Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-06 / 1. szám

* ,

A

Mátyus Péterek éppúgy koruk produktumai, mint a Rát Mátyások. Csakhogy míg az előbbiek szerepe a parazitáké, az utóbbiak mindig a történelem kerekeit lendítik előre. Elképzelni is rossz, mi történt volna akkor, ha már rögtön az elején alistáli és padányi Mátyus Péter uram, vagy egy hozzá hasonló kisszerű és tehetségtelen ember kaparintja meg magának az első rendszeresen megjelenő magyar nyelvű hírlapot. Hiszen nem telt bele egy esztendő sem, hogy a negyedik évfolyamában járó újságot Mátyus teljesen lezüllesztette: a Magyar Hírmondó, mert ennek kapcsán írom ezeket a sorokat, határozott programok híján elvesztette jellegét, közleményei érdektelenek lettek, nyelvezete megszürkült, előfizetőinek száma ötszázról — néhány hónap alatt — kétszázra csők kent. Igaz, a történelem — mint már előtte is és utána is annyiszor — feltehetően korrigálta volna eme „tévedését“, ám a rossz indulás mindenképpen rányomta volna bé lyegét a továbbiakra is. De nem, mégsem történhetett volna így. A Mátyus Péterek nem képesek a történelmi szükségszerűségek felismerésére, becsöppennek a készbe, s ideig-őráig, amíg tehetik, amíg az egészséges lestfejlődés ki nem veti őket, élőskiidnek másokon. A nagy dolgok Rát Mátyásokat kívánnak.

A Magyar Hírmondó 200.

évfordulójára

„Mik untának addig üsszejöuete leink fülükön mint arról űzött dis- cussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy a fekete s hányadikunk tuddá: az atlanticus tenger keletre fekszik-e tölünk vagy nyugatra?“ — tűnődik el Kazinczy Ferenc a Pályám emlékezetében a Magyar Hírmondó előtti viszonyokon. Igaz, nem a legelső sajtóterméke ez a lap a történelmi Magyarországnak. Megelőzték őt a XVI. századbeli újságlevelek, megelőzték a latin nyelvűek, például II. Rákóczi Ferenc Mer- eurius Hungaricusn és Béla Mátyás Nova Posoniensiája, hogy a német nyelvűekröl ne is beszéljek. Ellenben, amint azt már érintettem, a Magyar Hírmondó az első rendszeresen, magyar nyelven megjelenő hírlap. S noha eleve nem hathatott a nemesi társadalom egészére, a korabeli magyar értelmiség legértá kesebb részének körében is mozgó sító erővel bírt. Kétszáz évvel ezelőtt, 1780. január 1-én, szombati napon jelent meg az első száma. S ami minket, a mai Szlovákia területén élő magyarokat különösen érint, Pozsonyban. Azt pedig, hogy ebben az esztendőben magyar nyelvű hírlap indítására kerülhetett sor, részben magyarázzák <i bécsi testőrírók (Bessenyei Györgyék) által az alig -egy évtizeddel kezdeményezett magyar felvilágosodási mozgalom lapkövetelései. S annak egyik magyarázata, hogy a Magyar Hírmondónak éppen Pozsony adott otthont, a városnak még a török hódoltság idejéből megőrzött kiváltságos helyzete. A többi körülmény alakulása viszont, úgy tűnik, a véletlen műve volt.

Az olmützi Paczkó Ferenc Ágoston ez idő tájt telepedik le nyomdájával az akkoriban még jobbára németek által lakott koronázó városban, s noha a helytartótanács elutasítja a kérelmet, Mária Terézia kegyeit megnyerve magyar nyelvű lap indítására kap engedélyt, s ezzel együtt tíz évig tartó újságkiadásra vonatkozó privilégiumot Magyarország területén. Rát Mátyás is ekkoriban jött haza Göttingából, ahol teológiát tanulva részt vett a híres Schlözer professzor államismereti iskolázottságot nyújtó statisztikai előadásain és újságkollégiumain is. Rát Paczkóval való tanácskozása szerencsésnek bizonyult; az 1779. esztendő utolsó napjaiban már előfizetési felhívásait (Előre való tudakozás, A magyar hírlelő levelek eránt való tudósítás) fogalmazza: „Nincsen már Európában egy országos nemzet is, aki a maga hazájában történő változások, a világnak viszontagságai, az elmés embereknek hasznos vagy furcsa tanulmányaik, a tudósoknak munkáik s több afféle emlékezetes dolgok felöl szóló híreket,

