Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)
1980-12-15 / 296. szám, hétfő
Európának közönséges tudománya, mo nérja, szokása, társalkodása, utazása, kereskedése azt cselekszik együtt, hogy a benne élő emberi nemzet egy nemzetséggé változzon. E dologra a könyv* nyomtatás mesterségének feltanálása legsebesebben munkálkodó módnak lát- tátik lenni. BESSENYEI GYÖRGY GUBÍK LAJOS, FŐISKOLAI HALLGATÓ Kabainé Huszka Antónia „Tanuljunk meg gyermeknyelven“ című könyvét, amely nem egy hagyományos gyermeknevelési szakkönyv, ami Csányi Vilmos előszavából is kiderül: „A megismerés megváltoztatja a világot. Az önmagát vizsgáló ember átformálja saját magát. Sokféleképpen, sokféle módon igyekszik az ember önnön természetét földeríteni és átalakítani. Amikor a harmincas években Konrad Lorenz új módszerrel kezdte vizsgálni az állatok magatartását, kevesen sejtették, hogy elgondolásait az ember megismerésében is hasznosíthatjuk majd. Lorenz új tudományt alapított, az etológiát... Mit mondhat az etológia az embernek? Mondhat-e egyáltalán valamit? Mint ezt a könyv is bizonyítja: nagyon is sok a mondanivalója. Van egy régi biológiai szabály: az egyed fejlődése nagyjából megismétli a fa] fejlődésének főbb állomásait... A korai gyermekkor vizsgálatában etológiái módszert alkalmazók között K. H. Antónia új iskolát indított el, munkájának nemzetközi rangja van... Ez a könyv nem gyermeknevelési recepteket ad, hanem szemléletet, amellyel megérthetjük gyermekeink viselkedését, segíthetjük őket — és talán egy kicsit magunkat is -y az emberré válás útján." Lehet, furának tűnik, hogy műszaki főiskolás létemre ilyen témájú könyvet olvasok, de ismerve a műszakiak, technikusok helyzetét, az ilyen könvvek olvasását szükségszerűnek tartom. Mert mi a helyzet az alapiskolát végzett tanulóval, ha szakközépiskolába kerül, ahol a humán irányzatú tantárggyal, a humán szellemiséggel csak a magyar nyelv és irodalom, a polgári nevelés, valamint a történelemórák révén jut kapcsolatba. Ezek — mivelhogy szakközépiskoláról van szó, ahol a szaktantárgyak a dominánsak — a szükséges humán műveltségnek csak kis töredékét tudják nyújtani. A fő iskolán pedig az első évben a nemzetközi munkásmozgalom és a CSKP történetét, második ban a politikai közgazdaság- tant adják elő, harmadikban kezdenek filozófiát, negyedikben tudományos kommunizmust tanítani. Bár ezek közül nem nevezhető mind kimondottan humán tantárgynak, más humán tantárgy műszaki főiskolán tudtommal nincs. Tehát, ha a leendő műszaki értelmiség a humán műveltség terén csak a főiskolára támaszkodna, ez a fajta műveltsége meglehetősen gyér maradna. E műveltség hiánya viszont szakbarbarizmushoz vezet. Ezért is merem melegen ajánlani az ilyen és hasonló témájú könyvek olvasását műszakiak — és természetesen nemcsak a műszakiak — számára. A könyv 1980-ban a Közgazda- sági és Jogi Könyvkiadó gondozásában (RTV-Minerva sorozatban) jelent meg Budapesten. Magyarországon 25 forintért, Csehszlovákiában 24 koronáért vásárolható meg. Kell-e a könyvnek reklám Sokan és sokszor leírták már, bizonyították adatokkal, hogy soha nem látott példányszámban jelennek meg nálunk könyvek, és ha a címszavakat tekintjük, a választékra sem lehet különösebb panaszunk. Mi, magyar nemzetiségű olvasók is úgyszólván kedvünkre válogathatunk a magyar nyelven megjelenő honi és külföldi, kortárs és klasszikus művekben. 'Ami ennél is fontosabb: soha még annyi különféle korú és foglalkozású emberhez nem jutott el könyv e tájon, mint éppen a szocialista társadalmi keretek között. Hibát követnénk el azonban, ha az eredményeket akárcsak a harminc évvel ezelőtti helyzethez mérnénk, ha nem vennénk figyelembe, hogy nemcsak a lakosság száma növekedett meg azóta, hanem megváltoztak a társadalmi, családi körülmények is, új igények fejlődtek ki az emberekben, napi tevékenységrendszerükben relatíve több lett a szabadidő, melybe természetesen beleértjük a tévével eltöltött órákat is. Ha ennek a szabadidőnek, továbbá a jövedelmeknek, az olvasáshoz