Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
S okszor ültünk együtt Be- reck Józseffel s vitatkoztunk múltról, jelenünkről, a befelé lelkesítő, külszínre aprócska lázadásnak tűnő újra- és újraindulásról. Tulajdonképpen nem is tudom, miért bandukoltam át e jégcsapos januári vasárnap délelőttön a Malom utcából ide, a Városháza térre, hiszen nélküle is megírhatnám ezt a portrét. Mintegy tíz éve ismerjük egymást, már-már unalomig. A felesége, Zsuzsa, és harmadfél esztendős kislánya, Annamária nyit ajtót. Az ő szobájából kihallatszik az írógép kattogása. Nem sürgetem. Ledobom a kabátot, majd szétnézek a konyhában, ahol tudom, hol van a kenyér s a kés, hol vannak a magyar konyhához nélkülözhetetlen fűszerek, hol a kávé, hiszen itt is otthon vagyok. Aztán Annamáriával, azazhogy Mütyivel hancúrozunk a nappaliban a szőnyegen, akitől megtudom, hogy Dédike azt mondta, hogy a hópihe olyan, mint a kiscsibe, s most bizony fehér kiscsibék hullanak a városra. Látom-e? Aztán hát előjön ő is, pizsamára öltött fürdőköpenyben, s én tudom, azért ez az öltözet, mert naponta fél ötkor bújik ki az ágyból, hogy átosonjon p hálószobából az írói és szerkesztői szobába, s bizony ily kora hajnali időben nincs kedve átöltözni. Tudja jöveteleim célját, mosolygónk is egy kicsit egymáson, hova jutottunk, s mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, kiköti, hogy fél tizenegytől az alpesi síversenyt nézi a tévében. — Ha velős válaszokat adsz, akár tíz perc alatt befelezhetjük. Halld az első kérdést: mondj magadról néhány szót, hol születtél, mikor, hol nőttél fel, hol jártál iskolába? — Albáron születtem, március kilencedikén, ugyanott nőttem fel, s nem is igen mozdultam el onnan gyermekkoromban. Azt mondják, hogy háromtól hatéves koráig minden alapvetőt megtud az őt körülvevő világról a cseperedő emberke, s gondoljuk csak meg: mennyi máig hatóan fontos társadalmi esemény datálódik azokra az évekre. Persze, akkor ezekről még mitsem tudtam. Magyar iskolába jártam, ami akkor már természetes volt. Az első öt osztályt Albáron, s így hamarjában a kiadós elnáspángolások jutnak elsőül az eszembe, mert hát minden csintalanságra kapható falusi kölyök voltam én is. Az akkori pofonok, körmösök természetesen már nem fájnak, a múltat kifényezi az emlékezés. S beragyogja a pirospozsgás arcú, erős hangú Turza tanító nénit, aki édesapámnak, édesanyámnak, nővéremnek, de még öcsémnek is első tanítója volt. Akkoriban valahogy erkölcsösebb életet éltünk, amiben nyilván közrejátszott a parasztélet kiúttalansága. Az alapiskola felsőbb osztályait már Dunaszer- dahelyen jártam. Szerettem néhány tanítómat, Bíró Józsefet, Csomorné Keszegh Zsuzsannát és Kiliánnét például. Akkor már olvasó ember voltam. A gimnáziumban kialakult egy szokásom. A tanév elején végigolvastam az olvasásra érdemes tankönyveket, aztán nem érdekelt az egész, csak a szépirodalom. Erőm is gyarapodott, így hát szüleim is igénybe vették a segítségemet az építkezésnél, a ház körüli munkákban, mégis akkor olvastam a legtöbbet. Persze, ez némileg a tanulás rovására ment, de azt a jó közepest mindig megütöttem. — Pedagógusnak készültél, ha jól emlékszem, három esztendőt a főiskolán is eltöltöttél, most mégis a dunaszerdahelyi járási lap szerkesztője, és két önálló kötettel rendelkező prózaíró vagy. — Talán éppen azért, mert otthagytam a főiskolát. Ennek sok oka volt, egyik talán az a fura lázadás minden ellen, ami akkoriban úrrá lett rajtam. Nem szerettem például azt hallani otthon, hogy ez vagy az lesz a fiam, és nem szerettem Nyitrán sem néhány dolgot. Tény azonban, hogy életemben Nyitra jelentette a legnagyobb minőségi változást. Addig szinte bezárva éltem, mondhatnám azt is, Szerdahelynél messzebb nem voltam. A nyitrai esztendők egybeestek írói indulásommal, lassan de biztosan szembeszálltam minden konvencióval. — Nyitrát elhagyva, hazajöttél. Eleinte többféle fizikai munkát vállaltál, majd a Csallóköz — Zitny ostrov hetilaphoz kerültél, ahol mindmáig dolgozol. Megjelent könyveid alapján hazai magyar prózairodalmunk egyik nagy ígéretének tartanak, most mégse az irodalomrólr hanem ,arról beszéljünk, hogy írásaidban szüntelenül hazajáró lélek vagy. — Ismerem a falubelieket és ők is ismernek engem. Bár már hatodik éve lakótelepi lakos vagyok e járási városban, szinte kétnaponként hazajárok, s mi tagadás, lehangol a falubeliek, s nemcsak azok átlagos tudásszintje s közönye a lelkiek, a szellemiek iránt. A legszomorúbb azért vagyok, mert a fiatalok nem eléggé lelkesednek azokért a dolgokért, amelyek az adott közegben megiehetők. megvalósíthatók lennének. Talán azért nem, mert nem tudatosítják eléggé a múltjukat, hogy kik ők, honnan jöttek, hová