Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
■ m árcáját, s elszaladnak a :ot bérelnek, s znek. A lecsa- aögött az első hallja a férfi a szemét, lát- a férfit maga bain. Nem rossz vidám: mielőtt íegáll egy pil- yBen szikrázó szettel szívja a vad cseresz- tát. Nem hull l csillogó lök- lorpadás, még öl. lanatban, ami- an a férfi be- í a bal oldali íúzza a start- dik faluban az szekrénybe, és szem púkor . A gyermek, lta a mellény- pőjét, a dívá- igerfák között nézi, a fekete ist még a parst. Az apa, aki i gyermekét, borotvá likozás- csuikja a tllik- enyér, tejszín, o és legyek, s a háznál, s gyermeknek, inékhoz, kér- szem ikocka- már szalad ja még utána- ,-raert a ladik ton, és olyan seevezni, mint eddig még soha. Amikor a kisgyermek keresztülhalad a kerten, mindig a folyó jár az eszében, meg a csapkodó halak. Senki nem súgja meg neki, hogy már csak nyolc perc van hátra az életéből, és hogy a csónak egész napon át és még soik-sok napig ott hever majd a parton. Larssonéikig csak egy ugrás, ott laknak az országút másik oldalán, s mialatt a gyermek átszalad az úton, az autó beér a másik faluba. Kis helység ez, házai pirosak, a lakóik nemrég kelteik föl, a konyhában ülnek kávéscsészével a kezükben, és látják a sövényen túl elszá- guldó autót, amely jókora porfelhőt húz maga után. Nagy sebességgel halad a kocsi, s a férfi előtt mint szürke árnyékok suhannak el a nyárfák és frissen kátrányozott távírópóznák. Nyár libben be a szélvédőn. Már át is robogtak a falun, a kocsi ipompásan, biztosan fekszik az úton, ahol egyedül vannak még — egyelőre. Jó érzés egészen egyedül siklani az alájuk simuló széles úton, és kint, a házakon túl, még kellemesebb. A íférfi boldog és erős, jobb könyökével érzi asszonya testét. Nem rossz ember. Siet le a tengerhez. A légynek sem vétene, s most mégis nemsokára megöl egy gyermeket. Míg a harmadik falu felé robognak, a nő megint lehunyja a szemét, s azt játsz- sza, hogy ki sem nyitja, amíg a parthoz nem érnek, és az autó lágy hullámzásának a ritmusán álmodozik. Milyen szép is lesz lent a nagy vízen. Könyörtelen ám az élet, hiszen egy boldog ember egy perccel azelőtt, hogy megöl egy gyermeket, még boldog, s egy nő, egy perccel azelőtt, hogy felsikolt az iszonyattól, még lehunyhatja a szemét, és álmodozhat a tengerről; s a szülők, gyermekük életének utolsó pillanatában, még a konyhában ülhetnek, várhatják a kockacukrot, és beszélgethetnek a kisfiú fehér fogáról, a csónakkirándulásról; a gyermek maga pedig becsukhatja a kerítésajtót, s néhány szem, fehér papírba csomagolt kockacukorral a kezében nekivághat keresztben az országútnak, s az utolsó percben is csak egy hosszú csillogó folyót láthat, benne a nagy halakat s egy széles csónakot mozdulatlan evezőikkel. Azután már minden késő, nagyon késő. Azután egy kék autó keresztben áll az országúton, egy sikoltozó asszony elrántja a kezét a szájától, vérzik az ujja. Azután egy férfi kinyit egy gépkocsiajtőt, s igyekszik megállni a lábán, jóllehet az iszonyat szíven döfte. Azután néhány szem fehér kockacukor hever szanaszét a vérben, mocsokban, s egy kisfiú hason fekszik mozdulatlanul, arca szinte rátapadt az útra. Azután két sápadt ember közeledik, még nem ihatták meg a kávéjukat, kirohamnak a kapun, s amit az úton látnak, halálukig nem felejtik el. Mert nem igaz, hogy az idő meggyógyít minden sebet. Az idő nem gyógyítja meg a megölt gyermek sebét, s nagyon keservesen gyógyítgatja az anyának a sebét, aki elfelejtett cukrot vásárolni, és átküldte kisfiát az országúton túlra, hogy kölcsönkérjen, s ugyanolyan nehezen gyógyítja meg az egykor boldog ember [gyötrelmeit. Azét az emberét, aki megölte a gyermeket. Mert az, aki gyermeket ölt, nem megy le a tengerhez. Az, aki gyermeket ölt, lassan vezeti hazafelé á kocsit, mellette csöndben ül bekötött kezű asz- szonya, s a falvakban, ahol áthaladnak, csupa komor embert látnak. Az árnyékok sötéten nehezednek a tájra, azok ketten némán vesznek búcsút, s az ember, aki megölte a gyermeket, tudja, ez a csönd az