Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
„Sok szépsége van a mi munkánknak“ érkezett a nyolcéves Péter és kis húga, az óvodás Szilvia. Örömmel ültek le a felnőttek mellé, hallgatták beszélgetésüket és maguk is bekapcsolódtak édesanyjuk jugoszláviai élménybeszámolójába — ott töltötték legutóbbi szabadságukat. . — Nagyon szeretjük a természetet és az utazást. Alig várjuk, hogy kitavaszodjon és folytathassuk a természetjárást. A nyári szabadságra rendszerint külföldi utat tervezünk, erre spórolunk egész évben. Természetesen a gyerekekkel együtt megyünk, nem is tudjuk elképzelni nélkülük a nyaralást. Sátorozunk — ez olcsóbb és kissé pótolja gyermekeinknek azt a romantikát, amitől a csupa beton lakótelep megfosztja őket —mondja Tamara asszony. Amikor szóba kerül, hogy milyen nevezetes évben született édesanyjuk, Péter nem hazudtolja meg az egyesekkel és csillagokkal teli tanulókönyvét, kapásból fújja: Csehszlovákiát ki támadta meg és kinek köszönheti felszabadítását. Szilvivel együtt azonban meseként hallgatja édesanyja szavait arról, hogy megszületésekor — 1945 márciusában — Léva lakosságát kitelepítették és ő is néhány nSpos korában a közeli szőlőkbe került, ott várta meg a család, a felszabadító szovjet seregek megérkezését. A családi krónika szerint személyesen is hálával tartoznak a szovjet katonáiknak, gyenge beteges csecsemő lévén, sok gyógyszert kapott tőlük. Péter egy merész gondolattársítással visszatért a jelenbe, elmesélte, hogy délelőtt az iskolában háborúsdit játszottak, ő volt a vezér és legyőzték a negyedikeseket __ A beszéd a jővőre, elképzeléseikre terelődött. — Nincsenek nagyra törő vágyaink, azt hiszem, amit a mi korosztályunk elérhetett, azt el is értük — fogalmazta meg közös gondolataikat Tamara asszony. — Két szép, egészséges gyerekünk, lakásunk, autónk, van, munkánkat szeretjük. De cél nélkül értelmetlen lenne az életünk, mindig kell, hogy legyen miért küzdeni. Gyermekeinkből boldog, kiegyensúlyozott felnőtteket akarunk nevelni. Amint férjem befejezi a főiskolát, én veszem ismét kezembe a könyveket, le akarom tenni a második szakvizsgát. Közösen pedig soksok országot, népet és új tájakat akarunk megismerni. CSIZMÁK ESZTER « _ S — 32 <D U> «8 <D C >• ■ g? r o s “ a £ Íí Jt — 09 a. c ® « x — a < C A komáromi (Komámo) kórház területén régi földszintes épület, rajta tábla: Járási Közegészségügyi és Járványügyi Állomás munkaegészségügyi osztálya. Minden bizonnyal nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, kevesen tudják, mivel foglalkozik ez az osztály, mit csinálnak az Itt dolgozó orvosok. Dr. Kanozsay Tamara, az osztály fiatal vezetője cseppet sem lepődik meg tájékozatlanságunkon, már csaknem egy évtizede dolgozik itt és ez idő alatt sokszor találkozott hasonló kérdésekkel. — A közegészségtan az orvostudomány fiatalabb ágai közé tartozik, a környezetnek, az élet- és munkakörülményeknek az emberi szervezetre gyakorolt hatását tanulmányozza — a lakosság egészségügyi viszonyainak állandó javítása céljából. Az ezzel kapcsolatos feladatok megvalósítását a közegészségügyi szakemberek, vagy ahogyan nálunk a köznyelv nevezi őket, higiénikusok irányítják. Ennek az ágnak egyik szakterülete a munka egészségügy. Nagyon röviden, mi azt tanulmányozzuk, hogyan hatnak a munkakörülmények a dolgozók