tartanak, mi a feladatuk szocializmust építő társadalmunkban. S ezzel akárha a mindennapi munkálkodásom irányát és célját is felvázoltam volna a járási lapnál, ahol immár tizedik éve dolgozom gyakorló újságíróként, a kulturális rovat szerkesztőjeként. Zsuzsa jön be a szobába. Kicsit hasonlít Annie Girardot-ra, a ineves francia színésznőre. Nem mondhatok róla mást: ideális írófeleségnek látszik. Türelmes, kedves, szolgálatkész, s gondolom, nagyon tud szeretni. Kávét tesz az asztalra. Szürcsö- lünk. Közben elkezdődik a műlesiklás, félbeszakítjuk a beszélgetést. Mütyi az ölembe cseni magát, azt reméli, hem- pergünk egyet. A konyhában készül a vasárnapi ebéd. Kint hidegebb lehet, mint reggel volt, hiszen felszállt a sűrű köd. Ellátni az épülő óvodáig. — Oda fog járni a Mütyi oviba. S ha egy arasznyival megemeled a tekinteted, a háttérben láthatod az épülő iskolát, s szemeddel máris bejárhatod majdani iskolába vezető útját. Egyelőre a hétvégeket tölti csak velünk, hétköznap Buda- fán él, Zsuzsa szüleinél. Ha itthon van, akkor gyakorlatilag foglalkozom a nevelésével, ha ott van, akkor gondolatban. A gyerek determináló tényező a család életében, minden tettedben, gondolatodban ott van. Még akkor is, ha nincs ott. Nagyon szeretném, hogy mindent megismerjen, hogy folytatásom legyen ez a gyerek. Egy ilyen gyerkőc igazi tehertétel, de ez a tehertétel jóváteszi magát, plusszá változik. A feleségemmel reggel elválunk, este találkozunk, a gyerek mégis mindig itt van, velünk. Ez az életforma egyfajta nemes egyhangúságot szült, de óhajtottat, hiszen tökéletes az összhang a feleségem és köztem. Hogy ' mást ne mondjak, esténként ugyanúgy belefeledkezik az olvasásba, mint én, sőt ő az előolvasóm, és meg lehet bízni az ítéleteiben. Háttérben, persze, mindig ott a gyerek, akit próbáltunk önzetlenül megosztani magunk közt és a nagyszülők között, azzal a célzattal, hogy mindent megismerjen, amire egyébként a városi nebulónak már nincs lehetősége. A kertet, a bogarakat, az állatokat, a szerszámok neveit, mindent, ami lelke, anyanyelve, személyisége épülését szolgálja. Kisbabát a doktor bácsitól kell hozni (Kanovits György felvételei) Aztán hót Zsuzsát kérdezem, alki ugyanúgy beszorult a panelház ötödiik emeletére, mint a férje, ugyanúgy csupán a névtáblás bemutatkozásig jutott el, mint szomszédai, s aki ugyanúgy megvált szeretett szülőfalujától, mint jó páran, aikiik a lakótelepeken nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, szabad idejűikkel. De Zsuzsa tud, s mint említi, bárcsak több lenne a szabad ideje. — Általában mindenki irigyel, amikor megtudja, hogy hétköznap a szüleimnél tartózkodik Annamária. Irigyelnek, mert nem gondoltak bele, hogy miniket erre a megoldásra egyfajta kényszer vitt, hiszen én is dolgozom, a járási könyvtárban vagyok bérelszámoló ... De mint a férjem mondta, a közeljövőben a Mütyi már ide fog járni óvodába ... Aztán a családtervezésről szólunk, s kiderül, jól jönne egy kisfiú a házba. És Mütyi máris mondja, ha kockacukrot teszünk az ablakba, akikor a gólya nem kisbabát hoz, hanem békát. Kisbabát a doktor bácsitól kell hozni, S ő már csak tudja ... — Jóskát Téged a háború hozott, Annamáriát a béke. Mit gondolsz a háborúról és a békéről, mit gondolsz mindarról, amit eddig megéltél? — E tizenöt centis fal mögött ott szuszog a gyermekem, a családom, így hát áldom a sorsomat, hogy béke van mifelénk, hogy harmincöt évemre nincsenek halottaim, s hogy van hová megtérnem igaz fáradságaimban. Mert egyre gyakrabban megtérek szüléimhez. Tudom, amit megtelhettek, megtettek. S ezt szeretném én is ... hogy a Mütyi is ezt mondhassa rólam. Nézd, itt ez a kerék, az emberiség legtökéletesebb találmánya. Egy alistáli paraszt- udvarról hoztam föl ide, jelképnek, ösztönzésnek, hogy örök mozgásban kell lenni... Delet harangoznak. Csallóközre szakad a hó. Híreket hallgatunk, amelyek a világ különböző pontjain dúló háborúkról tudósítanak. Egymásra nézünk, tekintetünkkel kérdezzük, vajon mit ér az íróember szava, milyen a társadalmi rangja nálunk és a világban? — Az egyéni bátorság, az elhivatottságérzet átlendíti az embert időről időre a visszatartó akadályokon — mondja búcsú- záskor az emberélet útjának felére érkezett író, s az ajtóban áll feleségével és leányával, míg beszállok a liftbe. Mütyi velem jönne, de nem lehet, ebédelnie kell. És kint rettentő a hideg. Szakad a hő az üres városra, amely tisztának látszik, s amelyben e pillanatban alig néhány lélek mutatja magát. SZIGETI LÁSZLÓ Már hatodik éve lakótelepi lakos vagyok ...hogy folytatásom legyen Általában mindenki irigyel, amikor megtudja, hogy hétközben a szüleimnél tartózkodik Annamária 1980. II. 3. m DÍÍS ffl ptti