szükséges és manapság már valóban kedvezőbb feltételeknek a vetületében vizsgáljuk az eredményeket, akkor, bármennyire is jelentősek, örvendetesek, egy kicsit másként tűnnek föl, egyebek között olyan kérdésekre is ráirányítván figyelmünket, hogy mit tettünk, mi kell tennünk azért, ami végül is közös célunk: hogy minden társadalmi rétegben jobban, érthetőbben legyen jelen a könyv. A kérdésekhez közelítsünk ezúttal a reklám felől. Ma már nem vitás, hogy a reklámra szükség van a gazdasági-kereskedelmi élet minden területén. Nemcsak hogy kialakult iránta az igény nálunk is, hanem — amint azt tapasztalhattuk az elmúlt másfél-két évtizedben — a termelés növekedésével, az áruválaszték bővülésével párhuzamosan növekedett a szerepe. A szocialista társadalmi érdekeknek megfelelően természetesen nem a fogyasztást, hanem a fogyasztót szolgálja elsősorban. Alapvető funkciója a könyvkereskedelemben (könyvterjesztésben) is ugyanaz, mint bármely más szakaszon: informálni a kínálatról, különösképpen az újdonságokról, elősegítve azok terjesztését, elterjedését. Magától értetődik, ha nem tudunk valamilyen termék létezéséről, ha még felszínes ismeretünk sincs róla, aligha vásárol (hat) juk meg, és ha mégis, hát mintha zsákbamacskát vennénk. Minéli tájékozottabb a vásárló, annál könnyebben és gyorsabban tud hozzájutni a neki megfelelő áruhoz, esetünkben: a könyvhöz, tehát mondhatnánk úgy is: annál könnyebben és gyorsabban juthat el hozzá értékes könyv. Hogy milyen nálunk a reklámtevékenység színvonala általában, milyen a reklámetika és reklámesztétika — ugyancsak izgalmas tárgya lehetne egy Írásnak, mi azonban maradjunk továbbra is a könyvreklámozásnál, mégpedig abból a régebbi keletű fölismerésből kiindulva, hogy a könyvnek, még a legjobbnak is, kell cégér. Kell — hadd hangsúlyozzuk még egyszer, és nem ok nélkül. Ugyanis, ha jobban belegondolunk, megdöbbentő, mennyi a kihasználatlan lehetőség a könyv reklám útján történő népszerűsítésében-terjesztésé- ben, és nincs mit csodálkoznunk azon, ha egyebek között jelentős, érdeklődésre számot tartó Madách-kiadványok állnak évekig a könyvesboltokban és raktáron, hogy nem fogynak úgy, ahogy szeretnénk, ami aztán természetesen negatívan befolyásolja a következő kiadványok példányszámának is az alakulását. Hiszen: ha a reklámtevékenységre nagyobb gondot fordítottunk volna a korábbi években, ha csak a hagyományos reklámeszközökkel is nem tessék-lássék éltünk volna, ma jóval előbbre tarthatna egész könyvterjesztési rendszerünk is. A sokféle reklámeszköz közül csak keveset alkalmaznak nálunk a magyar könyvek terjesztésében. Ezek közül első helyen kell említenünk az egyik legrégibbet, a kirakatot. Ma már elmondhatjuk, hogy a legtöbb könyvesbolt kirakata megfelel céljának, rendszeresen cserélődik anyaga, áttekinthető, tetszetős elrendezésben. Úgyszintén régi reklámeszköz a kiállítás, mely sok munkával jár ugyan, különösen, ha mesz- szebbre kell szállítani a könyveket — de, számos példa igazolja, megéri alkalmazni. Kár, hogy az utóbbi években kevesebb van belőlük, csak kevés üzemmel, szervezettel tudnak igazán jól együttműködni a könyvesboltok. Több ezer könyv talál gazdára egy-egy, sorsolással egybekötött sajtóhirdetés megjelenése után. Költséges, de a legtöbb esetben kifizetődő reklámeszköz ez, még akkor is, ha — különösen mostanában — gondot okoz a lista összeállítása, mivelhogy nem minden könyvből kapja meg a könyvesbolt a megrendelt példányszámot. Olyan könyvet, amelyből csak öt-tíz darab érkezik, nem érdemes közzétenni a hirdetésben. Ha már a sajtónál tartunk: sajnos, a csehszlovákiai magyar lapokból, ritka kivételtől eltekintve, hiányoznak azok a rugalmas publicisztikai műfajok — villáminterjúk, gyorsportrék, jegyzetek —, melyek egy-egy könyv megjelenése alkalmából reklámcélokat is szolgálhatnának. A kritikákat, recenziókat nem számítva, általában a legkönnyebb megoldást választjuk: címszavakat, rövid tartalmakat közlünk a fülszövegek nyomán. Eléggé hatástalan eszköz ez. A Csehszlovák