Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
ÚJ szú M ár többször Irtunk a jelenkori polgári filozófia fő áramlatairól. Ezúttal a neopozitivizmust vesz- szük alaposabban szemügyre. Kezdjük egy rövid történelmi visszapillantással. A. Comte már a XIX. században megfogalmazta a tételt, amely szerint a tudományos (pozitivista) filozófia csupán azoknak az általános törvényszerűségeiknek a felsorolása, megállapítása, amelyeket a konkrét tudományok (fizika, matematika, logika stib.) fednek fel. Hozzátette: köztudomású azonban, bogy ezeik a tudományok csak a jelenségeket, a tényeket tanulmányozzák, nem pedig a „magánvaló“ dolgokat, a meg nem ismerhető „lényegeket“, amely utóbbiak alkotják éppen a filozófia tárgyát. A XIX. századi pozitivizmus szavakban rendkívül nagy tisztelettel beszélt a tudományról, valójában azonban a szubjektív idealista ismeretelmélet álláspontjára helyezkedett. A pozitivizmus olyan filozófia, amely a konkrét tudományos ismereteket állítja előtérbe, kijelentve, hogy ezeken kívül semmilyen más ismeret nem lehetséges. A XX. század elején Lenin megsemmisítő bírálatot mért a különböző pozitivista áramlatokra (a mechanizmus és más izmusokra) és rendkívül meggyőzően bizonyította: „Az empi- rokriticizmus mely új csodabogarakkal, szócskákkal és mesterkedésekkel palástolja az idealizmus és az agnoszticizmus régi hibáit, merőben reakciós filozófia.“ A pozitivizmus mint iskola nemsokára megszűnt létezni, bár egyes nézetei továbbra is forgalomban maradtak a természettudományokkal foglalkozó filozófusok között. A XX. században nagy sikereket ért el a logika új formája, a matematikai logika, amelyet a matematikai alapkutatásokban alkalmaznak. Számos nyugati kutató (H. Frege, B. Russel, L. Conturat és mások) elhatározták: a matematikai fogalmakat logikai szakkifejezésekbe sűrítik, hogy azután a logika nyelvén és annak szabályai szerint fogalmazzák meg a matematika tételeit. Nagy és jelentős ‘felfedezés volt ez. Később azonban ennek alapján kialakult az a felfogás, hogy ha a logikai elemzést hasonlóképpen alkalmaznánk a filozófiában, akkor az ott .is forradalmi átalakuláshoz vezetne. így jelent meg a neopozitivizmus. Ami azonban rendkívül értékes volt a matematikában, a filozófia esetében az elsődleges fontosságú kérdések kikapcsolásával járt. A neopozitivizmus a tudomány elemzését három fő tételre alapozza. Az első: a meopozitivisták véleménye szerint a matematikai-logikai elemek csak az elméletben alkalmazhatók, és nem hordoznak semmiféle ismereti tartalmat. A második: az elméleti kijelentések tartalma feltétlenül a közvetlen tapasztalatra korlátozódik. Végül a harmadik: ismereteink nem az objektív világra,- hanem a „tudati tartalomra“ vonatkoznak (érzeteikre, megfigyelésekre, tapasztalatokra), és azok nyelvi formákban történő rögzítésére. Az objektív idealizmus Itt már a maga teljes mezítelenségében jelenik meg. A neopozitivizmus az összes filozófiai problémát kirekeszti a tudományos ismeretek köréből azzal, hogy — a tudományos kérdésektől eltérően — ezeket ti problémákat nem fogadhatjuk el sem igazaknak, sem téveseknek. A neopozitivizmus hívei azt hirdetik, hogy a filozófia tudományosan nem értelmezhető, egyáltalán értelmetlen valami. Fejtegetéseikre példaként idézünk R. Carnap észak-amerikai filozófus munkájából. A tapasztalat alá nem eső tárgyakról ezt írja: „Ilyenek például Thalész nézetei, hogy a dolgok öseleme a víz. Hérakleitoszé, hogy ez az őselem a tűz; a monista véleménye, miszerint a világnak egy alapelve van, vagy a pluralistáé, hogy több ilyen alapelv létezik; a materialista tétel, hogy a világ egysége anyagiságában van, és az idealistáé, miszerint a világ természetére nézve szellemi. Mindez azért van így, mert ezek a nézetek tapasztalatilag ellenőrizhetetlenek, hiszen abból a mondatból, hogy »A világ alapelve a víz«, semmilyen következtetésre nem juthatunk az érzetre, az érzelemre, az érzéklésekre, vagy bármilyen tapasztalatra vonatkozóan, amellyel a jövőben számolni lehet.“ E hosszú idézettel azt kívántuk bemutatni, hogy milyen fogásokhoz folyamodnak a szavakkal való játékban a mai neo- pozitivisták. Álláspontjuk téves volta nyilvánvaló. Bármely, materialista alapon álló kutató tudja, hogy a filozófia a tudományos ismeretek és az emberek társadalmi gyakorlatának általánosítása, s éppen a materializmus követeli meg, hogy a megoldásokat a természet kutatásában keressük és nem természetfeletti, ideális alapelvekben. A neopozitivizmus szavakban a tapasztalatra és a tényekre támaszkodik, közelebbről vizsgálva azonban „szégyenlős idealizmusnak“ bizonyul. A gyakorlatról mint az igazság ismérvéről szóló dialektikus materialista elmélet a szavakkal folytatott bármiféle bűvészkedés és cselfogás nélkül pontos és teljes jellemzést ad mind az igazságnak, mind a konkrét tudományok és a filozófia