egészségére, ellenőrizzük a munkavédelmi szabályok megtartását, felülvizsgáljuk. hogy az egyes munkahelyek meg jelelnek-e a követelményeknek — foglalja össze a legfontosabb tudnivalóikat. — Miért választotta az orvosi pályát, és ennek keretében ezt a kevésbé népszerű szakot? —■ Léván születtem. Az iskolában sok minden érdekelt. Nagyon szerettem az irodalmat, szavalóversenyekre jártam, egyszer még a fókai-napokra is eljutottam és kategóriámban megszereztem a harmadik helyet. Leginkább talán mégis a kémia vonzott. Amikor pályát kellett választanom, nehéz helyzetbe kerültem, elsősorban szerteágazó érdeklődésem miatt. Abban, hogy végül az orvosi mellett döntöttem, szüleim példája is közrejátszott. Mindketten orvosok — édes apám nyugdíjasként ma is dolgozik — húgommal együtt annyira csodáltuk emberszeretetüket, a páciensekkel kialakított közvetlen kapcsolatukat, hogy végül az ő nyomdokaiba léptünk. Prágában a Károly Egyetem Közegészségtani Karán tanultam. Rengeteg szép emlék köt a fővároshoz. Igaz, az első évben többel kellett tanulnom társaimnál, de megérte. A lévai gimnáziumban jó alapokat kap tam, tárgyi tudásban bátran felvettem a versenyt a többiekkel, csak a nyelvi nehézségeket kellett leküzdenem, ebben pedig nagy segítséget kaptam évfolyamtársaimtól és megértő tanáraimtól. Ma már ilyen, szorgalommal egyébként könnyen leküzdhető, aka dály sem áll a főiskolákra kerülő magyar diákok előtt, ezt másodikos kisfiámon látom a legjobban. Sokkal színvonalasabb a szlovák nyelv oktatása, a kisiskolások tűrhetően beszélnek szlovákul, folyamatosan tanulják a szakkifejezéseket is. Az egyetem elvégzése után Komáromba került. A véletlennek köszönheti, hogy ebben a Duna menti városban telepedett le, de nem bánta meg, hiszen itt ismerkedett meg férjével, és maga Komárom is szívéhez nőtt. Rövid ideig a mikrobiológiai laboratóriumban dolgozott, onnan lépett át a munkaegészségügyi osztályra, amely tulajdonképpen abban az időben alakult meg. Ma már négyen dolgoznak az osztályon — két orvos és két asszisztens. — Nem volt könnyű a kezdet. Az egyetemen elsajátított ismeretek sokszor kevésnek bizonyultak, hiányzott a gyakorlati tapasztalat. Mi hagyjuk jóvá például az építkezések, átalakítások, műszaki fejlesztések terveit — természetesen közegészségügyi szempontból — és bizony időbe tellett, míg el tudtam igazodni a tervrajzokon. A legnagyobb harcot azonban a tekintélyért, szaktanácsaink, észrevételeink elfogadtatásáért vívtuk. Az első években nemigen csengett asztalomon a telefon, csak elvétve kértek tőlünk tanácsot és a munkahe lyeken sokan piszkálódásnak, okve letlenkedésnek tartották, ha kifogásoltunk valamit, vagy lm terveik jóváhagyásához a mi beleegyezésünket ellenőrzése. Számuk nem csökken, ez részben a technika fejlődésével, a ke- mizálással magyarázható, részben pedig az alaposabb nyilvántartással, a szigorú kritériumok érvényesítésével. Azok számára, akik az ilyen munkahelyeken dolgoznak az üzemi és körzeti orvosokkal együttműködve, rendszeres vizsgálatokat szervezünk. A foglalkozási betegségek közül járásunkban elsősorban a bőrbetegségek és a halláskárosodások fordulnak elő. Az utóbbiak egyharmadát a hajógyárban tartjuk nyilván. Ügyelünk arra, hogy a betegek egészségi állapotuknak megfelelő beosztást kapjanak és állandó ellenőrzés alatt álljanak. Még egy