Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
1981. II. 3. KlNA TERÜLETI KÖVETELÉSEIVEL VILÁGURALOMRA TÖR A 9,6 millió négyzetkilométer területű Kína további 10,5 millió négyzetkilométernyi, a szomszédos országokhoz tartozó területet követel magának. Az úgynevezett „elhódított területek térképei“ még Csang Kaj-sek uralma idején jelentek meg első ízben Kínában. A Kuomintang történetének értelmében a Kína területére valamikor régen behatoló mongol és turk törzsek, mandzsu és más népek szerves részét képezik az egységes kínai „államalkotó nemzetnek“. Ha pedig így van, érveltek tovább, akkor mindazok a területek, amelyeket valamikor Dzsingisz kán, a mandzsu és közép-ázsiai fejedelmek elfoglaltak, Kínához kell, hogy tartozzanak. Természetesen a „Mennyei Birodalom“ vazallusai közé sorolták mindazokat az államokat is, amelyeknek területére valaha behatoltak a kínai császárok seregei. Hua Chi-jun kínai történész 1933- ban összeállította az „elhódított területek jegyzékét, amelybe belevette Koreái, a japánhoz tartozó Ryukyu szigeteket, Annamot IVietnam, Laosz, Kambodzsa), Burmát, Bhutánt, Nepált, India területének egy részét, valamint a Szovjetunió hatalmas területeit (Kazahsztán és a közép-ázsiai köztársaságok területének egy részét, a Tengermelléket, az Amur vidékét, Szahalin-szigetet). A Mongol Népköz- társaság szintén szerepelt ebben a jegyzékben, bár akikor az ország már tizenkét éve független államiként létezett. Erre a „térképészeti expanzióra“ a kuomintangistáknak azért volt szükségük, hogy nacionalista érzelmeket keltsenek a lakosság körében, felszítsák a nagykínai sovinizmust, és igazolják más államokkal szembeni területi követeléseiket. Ogy tűnt fel, hogy miután Csang Kaj-seket elűzték Kína kontinentális területéről, az országban erőteljes harc indult a nacionalizmus és a sovinizmus maradványainak felszámolásáért. A nemzetközi elismerésre vágyó Mao Ce-tung-féle kormányzat a hatalomra kerülése után tett néhány reménykeltő lépést ebben az irányban. A Kínai Népköztársaság és India kormánya 1954-ben kidolgozta a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének széles körben ismert öt alapelvét, a „pancsa siló“-1. A két állam közötti egység és szuverenitás kölcsönös tisz teletben tartását, a másik fél elleni fegyveres támadásról való lemondást, az egymás belügyeibe való be nem avatkozást, az egyenjogúságot és a kölcsönös előnyöket, a békés egymás mellett élést. Kína 1955 áprilisában részt vett a történelmi jelentőségű bandungi értekezleten, s aláírta annak Nyilatkozatát, amely kötelezte az aláírókat, hogy tartsák tiszteletben valamennyi állam szuverenitását, területi egységét, tartózkodjanak a más országokra gyakorolt nyomástól, az intervenciótól és a más országok belügyeibe való beavatkozástól, valamint arra, hogy a vitás kérdéseket békés úton oldják meg. Bandungi felszólalásában Csou En- laj patetikus hangon kijelentette: „Hogyan avatkozhatnánk be más országok belügyeibe, amikor elutasítjuk a saját országunk elleni intervenciót? ... A fentebb említett öt elv alapján készek vagyunk már most normális kapcsolatokat kialakítani minden afro-ázsiai országgal, valamennyi országgal, s különösen szomszédainkkal." Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések hallatán csak kevesen figyeltek fel arra, hogy két évvel a „pancsa sita“ aláírása és egy évvel a bandungi értekezlet után Pekingben megjelent egy tankönyv, amelyhez mellékeltek egy, a maoistáknak a szomszéd államokkal szemben támasztott területi követeléseit feltüntető térképet. Hua Chi-jun felsorolását kiegészítve, ez a térkép már kínai területként tüntette fel Afganisztán egy részét, Sikkimet, az Indiához tartozó Andaman-szigeteket, a jelenlegi Nyugat-Malay siót, Thaiföldet, a Fülöp-szi- getekhez tartozó Sulu szigetcsoportot. A világpolitikában kevés példa akad arra, hogy felelős államférfiak olyan gyorsan változtatgatták volna véleményüket, mint