ellensége, és élete sok-sok esztendején keresztül kell kiabálnia — nem az én hibám volt! — hogy legyőzhesse. De tudja, hogy ez hazugság, és éjszakai álmaiban ehelyett egyetlen pillanatot kíván csak vissza, hogy ezt az egyetlen pillanatot másképp alakíthassa. De az élet oly könyörtelen ahhoz, aki gyereket ölt: már minden túl késő, nagyon késő. ZAVODSZKY FERENC fordítása \ Jacques Prévert* AZ UTOLSÓ FALEVÉL Az utolsó falevél hír, remeg, mikor a favágó súlyos lépte nyomán betörnek a dermesztő, vad szelek. ELÁRULT SZERELMESEK Én vagyok a mécses, amelynek fényét szórod. De ki lopta el a kanócot? VASÁRNAP Az avenue des Gobelins árnyas fasorán hűs márványszobor felé bandukolok. Vasárnap van, izgalmas film pereg, torlódó emberek, riadt madárrajok. A szobor megölel, az utca ránk se köp, de egy vak gyerek vádlón mellemre bök. PARIS AT NIGHT Három gyufaszál lobban a fekete éjben, az első, hogy lássam az arcodat, a második, hogy lássam a szemed, a harmadik, hogy lássam az ajkadat, aztán legyen sötét, hogy tudjam: nem volt bódulat, hogy megcsókoltalak. RÄCZ OLIVÉR fordításai * A uersek közlésével Jacqes Prévert-re, a je les francia költőre és forgatókönyvíróra emléke ziink, születésének RO. évfordulója alkalmából. ;zó nélkül adott nekem, s szerint a még élő ál- •zslapjait kiállítsam. A előregyártott diagnózis etlenszerűen került az íalotti levelének ílleté- >a: vérhas, szívbaj, tü- > . . . c ajtajában álltam. Ir- lalommal és tehetetlen vettem át az aiktacso- n magas létszámú szálég egyszer sem liikvl- m a kórházbarakkban, hatéves kislány, akinek s emlékszem, ám (ha , az életben maradt ök iránti tapintatból) karom nyilvánosságra jött hozzánk. Kezében almát tartott. Megállt g suhanc tiszt előtt: — mondta, és csöpp sz^ felé nyújtotta az allék, küldd ide az anyuermedten várt egy pitit akit találat ért, az- ngon ordítani kezdett, állat, lábánál fogva a gyereket, akinek ke- ült az alma, majd un- Ijes erejével a falhoz terek szétroncsolt, vérült el a földön. Akkor gész világ megdermedt öttern... meg törölje le onnan — ordított rám a fel- ihér s a fal felé bökött 3 a falnak támaszko 1- •ekek sikoltoztak, nagy nadt. Igyekeztem erőt inon, mert tudtam, ha látható lesz rajtam, könnyen én is a vá- rmekek sorsára jutha- ilőjött a lágerorvos is: i van magának — je- —, hiszen csak egy ó“ jött és elvitték a holttestet. Hogy a lágerorvosnak hogyan sikerült lecsitítania a jajve- székelő gyerekeket, azt ma sem értem. Arra még emlékszem, hogy a tiszt szó nélkül a kerékpárjára pattant és elkerekezett. Betámo- lyogtam az irodába és ipapírt fűztem a gépbe, mert gyors és pontos munkát követeltek tőlünk, barakkírnokoktól. Én is egy szállítmánnyal kerültem ide. Amikor kihajtottak ben- nüket a marhavagonokből, az éjszaka kellős közepén, hatalmas fényszórók kereszttüzében álltunk a dermesztő lengyel éjszakában. Persze fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Aztán a rámpához kerültünk, ahol a szelektálás folyt. Egy tiszt akkor míg humánus tag- lejtéssel kiabált a szócsövébe: — Fáradtak, gyöngélkedők,^ balra kilépni! Akinek pihenésre van szüksége az is balral Ekkor tette meg önmaga halálos ítéletét jelentő lépését az édesanyám, nevelőapám és nővérem, aki kéthetes kisfiát, Péterkét tartotta a karján. A sógorom, velem együtt a sorban maradt. így menekültünk meg az azonnali gázhaláltól. A sógorom később öngyilkos lett a lágerben. iEgy fogolytól hallottam, akit itt kezeltek a barakk-kórházban. Engem a ruharaktárba osztottak be ideiglenesen, mert érettségim van. Egyszer bejött oda egy tiszt, akit azóta nem láttam, és szólt, hogy akinek gyors- és gépírói oklevele van, az jelentkezzék. Az ember itt sohasem tudhatta, mikor javít a saját sorsán és mikor vét önmaga ellen, ha egy-egy felhívásra jelentkezik. Én akkor úgy éreztem, jelentkeznem kell. így lettem a tizennégyes kórházbarakk egyetlen női írnoka. Most már aránylag elviselhető lett az élelmezésem és az ember itt legalább rendesen tisztálkodhatott és ágyban alhatott. Ezekért a javakért viszont