, hogy ne ártsunk a népek közötti békés kapcsolatoknak. Legyen vége a lélektani hadviselésnek Kívánatos lenne, ha a Nyugat felhagyna azzal a próbálkozással, hogy az ideológiai harcot „lélektani hadviseléssé“ változtassa. Amikor politikusok, tudósok és publicisták országuk társadalmi fejlődésének valóságos vagy vélt előnyeiről, illetve az ellenfeleik táborában észlelt társadalmi fogyatékosságokról írnak, ez a vita az Ideológiai harc kategóriájába sorolható. De amikor nyugati tájékoztatási szervek komoly képpel „teljes hiteles“ értesüléseket közölnek arról, hogy a szovjet hadsereg Nyugat-Európa el- özönlésére készül, vagy tudálékosan magyarázzák, hogy a Szovjetunióban rendezett szokásos polgári védelmi gyakorlatok a közelgő szovjet agresszió jelei, ez már lélektani hadviselésnek számít. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ideológiai harc nem része a kormányok közti kapcsolatoknak, s nem lehet feladata a tárgyalások résztvevőiként fellépő diplomatáknak vagy államférfiaknak. A szovjet vezetők, amikor a tárgyalóasztal mellett találkoztak a Nyugat képviselőivel, nemegyszer felhívták a figyelmet arra, hogy az ideológiai harc kérdéseit külön kell választani az államközi kapcsolatoktól. Ez az egyetlen helyes álláspont ebben a kérdésben. Nyugaton a burzsoá sajtónak és más tájékoztatási eszközöknek a béke ügyére nézve káros megnyilatkozásait azzal szokták mentegetni, hogy ezek a szervek teljes szabadságot élveznek, senki sem ellenőrzi őket. De ki hiszi el ezt, amikor látja a nyugati sajtó jól eltervezett és gondosan megszervezett fordulatait a kormányok számára szükséges irányba? Gondoljunk csak például arra, milyen manővert hajtott végre a „szabad“ sajtó a kambodzsai helyzet megítélésében. A Pol Pót—leng Sári-rezsimet, amely pekingi utasításra néplrtó politikát folytatott saját népével szemben, kezdetben jogosan „politikai pszichopaták klikkjének uralmaként“ minősítették, majd pedig, a nyugati kormányok megváltozott magatartásával teljes összhangban, a burzsoá újságírók „a vietnami agresszió“ áldozatának tüntették fel. Így fest a nyugati sajtó, rádió és más tájékoztatási szervek nagy részének „önállósága“ és „függetllensége“. Amint látjuk, a szovjetellenesség komoly, állandó veszélyt jelent a béke megóvása és megszilárdítása szempontjából. Akadályozza a nyugati vezetőket abban, hogy megértsék a világban végbemenő valóságos folyamatokat. A szovjetellenesség a többi között arra készteti őket, hogy fokozzák a fegyverkezési hajszát. Ez az oka annak, hogy a Szovjetunió minden lépését, a leszerelésre és az együttműködés fejlesztésére Irányuló akcióit torz tükörben látják, mindenben a gyűlölet vezérli őket. A szovjetellenességen alapul a nyugati ultrák és a pekingi hegemónisták szemünk láttára kialakuló szövetsége, amely fölöttébb veszélyes a világbékére nézve. A szovjetellenesség ma is, akárcsak hatvankét évvel ezelőtt, katalizátora az agressziónak, a milltariz- musnak, a szabadság elnyomásának, és újabb világ- konfliktus felé taszítja az emberiséget. IL]A KREMER professzor (APN)