ahogyan azt Mao és követői tették. Hol hízelegtek a Kínával szomszédos országoknak, hol fenyegették őket, hol esküvel bizonygatták barátságukat és segítő szándékukat, hol pedig megpróbálták exportálni a kulturális forradalmat. Felmerül a kérdés, hogy milyen politikát követ jelenleg Peking Dél- és Kelet-Ázsiával kapcsolatban? Ezt a politikát Mao Ce-tung a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának 1965 augusztusi ülésén egyértelműen kifejtette. „Feltétlenül meg kell szereznünk Délkelet-Ázsiát, beleértve Dél- Vietnamot, Thaiföldet, Burmát, Malaysiát, Szingapúrt — mondotta. — Ezek a területek rendkívül gazdagok; nagyon sok ott az ásványkincs; mindenképpen megérik a megszerzésükért kifejtett erőfeszítéseket.“ A terv megvalósítása érdekében még ugyanazon év szeptemberében kísérletet tettek egy államcsíny végrehajtására Indonéziában, majd kiprovokálták az indiai—pakisztáni konf liktust. Peking elképzelései szerint ezeknek az akcióknak a sikere azt eredményezte volna, hogy először Indonézia, aztán Délikelet-Ázsia más államai, végül India is kínai ellenőrzés alá kerül. A kínai politikában a múlt év tavaszán isimét előtérbe kerültek a mosolyok, a barátságos kézszorítások. Jelentősen megnőtt az ázsiai országokba ellátogató hivatalos és félhivatalos pekingi küldöttségek száma. A korábbi tapasztalatokból okulva, az emberek hajlamosak arra, hogy — mint azt az egyik thaiföldi lap megfogalmazta — olyannak tekintsék ezt a diplomáciát, mint amelyet „összeszorított ököllel a zsebben" folytatnak. Lehet-e hinni Kínának amikor az mindössze öt évvel a „pancsa sila‘ aláírása után agressziót követett el India ellen, majd 1962-ben újabb agresszióval próbálkozott? A kínai csapatok mindmáig 36 ezer négyzetkilométer nagyságú indiai területet tar tanok megszállva. A kínai csapatok már évek óta fegyveres provokációkat hajtanak végre a Mongol Népköztársaság déli határai mentén. Még Mao Ce-tung életében történt, hogy Kína által felszerelt és kiképzett fegyveres osztagok harcot indítottak Burmában az ország északkeleti területeinek elszállításáért. A kínai hadsereg egységei szovjet határőrállomásokat próbáltak elfoglalni a Távol-Keleten, az Usszuri folyó mentén, valamint Közép-Ázsiá- ban. Jellemző, hogy még 1956-ban, nyugati tudósítóknak arra a kérdésére, hogy „igényt tart-e Kína valamilyen szovjet területre?", Csou En-la/ határozottan azt válaszolta, hogy „nem“. Ennek ellenére Kína az egyetlen a Szovjetunióval határos államok közül, amelyik nem volt hajlandó határszerződést, vagy határegyezményt aláírni a szovjet kormánnyal. A kínai vezetés a hetvenes években terjeszkedéshez kezdett a tengeren is. 1974 januárjában egy nagy kínai de- szantalakulat megszállta a Dél-Kínai tengeren fekvő Paracelsus-szigeteket. „A Paracelsus-szigetek térségében kirobbant fegyveres összecsapások ko moly nyugtalanságot váltottak ki a délkelet-ázsiai országokban — írta akkor a fapan Times című japán lap. — Kína megmutatta agresszív törekvéseit, s mindenkinek világosan értésére adta, hogy kész fegyveres erőit is bevetni az általa követelt területek megszerzése érdekében." Néhány hónappal a Paracelsus-szigetek elfoglalása után Pekingben megjelent a Kínai Népköztársaság atlasza, amely tartalmazta a Dél-Kínai- tenger térképét is. A térkép az ösz- szes szigetet és szigetcsoportot Kína területeként tüntette fel. Bár a Kínai Népköztársaság kormánya 1959-ben 12 tengeri mérföldben állapította meg az ország területi vizeinek szélességét, a térképen a tengeri határok Ki na partjaitól több száz kilométerre húzódtak. Az Ilyen jellegű kartográfiai manővereknek nyilvánvaló politikai indítékai vannak, s ezt a kínai sajtó ál falában nem is titkolja. „A Csendes és az Indiai-óceán között elterülő Dél-Kínai tengernek hatalmas jelen tősége van a két óceán közötti közlekedés szempontjából... — írta 1975-ben a Zsenmin Zsipao. — A Dél- Kínai-tenger szigetei ív alakban a Kuangcsou—Hsziangkang (Honkong) —Manila—Singapore hajózási útvonal mentén helyezkedett el, s ez szabja meg rendkívüli földrajzi jelentőségüket.