mérhetetlen ideg- megpróbáltatásokikal kellett megfizetni. Természetes, mindig pontos munkát kellett végezni, mert ha az ember néhányszor hibát vé tett, egyszerűen bejelentették, hogy „átvezényelve“. Ez annyit jelentett, hogy munkatáborba került, vagy a lelke a krematórium kéményén át távozott — ahogy az SS-hóhérok szokták mondani — ebből a halálgyárból. Másfél óra alatt végeztem a halotti jelentések űrlapjainak kitöltésével, de vártam kicsit, hiszen az áldozatok fele még az udvaron várakozott. A halotti leveleket pedig csak a „kezelés“ befejezése után kellett átadni a barakkorvosnak, hogy a kézjegyével hitelesítse azokat. A gyerekeket tízesével terelték be a barakk jobboldali mosdójába. Mindig ezzel a módszerrel dolgoztaik, ha nagyobb „szállítmány“ érkezett „különleges kezelésre“. Ott megmagyarázták nekik, hogy vetkőzzenek le derékig, a kisebbekről a hóhérsegédek, úgynevezett ápolók tépték le a ruhát. Azt mondták nekik, hogy oltást kapnak tífusz ellen. A rendelőben az orvos fehér köpenyben várta a „beteget“, akinek le kellett ülnie egy székre. Bal kezét fel kellett emelnie, ikö- nyékben behajlítva el kellett vele takarnia a saját szemét, úgy, hogy a melle a szíve tájékán szabadon maradjon. Két ápoló pedig a vállát szorította a széktámlához. Az orvos koncentrált, célzott és a fecskendőt még ki se húzta, az áldozat már halott volt. Ez mindenesetre „humánusabb“ eljárás, mint a gáz vagy az élve történő elégetés, amely egyébként később szintén nem volt ritkaság ebben a pokolban. A halottat aztán az egyik ápoló kidobta a rendelőből a WC-be, vagy az onnét nyíló mosdóba; a másik addig elővezette a következőt. Itt mindig minden „munkának“ pontosan és szervezetten kellett lezajlania. Ha valamelyik fogolyápoló nem végezte rendesen a feladatát, az néhány órán belül a gázba került. Utánpótlásban nem volt hiány. A gyerekek, akik kint várakoztak, hasztalan lesték a barakkajtó mögött eltűnt társaikat. Az iroda ablakán át megfigyelhettem, amint erőt vesz rajtuk a bizonytalanság, a veszély kínos előélete. Most már csak az idősebbje várakozott. A kisebbek, akik sírtak, mert fáradtak és éhesek voltak, már túlestek a „kezelésen“, őket taktikusan előnyben részesítették, nehogy felzaklassák a türelmesebb nagyobbakat. A lágerorvos „munka“ közben néha tíz-tizenöt perces szüneteket tartott. Ilyenkor cigarettára gyújtott és kiment az udvarra levegőzni. Beszélgetett a gyerekekkel. A nyitott ablakon át hallottam, ilyeneket mondott: — Ne féljetek, semmi az egész. Csak egy tűszúrás és többé nem lesz semmi baj. Megint találkozhattok a szüléitekkel. Három esetben láttam kint sétálni. Fáradtnak látszott, ám derűsnek, mint aki kifogástalanul végzi nehéz hivatását. Fél hétkor beszólt hozzám az irodába az egyik fogolyápolő, hogy vihetem a papírokat aláíratni. Végigsiettem a hosszú folyosón. A rendelő előtt megálltam. Csend. Halkan kopogtam. Belülről egy kurta német igen volt a válasz. Kimosakodva, patyolatfehér köpenyben ült íróasztalánál a lágerorvos. Magához intett, hogy nyújtsam át az iratokat. A kitöltött fejléceket meg se nézte, csak a „halál oká“-t ellenőrizte futólag. Aranyozott töltőtollával szórakozottan ikanyarította rájuk a nevét, miközben bal zsebéből kivett egy almát. Rám pillantott, elmosolyodott; — A barakkudvaron találtam — morogta szórakozottan. — Honnan kerülhetett oda?! A köpenyébe törölgette néhányszor, majd nagyot harapott belőle. Az egészséges gyümölcs húsa élesen harsogott a harapásai alatt. Közben megigazította az aranykeretes szemüvegét. A középső ujján vastag arany pecsétgyűrű csillogott az erős villanyfényben. Eszembe jutott, mennyire szeretheti ez a német az aranyat; és ma sem értem, hogyan történhetett, hogy akkor nem ájultam el. Talán az életösztön tartotta bennem a lelket, a krematóriumtól való iszonyatos félelem ... Elalvás előtt órákig mormoltam magamban a délután hallott mondókát: jön a farkas, ne nézz hátra, Tüzet viszen a markába’, Meg ne fordulj, szépen állj, Mert a farkas körbe jár ... KISS PÉNTEK JÖZSEF AZ ALMA