naponként, hetenként avagy hónaponként, az ő saját nyelvén nyom tattat ott írásokban, tanúság és mulatság kedvéért ne olvasná. (...) Csak az egy magyar nemzet volt még eddig, sok egyéb fogyatkozásai mellett, ezen igen hasznos szerzemények híjjával.“

A Magyar Hírmondó címerében Mercuriust, az ékesszólás mitológia- beli istenét, az istenek hírnökét látjuk lebegni a glóbusz fölött. S bár a lap nem tűnteti fel Rát Mátyás nevét, egy szerénykedő R. mégis jelzi mindegyik szám végén azt a kiváló férfiút, akinél — Kazinczy szerint — „Pázmány és Szenei Molnár óta senki sem tett többet a magyar nyelv érdekében“. Hírlapját olvasva, reneszánsz típusú jellemnek, egyetemes műveltségű elmének tűnik föl előttünk, aki nagy formátumú, távlatos koncepcióinak következetes megvalósítására és az ezek mellett jelentéktelenebbnek látszó apróságokra is egyforma gonddal ügyel. A mából megítélve, mai szemmel nézve is olyan modern gondolkodónak látjuk őt, akinek eszméi java részükben időállónak bizonyultak. Fontos szerep jut neki a nyelvújító mozgalomban, a különböző nyelvjárások szintetizálására törekszik, ösztönzi a ,dudás és könyvbéli“ nyelv kialakítását, mivelhogy „mindenkor együtt szokott járni a nyelvnek ékesedése a nemzetnek tudósodásával és híresedésével“; hangot ad az elmaradt hazai viszonyok változását sürgető gazdasági és kulturális igényeknek; helyteleníti a pazarló életmódot és szokásokat; felelősséggel szól az ipar és kereskedelem hazai helyzetéről; elítéli a gyarmatosítást és a spanyol inkvizíciót; harcol a vakbuzgóság és babona ellen; meghonosítja a magyar nyelvű hírlapi könyvkritikát; bekapcsolódik a tudományos törekvésekbe: bárom nyelvű

— latin—magyar—német — szótárt tervez, s Révai Józseffel együtt felhívást tesz közzé a régi költői emlékek és, Magyarországon elsőként, a népköltészet — a köznépnek szájában forogni szokott régi versek“

— gyűjtésére; a magyarországi nemzetiségek iránti türelmesség és

megértés elvét hirdeti: rokonszan vez a szlovákok ébredő kulturális törekvéseivel s Magyarország kultúrájának bizonyítékai közt a nemzetiségek kulturális eredményeit is felsorakoztatja ... De még tovább Is sorolhatnánk Rát Mátyás azon elgondolásait és emberi vonásait, amelyek máig is érvényesen, korának jeles elméi közé emelték őt, ám feltehetően ennyi is elegendő, hogy rámutassunk, mennyire méltánytalanul feledkezünk meg róla élő ás közvetlennek tekinthető hagyományaink számbavételénél. Mert, vall juk be őszintén, megfeledkeztünk, miként vele együtt még sokakról a régiek közül, akiknek szavaira és ma is érvényes példát mutató életére pedig érdemes lenne jobban odafigyelnünk.