kölcsönös viszonyának a kérdéséről. Ennek eredményeként a neopozitivizmus, akárcsak elődje, a pozitivizmus, elkerülhetetlenül zsákutcába jutott. Hogy ne kelljen beismernie vereségét, megpróbálta a filozófiát a nyelv szférájába zárni. így jött létre az úgynevezett Jingvisztikai filozófia“, amely jelenleg a pozitivizmus legteljesebb formája. Hívei a hétköznapi nyelvet elemezve úgy döntöttek, hogy annak segítségével kezdik gyógyítani a „filozófiai betegségeket“. Szerintük a filozófiai nézetek csupán a leghétköznapibb kijelentések pontatlan, önkényes értelmezései. Példáiként idézzük itt H. Ryle-nck, az egyik legjelentősebb mai lingvisztikái analitikusnak a fejtegetéseit. Az emberek — írja — gyakran mondogatják: „A becsület arra késztet, hogy ezt meg azt mondjam.“ De nem létezik olyan reális tényező, hogy „becsület“ (az nem tapintható, nem érzékelhető), így hát valójában nem is késztethet semmire. Helyesebb volna azt mondani: „Mivel beI csületes vagyok, illetve becsületes akarok lenni, kénytelen vagyok ezt meg azt mondani.“ Ezért minden olyan esetben, amikor afféle kijelentésekkel találkozunk, el kell végeznünk azok „átfogalmazását“, ez aztán megmutatja, hogy milyen tényről is van szó: és ez a „filozófiai analízis“. S amint ezzel a módszerrel lehetővé válik, hogy tökéletesen világosan lássunk, önmagúktól megszűnnek a filozófiai problémák. A kérdés végletes leegyszerűsítése nyilvánvaló. A lingvisztikái analitikusok elszakítják a nyelvet a valóságtól. „Lingvisztikái analízisük“ vég eredményben filozófiai szempontból triviális, bár a nyelvtudomány szemszögéből olykor érdekes a gondolat kifejezését szolgáló nyelvi eszközök és a nyelvi közlés pontosítását hozó művelet. K. Mandle angol filozófus a XIX. nemzetközi filozófiai kongresszuson bírálta ennek az elméletnek a híveit és megállapította: olyan rabok helyzetébe juttatják önmagukat, akiknek csak a szabad emberek viselkedésének leírása adatik meg. Akik szabadon vannak, azok a szavakkal élve fantasztikus dolgokat visznek véghez, a bebörtönzöttak azonban csak leírják ezeket a szavakat. A filozófusoknak igaza van. A lingvisztikái filozófia semmi egyébre nem képes a nyelvi eszközök leírásán kívül, sőt még azok javításának lehetőségét is megtagadják tőle. „A filozófia — írja L. Wittgenstein, a pozitivizmus egyik jelentős képviselője — semmiképpen sem tud beavatkozni a valóságos nyelvhasználatba; végső soron csak leírja azt. Mindent úgy hagy, ahogyan van.“ Ezek az utolsó szavak a szerző szándékától függetlenül világosad kifejezik a neopozitivizmus társadalmi lényegét: valójában olyan filozófia ez, amely mindent úgy hagy, ahogyan van. A neopozitivizmus társadalmi szerepe lényegében a tudományos világnézet lehetőségének tagadása, a nihilizmus és a szkepticizmus elterjedése a világszemléletben. Az utóbbi években a neopozitivizmust egyre gyakrabban bírálják, mégpedig nemcsak a marxisták. Kétségbe vonják azoknak a pozitivista dogmáknak a lényegét, amelyek szerint ellentét van a logikai és a tapasztalatból fakadó kijelentések között. Nyilvánvalóvá vált annak a programnak a teljes tarthatatlansága, amely az elméleti tudást annak érzéki alapjaira kívánja korlátozni. Mivel azonban a neopozitivizmus bírálói nem vetik el annak alapvető kiindulópontját, a szubjektív idealizmust, végül is az idealizmus újabb változataihoz jutnak el. így például az angol-amerikai filozófiai tudományban jelenleg két olyan irányzat alakult ki, amely elutasítja az „empirizmus dogmáit“. Az egyik ilyen irányzat a tudomány fejlődését egyszerű „modellváltásként“ tünteti fel. Ügy ügyeskedik, mintha nem venné észre ezeknek a „modelleknek“ az összefüggését és objektív világra vonatkozó ismereteinek elmélyülésével. A másik irányzat szerint a tudományos ismeretek fejlődése tulajdonképpen az objektív tudás önfejlődése. Ahhoz természetesen nem fér kétség, hogy a tudományos elmélet logikai kibontakozása újabb problémák, érvek, új elméletek megjelenéséhez vezet. Ennek a kibontakozásnak az alapját azonban mindig az objektív valóság alkotja. Ojalbb zsákutca tehát. Az ilyen szubjektivizmus csupán a neopozitivista szubjektivizmus másik oldala. Mint láthattuk, a neopozitivizmus története nem más, mint saját vereségének története, olyan történet, amely ma e befolyásos filozófiai irányzat felbomlásával zárul. G. PORTNOV professzor, a filozófiai tudományok doktora A NEOPOZITIVIZMUS, AZ IDEALISTA „TUDOMÁNYFILOZÓFIA“ I960. II 17 A Chvaleticei Oj Erőmű ez idén legyőzte a tél okozta nehézségeket. A villanyáramot az országos energiahálózat szükségletei szerint állítja elő. Az erőmű 800 megawatt maximális teljesítményre képes. Felvételünkön: (első kép) a puttonyos kirakodóberendezést tisztítják a dolgozók; (második kép) Václav Krejőik gépmester, a szivattyú szabályozását ellenőrzi (Képtávíró — CSTK) 3 p A szükségletnek megfelelően termelnek
