Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)

1980-12-09 / 291. szám, kedd

Búcsú, keserűség nélkül m búcsú szomorú dolog. Kü- fM. lönösen, ha tudjuk, hogy a búcsúzás végleges és a távo- zót már soha többé nem látjuk viszont. El a búcsúzás is végle­ges volt, s mint ilyenkor lenni szokott, könnyes is, ám a köny- nyékét a kacagás csalta az em- berek szemébe. Ahányszor csak megjelent a színen a házsártos, cregecske Simone, a nézőtéren kirobbant a nevetés. Nevettek a színészek is, s mivel képtelenek voltak megőrizni komolyságu­kat, el-elfordultak a kulisszák 'leié, hogy elrejtsék kikívánkozó kuncogásukat. Ján Haľama, a Szlovák Nem­zett Színház alig negyvenéves, Kiváló munkáért kitüntetett ma- \gántáncosa, aki annyi feledhe- íetlen élménnyel ajándékozta meg huszonkét éves pályafutása során a balettrajongókat, nagy­sikerű szerepében, a Hasztalan Óvatosság Simoné mamájaként vett búcsút a közönségtől és a színpadtól. — Huszonkét éve táncololk, de még soha nem tapasztaltam olyan érdeklődést irántam, mint most, amikor végleg távozom a színháztól — mondja mosolyog­va. Mosolyában nyoma sincs iróniának vagy keserűségnek. — Magam határoztam el, hogy búcsüt mondok a színpad­nak. Persze, táncolhatnék még, de úgy tartom helyesnek, hogy most távozzam. Sokan csodál­koznak, sajnálkoznak a távozá­som miatt, és ez, nem titko­lom, jőlesik. De a mi szakmánk rettenetesen igénybe veszi az embert. Kezdő táncos korom­ban azt mondtam magamban: 35 éves koťomig a maximumot nyújtom, aztán lazítok egy ki­csit. Közben elmúltam 35 éves és nem tudtam lazítani. — Hogyan lett táncos? — Vidéken, Komárom mellett nőttem fel, a szüleim egyszerű emberek, akiknek fogalmuk sem volt arról, mi a balett. Aztán iáttam egy filmet, „A balett csillagai“ volt a címe, amely meghatott és felkavart. Különö­sen Galina Ulanova tánca a Hattyúk tavában. Pályaválasztás' kor két helyre jelentkeztem: az erdészeti szakközépiskolára és a (konzervatórium balettszakára. A konzervatóriumból hamarabb jött meg a válasz... A nehézségek később jelentkeztek. Elég gyen­ge fizikumú gyerek voltam, eleinte nem tartoztam a legjob­bak közé és ezért már az első év elején el akartam menni. De meggondoltam magam. Ösztö­kélt a becsvágy: megmutatom, én Is képes vagyok arra, amire ia többiek. Az év végén már a legjobbak közé tartoztam. —Sokan azt állítják, hogy szerencse nélkül nincsen művé­szi karrier. — Nem hiszek a szerencsé­ben. A balett nagyon igazságos, egyike azoknak a ritka szak­Jozef Vavro felvétele máknak, ahol a szerencse vagy a protekció nem játszhat szere­pet. A színpadom csak azt mu­tathatja az ember, amit tud. A közönséget nem lehet becsapni. Hiába kap valaki főszerepet, ha a meillette mozgó táncos jobban táncol, azt fogják figyelni. — Ha most felkínálnának Ön­nek egy „testére szabott“ szere­pet, nem fogná el a kísértés, hogy ismét színpadra lépjen? — Nem. Engem tökéletesen kielégítettek azok a szerepek, amelyeket eltáncolhattam. A klasszikus repertoár csaknem valamennyi szép szerepét eltán­coltam és különösen a bemuta­tókat szerettem. A bemutatók­ban az új vonzott... Nem va­gyok az a típus, aki az utolsó pillanatig görcsösen ragaszko­dik a színpadhoz. Talán a becs­vágy hiánya volna ez? Nem tu­dom, mindenesetre elmondha­tom, hogy kiéltem magam ezen a pályán, nincsenek el nem ért vágyaim. — Sok pályatársa, felhagyva az atkív táncolással, koreográ­fusként működik. Önnek is van­nak ilyen tervei? — Ahhoz több önbizalom