gondunkat szeretném megemlíteni — a védőeszközök használatát. Senki sem állítja, hogy velük kényelmesebb dolgozni, mint nélkülük. Ez azonban nem indok a mellőzésükre. Véleményem szerint a következetesebb ellenőrzés, és ha nincs más eszköz, a szigorú felelösségrevo- nás javítaná a helyzetet. Kanozsay doktornő lelkesedéssel beszél feladataikról, eredményeikről, CÉL NÉLKÜL ÉRTELMETLEN AZ ÉLET is ki kellett kérniük. Ma sokkal kedvezőbb a helyzet, általában jól együttműködünk az üzemekkel, gyakran maguk jelentkeznek, ha valamilyen problémájuk akad. Nagyon örülünk, ha közös erővel valamelyik műhelyben, vagy üzemrészlegen sikerül javítanunk a munkafeltételeket. Megállapítottuk például, hogy a Stavba ipari szövetkezet lakkozóműhelyében a levegő szennyezettsége túllépi a megengedett szintet és károsan hat az ott dolgozók egészségére. Közbenjárásunkra a műhelyt átépítették, kor szerű elszívó berendezéssel szerelték fel és a lakkozók ma lényegesen jobb körülmények között dolgoznak. Sikerünkként könyvelhetjük el azt is, hogy a mezőgazdasági üzemekben a permetezőszerekkel dolgozó munkások, ma már rendszeresen szűrővizsgálatokon vesznek részt. Huszonkilenc földmüvesszövetkezet, három állami gazdaság és csaknem 40 ipari üzem dolgozóinak munkafeltételeit kísérik állandóan figyelemmel. Ez természetesen sok utazással jár, Kanozsay doktornő rendszeresen megfordul az egyes munkahelyeken, jól ismeri a járás üzemelnek, szövetkezeteinek a dolgozók egészségével kapcsolatos gondjait. Az ellenőrzések eredményeit alátámasztó méréseket, mivel a komáromi munkaegészségügyi osztálynak nincsen laboratóriuma, a nyitrai (NitraJ és újvári (Nővé Zámky) szakemberek végzik el. — Egyik fontos feladatunk az egészségre veszélyes munkahelyek minden szava sugallja: szereti, érti amit csinál. — Bár igaz, hogy mi nem gyógyítunk a szó szoros értelmében, de azért munkánknak sok szépsége van. Jó érzés ellátogatni azokba az üzemekbe, amelyeknek megszületésénél ott bábáskodtunk. Ilyen a komáromi bőrdíszműáru üzem és cipőgyár, vagy a gútai bútorgyár és gépgyár. Külön öröm, ha a régebbi üzemekben sikerül elhárítanunk egy-egy veszélyforrást. Látjuk, hogy fokozatosan változik az emberek szemlélete, felismerik, hogy csak a javukat akarjuk. Ahhoz, hogy az ember helytálljon a munkahelyén, az elhivatottság önmagában nem elegendő. Kanozsay doktornő esetéiben a többletet, a forrást, amelyből erőt meríthet, a jó múnkakollektiva (munkatársaival együtt tagja az állomás egyik szocialista munkabrigádjának, a közelmúltban kapták meg az ezüst jelvényeket) és a kiegyensúlyozott családi élet, a férj megértő segítsége jelenti. Kanozsay István — aki egyébként a keszegfalusi (Kamenicná) efsz-ben dolgozik — valóban osztozik felesége minden gondjában és a házi munkából is részt vállal. Amióta a jo gi kar levelező tagozatának hallgatója, most végzi a harmadik évfolyamot, jobban kell beosztania idejét, de azért hobbijáról, a barkácsolásról sem mondott le. Nincs olyan háztartási gép, amit nem tudna megjavítani és a barátságos háromszobás szövetkezeti lakásban ml is megcsodálhattuk az általa készített polcokat, térelválasztókat, sőt még az egyik szoba bútora is az ő kézügyességéről árulkodik. Közben kiegészült a család, hazaB o u *s E o x 0 00 '0 TJ e 0 > b O X ta h oo *o c b o M Ä •= •Sg ifi H MŰ 3 II 0 0 « J3