Rádió magyar adása is több figyelmet szentelhetne főként a Madách kiadóban megjelenő könyvújdonságoknak, változatos formákban. Magának a Madáchnak a reklámtevékenysége sem kielégítő, sőt. Az évenként kiadott prospektuson, valamint egy-két reklámnyomtatványon és az Irodalmi Szemle hátsó borítóján kívül nincs más eszköz, nincs olyan, amely utcán, közterületen hívná föl a figyelmet Madách-kőnyvekre és hát magára a kiadóra. Egyébként közterületi könyvreklámról szinte nem is beszélhetünk, némely városban látható ugyan egy-egy csőlábas tábla vagy üvegszekrény, de többnyire elhanyagolt állapotban, megsárgult könyvborítókkal. Pedig ez az eszköz városon és falun egyaránt lehetne haszonnal alkalmazható, egy kis akarattal, egy kis fantáziával olyan blikk- fangok lehetnének, melyekre nem lehet nem odafigyelni. Nagy előnye még, hogy olcsó. Mint ahogyan a plakát is, mely szintén hiányzik az eszköztárból. Elgondolkoztató, hogy any- nyi minden kap helyet „házilag készített“ plakátokon, csak épp könyvek nem. Ugyanúgy hiányoljuk azt, hogy központilag nem jelentetnek meg magyar nyelven reklámplakátokat, reklámnyomtatványokat, kirakatok üvege mögött és közterületeken csak szlovákul olvashatunk ilyeneket. Reklámfilmek is csak szlovák nyelven vannak nálunk, Madách-könyvekkel pedig nem találkozunk sem az itteni, sem a magyarországi televíziós kőnyvreklámokban, holott ez az eszköz egyike a leghatásosabbaknak manapság. Nem tudom, hogy — mindent egybevetve — mennyit áldoznak nálunk a magyar nyelvű könyvek reklámozására, a jelek, tapasztalatok mindenesetre azt mutatják, nem sokat. Nem sok van a reklámtevékenységhez annyira szükséges fantáziából, ötletekből sem. A könyvesbőlt-vezetők, könyvtárosok, a hivatásos könyvterjesztők se nagyon törekednek arra, hogy szemfogó reklámeszközökkel keltsenek közérdeklődést egy-egy könyv iránt. Igaz, néhol kevesen vannak, és se lehetőségük, se anyagi fedezetük nincs rá, vagy a képzettségük hiányos, vagy anyagilag nincsenek ösztönözve arra, hogy rugalmasabb reklámtevékenységet fejtsenek ki. ürülhetünk, ha egy-egy könyvesboltunk pultot nyit valamelyik kulturális rendezvény alkalmából. És arra is csak gondolni tudunk: milyen jó lenne, ha legalább a melegebb hónapokban az utcán is árulnának könyvet, egészen közel vinnék azt az emberekhez. Hírverés lenne ez is, nem akármilyen. Amíg egységes, szervezett reklámtevékenységről nem beszélhetünk a könyvvel kapcsolatban, úgy gondolom, több figyelmet kellene szentelni mindenütt a kevésbé költséges, könnyen használható, reklám- eszközöknek, még akkor is, ha csak egy szűkebb körben hatnak. Végül is a szűkebb körök tágulhatnak, mi több, egységesülhetnek egy folyamatban, mely nem a könyvért, a könyvkereskedelemért van, hanem az olvasó emberért. BODNÁR gyula Két ellentétes arc A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában az 1979-es könyvhéten indult útjára a Kaleidoszkóp elnevezésű sorozat, amelynek vékony kötetében a Magyar Rádióban elhangzott legsikeresebb dokumentumjátékok jelennek meg nyomtatásban, a rádiójáték szövegének bárminemű változtatása nélkül. Az 1979-ben megjelent hat kötet közül né- hánnyal találkozhatott az olvasó a mi könyvesboltjainkban is. A napokban került kezembe a sorozat legújabb kötete, amely ezúttal két művet, MartinkÓ Károly Páter Tarzícius és Maráz László Másokért élni. című dokumentumjátékát tartalmazza. A két szerző közül azt hiszem Maráz László rádiós munkássága az ismertebb hazai magyar rádióhallgatóink előtt. Munkásságát — egy-egy rádiójátéka kapcsán >— már több ízben méltatták hazai magyar lapjaink is. A kötetben szereplő, Másokért élni című műsoráról Bodnár Gyula írását éppen az Oj Szó-ban olvashattuk annak Idején. „Hangfelvételek egy paraszt- ember arcképéhez“ az alcíme illetve a közelebbi műfaji meghatározás a dokumentumjátéknak, s Maráz László eddigi dokumentumjátékai közül talán ez volt až egyedüli, melynek kapcsán az elismerés mellett számottevő negatív előjelű kritika is megjelent a sajtóban. Jómagam véleménye