kel­lene. No meg az a bizonyos „isteni szikra , amitől a ko­reográfia valóban kitűnő lesz. — Ne haragudjon, de szá­momra kissé különös, hogy egy kiforrott művész az önbizalom hiányáról beszél. Azt hiszem, már ahhoz is, hogy valaki kiáll- jon a közönség elé, bizonyos önbizalomra van szükség. — Lehet, hogy különös, de én még ennyi év után sem tudom magam beleélni a művész sze­repébe. Mindig csodálom azo­kat, akik a civil életben is hangsúlyozzák művészvoltukat, s árad belőlük az önbizalom és a magabiztosság. Nekem valahogy nem volt időm és alkalmam ar­ra, hogy ezt elsajátítsam. Talán azért, mivel örökösen respektál­nom kellett valakit: az iskolá­ban a tanáraimat, a színházban a koreográfust, a rendezőt, a karmestert. Az sem dagasztja túl nagyra a táncos önbizalmát, hogy — ki tudja, miért — még negyvenéves korában is úgy bánnak vele, mint egy magate­hetetlen kisgyerekkel: no, most gyere, állj be, ugorj... A fellé­pés előtti izgalom is ilyen do­log. Hiába a színpadi rutin és a mögöttem sorakozó évek, min­den előadás előtt rettenetesen drukkoltam. — Most, nyugdíjba vonulása után mihez kezd? Készakarva mondom ezt a nyugdíjaztatást, ízlelgetnem kell a kifejezést,hi­szen annyira nem illik Önhöz. Egész lényéből árad a fiatal­ság ... — Jelenleg a tanítással kí­sérletezem, azt próbálgatom. Még nem tudora, fog-e menni, talán hamarabb kellett volna el­kezdeni. Ehhez a munkához is nagy gyakorlat és sok tapaszta­lat kell. Vesszőparipának meg ott a kertem. Gyerekkorom óta vonzódom a természethez. Szen­vedélyem a kertészkedés és a galambtenyésztés. Csaknem min­den szabad időmet a kertemben töltöm, ami csodálatos kikap­csolódást jelent. És még egy szenvedélyem van: a festmé­nyek. Nem rendelkezem külö­nösebb művészettörténeti Isme­retekkel, egyszerűen szeretem a szépet, ez ragad meg egy-egy jó képben Is. Már arra is gon­doltam, hogy restaurálással ke'zdek foglalkozni Ez nekem való munka volna. t\jem kételkedem abban, IX hogy Ján Haľama a kép­restaurálást is kitünően csinál­ná. De inkább tiszta szívből azt kívánom, lelje kedvét a tanítás­ban. E nem mindennapi mű­vésznek ugyanis van mit átad­nia a fövő táncosnemzedékének. VOJTEK KATALIN HOGYAN KELL KÉRDEZNI? A LÄTSZATAKTIVITÄSRÖL Többször hallhatjuk pedagó­gusoktól, hogy az elhangzott kérdések és válaszok számából ítélik meg egy-egy tanóra akti­vitásának fokát. (Sok beszéd — jó óra, kevés beszéd — rossz óra.) Miből fejlődött ki ez a kérdezési mánia? Kezdetben volt a pálca, majd (vele egyidőben) a magoltatás, a legújabb időkben az agyon- magyarázás, és amikor az akti­vitás divatos követelménnyé vált, talán akkor fejlődött ki a látszat-aktivitás gyümölcsöző kérdezés. A folytonos kérdezés többszörös „haszonnal“ jár: egyrészt nem hagyja, hogy a tanuló figyelme elkalandozzék (még akkor sem, ha a téma őt egyáltalán nem érdekli), más­részt a helyes válaszok mintegy megnyugtatják a tanítót. Nem mellékes az sem, hogy a kívül­ről fülelő az Ilyen órát pergő ritmusúnak, mozgalmasnak ta­lálja. De vizsgáljuk meg közelebb­ről ezeket az „erényeket“. Szabad-e a tanuló figyelmét lekötni olyan gondolatokkal, amelyek a legkevésbé sem ér­deklik őt? Ha ez egyáltalán si­kerül, súlyosan vétkezünk. Az amúgy is túlterhelt gyermek­agyakat arra kényszerítjük, hogy kétszeres erőfeszítéssel fogadják be a temérdek tudni­valót. Ha az óra motivációk hiányában nem képes a tanulók figyelmét állandóan a felszínen tartani, akkor a gyakori kérdés­feltevés jó mankónak