“ Beigazolódik tehát sok külföldi megfigyelőnek az a megállapítása, hogy a maoisták a Dél Kínai-tengert kínai beltengerré akarják változtatni. Hol van a kínai terjeszkedési szándékok határa? Nem rejti-e magában ez az expanzió egy komoly háború veszélyét? Az utóbbi időszakban napvilágra került maoista alapelvek nem hagynak semmiféle kétséget efelől. Mao Ce-tung már 1959-ben, egy katonai-diplomáciai tanácskozáson felszólalva kijelentette: „Meg kell hódítanunk a világot. Arra törekszünk, hogy elfoglaljuk az egész földgolyót, s egy erős hatalmat hozzunk létre rajta.“ Ennek a rémálomnak nem kellene jelentőséget tulajdonítanunk, ha nem ismételték volna meg, s nem fejtették volna ki részletesen más kínai vezetők is. Csiao Kuang-hua, a Kínai Népköztársaság akkori külügyminisztere mindössze három évvel ezelőtt jelentette ki, hogy „Kína jelenleg »előretolt állásokban« vívja harcát. Ha az előőrsbiztosítás körzetében rendet teremtettünk, megkezdjük döntő háborúnkat ellenségeinkkel szemben.“ Peking ezt követően, ahelyett, hogy kihívja maga ellen a sorsot északon, keleten és délen, azokban a körzetekben, ahol csaknem valamennyi fejlett országnak vannak hizonyos gazdasági és kereskedelmi érdekei, ezeket a próbálkozásait tovább folytatta. És végül egy évvel ezelőtt megérkezett a hír: Kína 1979. február 17-én hitszegően megtámadta Vietnamot. A kínai csapatok, mintegy százötvenezres létszámmal, nagy mennyiségű harckocsi és repülőgép támogatásával a vietnami—kínai határ egész hosszában megindították a támadást Vietnam ellen. A világ tanúja lett annak, hogy Peking agressziót követett el egy szocialista ország ellen. A moszkvai Pravda február 20-i számában a kővetkezőket írta: „A kínaiak először területi igényeket támasztottak Vietnammal szemben," majd zajos kampányt indítottak a kínai származású vietnami állampolgárok, a hoák védelme ürügyén, akiket szerintük a vietnami hatóságok üldöznek. A következő lépés: Kína egyoldalúan felmondta a Vietnammal kötött szerződéses kötelezettségeit, beszüntetve a kereskedelmet, visszahívta szakembereit, és megszakította a két ország közötti közlekedést. A kínai—vietnami határon mindennapossá váltak a KNK részéről elkövetett provokációk. Csupán ez év első öt hetében 230 ízben sértették meg a vietnami határt, s több kilométernyi mélységben behatoltak területére. Felhasználva kambodzsai csatlósait, a pekingi vezetés ezzel egyidejűleg két évvel ezelőtt szabályszerű frontot nyitott Vietnam déli részén. A Pol Pot-rezsim reguláris csapatai és egységei, kínai fegyverrel felfegyverezve, kínai tanácsadók támogatásával harcoltak a Vietnami Szocialista Köztársaság ellen. Pol Pót és leng Sary klikkjének az voilt a célja, hogy Vietnamot hosszas háborúba sodorja. A kambodzsai kínabarát rendszer összeomlásával a Vietnam ellen folyó kétfrontos háború terve csődöt mondott. Ekkor határozta el magát Kína a támadásra.“ A vietnami nép megvédte és a jövőben is megvédi szabadságát és függetlenségét, a szocialista Vietnamnak megbízható barátai vannak. A világ közvéleménye Vietnam oldalán áll. Nem kétséges, hogy minden kínai kalandra dicstelen és szégyenteljes sors vár... A béke, a s'zocializmus ellen elkövetett bűntetteiket a kínai nép előbb-utóbb azok számlájára írja, akik a Mao utáni Kína jelenlegi politikáját irányítják.“ JURIJ GYIMOV (A szovjet sajtó anyagai nyomán) Képünkön két fiatal kínai katona látható, akiket a vietnami fegyveres erők 1979 márciusában, egy héttel azután ejtettek foglyul Hoa An körzetében, hogy Peking azt állította: már valamennyi csapatát kivonta Vietnamból A vietnami népi honvédelem egyik tagja, aki a fegyveres erők katonáival együtt a kínai agresszorok ellen harcolt 1979 februárjában Lang Son tartományban, többszáz kilométerre a kínai—vietnami határtól (CSTK-felvételek)