Rát Mátyás 1782 végén vált meg a Magyar Hírmondótól, amelynek szerkesztését a már szóba hozott Mátyus Péter rövid ideig tartó (gyászos] tevékenysége után Révai Miklós vette át. Ót Barczalfalvi Szabó Dávid követte, majd Szacsvay Sándor, aztán fél évig ismét Barczalfalvi Szabó lett a lap szerkesztője. A ké sőbbiekben még Tállyai Dániel, Ungi Pál és Szabó Márton nevét találjuk a szerkesztők sorában. A gyakori szerkesztócserék és politikai váltó zások a lap arculatának változásait is magukkal hozták, míg végül, az 1788. október 8-i szám közleménye

szerint a Magyar Hírmondó „nagy és fontos okokra nézve“ a jövőben Magyar Merkurius címmel Pesten került kiadásra. 1789 elején újabb címváltoztatásra került sor (Ma gyár Merkur), majd az év végén — Paczkó bejelentésére — ez a lap is megszűnt. Ám az ő tíz évre szóló újságkiadási privilégiumának lejárta után lehetővé vált, hogy 1790 tői újabb hírlapok és folyóiratok indul janak, köztük nem egy — mint például Kazinczy Ferenc kassai Magyar Museuma és Orpheusza, Péczeli József komáromi Mindenes Gyűjteménye, vagy Kármán József losonci Urániája — megint csak a mi tájainkon. De ez már egy újabb fejezete a magyar sajtó történetének.

TÓTH LASZLÚ

,MIK VALÁNAK ADDIG ÖSSZEJÖVÉSEINK../

Felsít« Tidzirni it Apofioli KWly Afzfzonynhkn,* különös engedekmívcl.

A Magyar i 7 8 °Hírmondó.

efctendöbenn.

Bóldog Aízfzony Havának első napjaim, Szombatonn költ.

ELSŐ LEVELE.

S

zokások a híríróknak, hogy űj efztendokor holmi k5- fzöntésckkel kezdjék-cl leveleket. Ezt a fzokáft a Magyar hírmondó talám nem.fogj'a mindenkor követni: mivel a felettébb való hálikodást nem kedvelli a moftani világ. — De tsak ugyan moft leg-elöfzör, úgy tetfzik, az illendöfég-is meg-kívánja, hogy érdemlett tifztelet-tétellel köfzönjön-bé Felfcges, Méltófágos, Tifz- teletes, Tekéntetes, Nemzetei, Vitéz és Érdemes Jóakaróinál.

Bitibe emelkedvén , leg-előbör uralja KTRÁLYJÁT :

Térd t ío hajtva egéft fairrel háUJja kegyelmét;

Mert, ha mi haiznot hajt , tsak néki köfzőnjieti létét Orfzaglisinak mit hu’fi dzteudeje kétízcc Miflt: de czrrfzer ezernyi ezer jó.tétc te hozzád, fedci Hazánál ki ne kivínná, hogy még leg-alább-ie Negyrenfiter légyen , míg él, t/ji/léa időnek í JOSEFET a TSÄSZART s hadait fenn tartsa fzerentie!

Menj Olatz orfzdgban tora, s tégy idrczlcter ott-is; Á14ja- Florcntza, hazánk máfod readbéh Reményit

A THEKIS OLVASÓ, NAGY GOND

Amikor úgy érzem, harmadikos fiam már eleget fúrt, reszelt, kalapált és labdázott, a tanuláson is csodás könnyedséggel ötéviekéit, s történetesen én is ráérek, meg szoktam tőle kérdezni:

— Olvassak-e neked valamit?

— Olvass! — vágja rá rendszerint, s a kezében levő játékot ledobva indul is befelé a karosszékhez. Mindig ott kuporog, amikor felolvasok neki.

— Igen ám, de miről? — kérdeztem inkább kíváncsiságból, mert az olvasmányait — még

— magam válogatom meg, de ezt úgy intézem, hogy ne tűnjön fel neki.

— Hősökről — mondja a leggyakrabban —, Toldi Miklósról.

— Toldit már kétszer olvastuk — juttatom eszébe, mire ő:

— Akkor Miki egérről.

Ha még marad idő, általában cselhez folyamodom:

— Most még mesélhetnék neked Odüsszeusz- ról.

Ezzel Is eltelik néhány, perc.

— Lefekszel! — adom ki az ordrét, s a könyvét becsukom. Ilyenkor elkezd kunyerálni:

— Még csak a befalazott asszonyt, csak azt az egy verset, légy szives!

Örülök, hogy szereti a népballadát, hát kivételesen megengedem, hogy „átvirrassza“ a Kőműves Kelement.

Egyik alkalommal éppen afelől faggattam, ma mit szeretne hallani, amikor gondolkodás nélkül rávágta:

— Verset nem! Ne olvass több verset, légy

szíves!

— Miért? — hüledeztem.

— Mert már nem szeretem őket — mondta határozottan, és otthagyott.

— Nem szereted a verset?... A János vitézt sem? A Mátyás anyját? — Hű, itt valami nagy baj történhetett. Biztosan megfeküdte a hasát holmi rágós tanköltemény. Gyomormosást kéne csinálni.

De mivel?

Nagy gondban voltam hetekig. A fiam hosz- szú időn át minden verset az első sornál elhárított, s az iskolás könyvbelieket is csak ímmel-ámmal tanulta meg.

Hát akkor egy kis olvasmánydiétát tartunk

— határoztam el.

Hetek múlva egyik este a kádban hancúro- zott, s miután többször lemerült és már fáradtan, megszelídülve pihegett, elkezdtem neki mondani:

— Messze, messze Afrikában

A Zambezi folyó part fán

Élt egy apró hottentotta.

Kint játszott a folyóparton,

Sziklák között a homokba.

Talált egy különös követ

__

— Ml lehet ez? ... — latolgatta

latolgatta

fontolgatta

az apró kis hottentotta

eldönteni mégsem tudta.

Tátva maradt a szája a fiamnak, majd szélesen vigyorogva biztatott, hogy mondjam csak tovább. Vonogattam a vállamat: sajnos ezt a verset nem én írtam, és csak ennyit jegyeztem meg belőle. Többet nem.

— Keresd meg a könyvet, s abból megtudod a folytatását.

Előszedtem hát Tamkó Sirató Károlynak ezt a versét. Háromszor kellett felolvasnom neki. De éreztem, hogy még nem szakíthatjuk félbe a diétát, hát ezután csak módjával, harmadnaponként részesítettem egy-egy rövidebb Móra- karcolatban, aztán egy nap megvettem neki és odatettem a paplanjára a Kék kenguru című könyvet, amit másnap — mivel ágyhoz kötötte a torokfájás — el is olvasott. Következett az Öz, a varázsló és Alice csodaországban. Mohón és felbuzdulva 'kezdtem volna megint olvasmányokkal traktálni, de a fiam finnyásan el- utasitotta, ami nem ízlett neki:

— Ennek túlságosan apró a betűje.

— Ebben nincs színes kép.

— Ezt nem élvezem. Mind csak lányokról írnak benne — mondotta.

Már-már attól tartottam, „visszaesik“, és megint kizárólag mozizni akar, amikor rátalált egy kötetecskére az én polcomon. Az egyik főhősét ugyanúgy hívták, mint őt.

Egy idő óta tehát a fiam egyaránt fogyaszt könyvet és gyermekfilmet. Néha egy-egy hosz- szabb Andersen- vagy Hauff-mesénéí magam is besegítek neki. Magyar népmesével a nővérkéje látja el. S hogy eléggé kalóriadús legyen az otthoni szellemi koszt, ha ráérünk, némely vasárnap, vakációban Káinról, József és testvéreiről, Akhilleuszról, Kinizsi Pálról olvasok fel neki. Ilyenkor együtt a család. A két gyermek kanapén, fotelen elterülve hallgatja, s egyelőre még a cowboy-filmről is hajlandó lemondani egy-egy ilyen „régimódi“ este kedvéért.

SZÉPRfeTI LILLA