bizonyul. Csakhogy ez a figyelem erősza­kos lekötésén (sakkban tartá­sán) töl semmire sem jő. A kérdések általában köny- nyen megválaszolhatók, ezért majdnem mindig meg is vála­szoltalak. (Ha nem, akkor az óra darabossá válik, szétesik.) De ez nem azt jelenti, hogy a tanulók értik, tudják az anya­got. A részleteket firtató kér­dések fátylat borítanak az ösz- szefüggésekre. Az óra kívülről egységes, de az ismeretek a gye­rekek fejében alig-alig rakha­tók össze. Nem csoda, hogy aki a következő órára nyugodt lel­kiismerettel akar beülni, annak tanulnia kell. Miért, bűn a ta­nulás? — kérdezik most meg­döbbenve főleg azok, akik gyer­mekkorukban a szorgalmat még magasabbra értékelték, mint magát a tudást. Nem tanulni bűn, hanem fölöslegesen tanul­ni. Rohanó századunkban nagy luxus kétszer küszködni annak megértésével, amit elfogadha­tóbb tálalás mellett első hallás­ra, olvasásra is megérthetnénk. Az óra pergő ritmusa pedig nem több csalóka külsőségnél. A tanuló önállóságának nem feltétele a pedagógus gördülé­keny munkája (magyarázata, kérdezése, segédeszköz-haszná­lata). Sőt, legtöbbször a nyüzs­gő tanító passzív tanulókat, a tetszetős külső hiányosságokat (önállótlanságot) takar. Ide kívánkozik még a fölös­leges kérdések problémája. A gyerekek tenniakarását sok mindennel le lehet törni. Azzal is, ha lényegtelen dolgokban precizitást követelünk. Még sú­lyosabb hibát követünk el, ha ezt a kérésünket számon kér­jük, visszakérdezzük. (Például, hány centiméteres margót kell húzni, vagy milyen színű cer- ruzával kell a címet aláhúzni.) Amit mi precizitásnak, rendsze­retetnek hiszünk, azt a gyere­kek nyűgnek, szőrszálhasoga- tásnak és nevetségesnek is tart­hatják. Ne várjunk önállóságot azoktól a tanulóktól, akiknek — szokás-rendszerek kialakítá­sa ürügyén — minden mozdu­latát, megnyilvánulását előre megtervezzük és megparancsol­juk. Nem akarom a kérdezés lét- jogosultságát teljesen kétségbe vonni. Nem lehetünk meg nél­küle, és nem is ez a legrosz- szabb módszer. A könyvből való olvastatás, a passzivitást szülő magyarázás, a megfélemlítés, a magoltatás, mind-mind megelő­zik. Meg aztán lehet jól és mér­tékkel is kérdezni. De ne te­kintsük az aktivitás kizárólagos felkeltőjének, és főleg ne fok­mérőjének. Próbáljunk az órán olyan légkört teremteni, hogy mi legyünk a kérdezettek. Ilyen­kor egy-egy (nemcsak matema­tikai) feladat megoldása köz­ben nem várt problémák is föl­merülhetnek. Esetleg olyanok is, amelyekre kapásból nem is tudunk válaszolni. De ez ko­rántsem olyan kínos helyzet, mint amilyet a tanulóknak nap­jában többször is át kell élniük, ha kérdések tömegével bombáz­zuk őket. HORVÁTH GÉZA SZOVIET FILMEK FESZTEVAUA SZIBÉRIÄDA „...Ez a felejthetetlen film olyan izgalmas és mámorító, mint egy idegen országban tett hosszú utazás — szokatlan hős­költemény a szibériai mélysé­gek feltárásárólígy értékelte egy francia lap a Szlbériáda című filmet, miután 1979-ben elnyerte a cannes-i filmfeszti­vál zsűrijének különdíját. „Ez a film elejétől végig csodála­tos. Természetesen nemcsak ki­fejező külső felvételei miatt. Kitűnő a rendezése és érdekes a témája is. A színészek nagy­szerűek. A film óriási sikert aratott a fesztiválon“ — írta egy másik francia lap. Andrej Mihalkov-Koncsalovsz- ktj nagyszabású freskója évszá­zadunk történetét öleli fel. E gén a felbecsülhetetlen értékű olajkincs feltárása közben hősi halált hal. Egymással küzdenek, Jó és rossz hagyományokkal, de a természettel