már akkor is a* volt, hogy az elmarasztaló bírá latok nagy része a téma — a paraszti és kisebbségi sors — hiányos, vagy éppenséggel a túlságosan „felülnézetből való ismeretén“ alapult. Pedig hát éppen ez az a terület, amelynek árnyalatait Maráz szinte leheletnyi finomsággal ábrázolja műveiben. A könyv jóvoltából most újra végigkísérhetjük útján a magyarországi Bácsbokodról a csehszlovákiai Naszvadra (Nesvady) — a népművészeti csoportnak segíteni — hazainduló Lebó Sándort, s részesei lehetünk egy sokkal hosszabb és viszontagságosabb — képzeletbeli — utazásnak is. Költőien szép élet az övé, az elmondott és átélt hányattatások, gyötrődések, szegénység ellenére is, mert megszépítette azt a mások, a mindenkori közösség boldogulásáért, felemeléséért való állandó munkálkodás, melyet — akik ismerjük öt, tudjuk — csak a halál állíthat majd meg. „Én mindig azon voltam, hogy a helyzeten valahogy javítsak .. . Mert én azt tartom, hogy a legszebb munka másokért dolgozni, másokért élni“ — mondja élete summázásaként a naszva- diak, bácsbokodiak és nagyon sokak „Sándor bácsija“, s szavait hallva, mondatait olvasva érezzük, hogy tisztelgő főhajtásunk csak a minimum lehet az ilyen emberek előtt. A kötet másik darabjában Martinkó Károly egy teljesen ellentétes „ember“ portréját rajzolja meg, s ha következetesek akarunk maradni, az ő dokumentumjátékának a „Hangfelvételek egy csaló arcképéhez“ alcímet kellene adnunk. S talán ez az elsődleges oka annak, hogy az ember szívesebben látná mindkét művet külön kötetben. Bár nem minden fenntartás nélkül de el tudom fogadni a kiadónak a könyv ilyetén szerkesztésével követett szándékát, nevezetesen azt, hogy így tárni az olvasó elé két teljesen ellentétes falusi környezetben mozgó ember portréját. Amíg „az egyik, visszaélve intelligenciájával megkárosítja a benne hívőket (álpapról lévén szó), a másik tanulatlansága ellenére szószólójává válik min denkori közösségén«^“ NAGY LÄSZLÔ Csodával táplálkoztam Nem volt áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila. A Kollégiumból naponta oda- vonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam. Pápán 1941 decembere nekem József Attila jegyében telt. Álmodtam vele, dolgoztam érte. Öt szabadversét ismertem már a Zilahy-féle Hídból. Apostolian gyönyörű munkát végzett az a pesti szobalány, aki elcsente gazdájától a folyóiratot s hazahozta a faluba. Azon a nyáron a cséplőlányok: kévémetélők és pelyvahordók, így sóhajtoztak este: „De én nem vagyok fáradt / Csak a tenger jött el a küszöbömig". Mert versben beszéltem velük. Most mosolygok ezen, de nem szégyenlem, akkor léptem tizenhatodik évembe. Karácsony közeledtével a sóvárgott könyvön is díszlett fenyőág, angyalhoz hasonló alakzat, karját kitárva az is hívogatott. Eladtam két lovamat, mint vízfestményt, s jártam a keramikushoz színezni a karácsonyi szobrocskákat. Sok rózsaszínt, szamár-szürkét festettem, mire a könyv ára összejött s megvehettem. A Szappanosvíz című versnél nyitottam ki — elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem. Otthon a szünetben állandóan nyitogattam József Attilát. Olvastam ülve, állva és ágyon has- mánt, míg hároméves öcsém lovagolt rajtam, szüleim rémületére ilyen szavakkal: „Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám.“ Nappal inkább olvastam istállóban, ott legjobban elmélyedhettem benne. Föl kellett állnom a jászolfára, úgy hajoltam az ablakba: irodámba — ahogy apám nevezte. Míg fönt a jégvirágoknál a csodával táplálkoztam, lent a kisborjú rágcsálta a nadrágom szárát. Így is békés, betlehemi volt a hangulat, s néha-néha fohászos: mért nem lehet velem valóban is a költő, akinek nem jutott a boldogságbólI Tűnődve sikertelen sorsán, csöndben, de keményen megítéltem a kort, vele az irodalmi közvé- ményt. Megesküdtem, én soha nem leszek hűtlen a szerencsétlenhöz. Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört, napszámosarcút. S körülfestettem mind a keltőt hemzseoő aram/kíguók- kal. NÉMETH GYULA ÚJ sző 1980. XII. 15. 4