is ezek az embe­rek. Erdőben kell utat vágni, pokoli mocsárban szilárd ta­lajt lelni ahhoz, hogy a száza­dokon át mozdulatlan élet csakugyan emberivé nemesed­jen. A Szibériáda azt is érzé­kelteti, hogy ebben a hatalmas harcban mekkora szerepe van az embernek: eltörpülhet vagy a fejlődés fölé nőhet. A világ és a történelem erdejében is utat kell vágni ahhoz, hogy az ember ereje, embersége és tu­dása az emberiség hasznára váljon, a jövőt szolgálja. Jelenet a Szibériádából monumentális, négyrészes poé­ma cselekménye Jelanyban, egy isten háta mögötti kis szibériai faluban játszódik. Két család vetekedik itt, a Szolomínok és az Usztyuzsanyinok; az egyik módosabb parasztfamília, a má­sik keserves munkával élő s már ezért is a forradalomhoz húzó szegényemberek családja. Az első fejezet még a cári Oroszországban játszódik. A módos és népes Szolomin csa­lád zajos, de eseménytelen éle­tet él, az Usztyuzsanyinok pe­dig utat építenek az erdő ren­getegén keresztül, hogy „kitá­gítsák“ a falu láthatárát. A for­radalmi időkben aztán Nyikolaj Usztyuzsanyin szerelmével, a Szolomin-lánnyal együtt elhagy­ja a falut, hogy a harmincas években teljhatalommal érkez­zen vissza, rövid úton börtön­be küldve sógorát. Ez azonban megöli őt, s Nyikolaj kisfia — a két család közös sarja — el­kerül a faluból. Rövid világhá­borús közjáték után a hatvanas években tér vissza, olajfúrómes- terként, s — ha rövid időre bot­rányokba keveredik is egy újabb Szolomin-lánnyal való szerelmi kapcsolata miatt — a film vé­A hat évtizedet átívelő fil­mes családregénynek az igazi főszereplője tehát a szibériai természet. Ivan Paatasvili ka­merája a rendező szándékainak megfelelően a maga titokzatos­ságában és fenségességében idézi meg a tájat. Igazi filmre­gény a Szibériáda, bár nem minden képsora hömpölyög gördülékenyen és méltósággal. Helyenként terjengős a leírás, a pátosz is lehetne visszafogot­tabb. A híradóbetétek kort fes­tenek, kár, hogy jobbára csak az illusztráció szintjén, elég idegenül hatva. A színészek vi­szont kitűnők: Nyikita Mihal- kov, Ljudmila Gurcsenko, Vita- lij Szolomin, Vlagyimir Sza- mojlov, Szergej Sakurov hiteles jellemet formálnak. Andrej Mihalkov-Koncsalovsz- kij alkotása — az említett hi­bák ellenére is — remekmű; a huszadik századi szibériai falu fejlődését-változását hitelesen, atmoszféra-teremtően mutatja be. Az ember és a természet harcáról, összetartozásáról, el­lentétéről és egymásra utaltsá­gáról költőien, filmes szakérte­lemmel vall. Megérdemli a fi­gyelmet. TAJGAI TÖRTÉNET A Tajgai történet egyik kockája Egy irodalmi mű filmre al­kalmazása sok-sok buktatót hordoz magában. Az egyik ilyen, hogy a néző — sok eset­ben ismerve az eredeti alap­anyagot — bizonyos elvárások­kal ül be a nézőtérre s gyakran csalódottan távozik a moziból, mert a filmváltozat nem adta vissza az olvasottakat, az él­mény tehát nem ismétlődött meg. Ez az érzése támad annak is, aki megnézi a Tajgai történetet, bár talán nem olvasta V. Asztaf- jev elbeszélését, mely alapján a film készült. A filmes válto­zat ugyanis nélkülözi az elbe­szélés varázsát, így aztán a taj­gai vadász és egy balesetet szenvedett lány története meg­lehetősen szentimentális, bár korántsem érdektelen sztorivá válik. Vlagyimir Fetytn rendező javarészt csak a történet elme­sélésére törekedett, jóllehet az irodalmi alapanyag többre is lehetőséget kínált. —ym— űrszó 1980. XII. Ô.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents