Új Szó, 1980. december (33. évfolyam, 284-308. szám)
1980-12-24 / 304. szám, szerda
T eljesen véletlenül hallottam meg a mondatot. Gondosain ápolt, alacsony, jól öltözött negyven körüli hölgy mondta a férjének. A férj ránézett feleségére, mély lélegzetet vett, de nem szólt. A már kezében tartott négy könyvből hármat visszahelyezett a polcra,, majd a pénztárhoz ment, kifizetni azt az egyet. Csehov novelláinak gyűjteményes kötetét. Amíg a pénztárnál sorakozott, neje a tágas, most éppen vásárlóktól zsúfolt könyvesbolt bő választékot kínáló polcai előtt illetette magát, s bele-belelapozott egy-egy könyvbe. Mert ő már Ilyen. Öt szívből érdeklik a Aetetlen értéknek is nevezhetünk? Az ezerszer leírt tétel itt is érvényes: a figyelmességben a szeretet a fontos, nem az ajándék pénzbeli értéke. A gondosan ápolt hölgy bizonyára nem ilyen kérdéseken töprengett. Leült a 'könyvesbolt közepén álló fotelek egyikébe, s úgy tett, mintha olvasna. De nem olvasott. Fél szemmel a pénztárnál türelmesen sorakozó férjét, fél szemmel pedig a vásárlókat leste, vajon kinek biccenthetne a fejével olvasói pózából. S amikor talált valakit, gyors köszönés után visszavonult a nagyon fontos olvasásba. IGENIS: AIANÜK könyvek. Sőt, vásárol is könyvet. Olykor-olykor. Egyenként. Nehogy megártson. Igaz, hogy nem ajándékba vásárolja, csak úgy, adalékként, mert ma már ez is módii. A hivatalban hallotta vagy a szomszédasszonytól, nem tudom, tény, hogy a nagy értékű — helyesbítek — sok pénzbe kerülő ajándék mellé néhány korona értékű könyv is járja manapság. Minden viszonylagos. Nem tudható, hogy egy kamasznak — aki, párbeszédükből kiderült, mezőgazdasági szakközép- Isikolába jár — Csehov Szakadékban című novellagyűjteménye vagy a sífelszerelés szerez-e nagyobb örömet. Kamasza válogatja, na és az édesanyja. Az édesanyja szerint nyilván a sífelszerelés. Az került több pénzbe. S ahogy a hölgy megfogalmazta a véletlenül meghallott mondatot: — A könyv ma már nem ajándék. Miért nem ajándék? Pontosabban: miért nem rangos ajándék a könyv, a hanglemez? Miért csupán kísérőjelenség, adalék, toldalék vagy még az sem? Mert egész évben vásároljuk őket? Mert kisebb ünnepi alkalmakra is a könyvesboltba szaladunk, s csalt azután a kalaposhoz, a cukrászdába meg nem tudom hová? Ezért? Vagy azért, mert a könyv, a hanglemez a többi ajándék- tárgyhoz viszonyítva viszonylag olcsó? S ami olcsó, annak az értéke sem nagy? Ajándékozási, emberi értéke ...? Hát nem elsősorban a szeretetün- ket adjuk az ajándékkal, sze- retetünkkel ajándékozunk, s csak azt tiszteljük meg vele, akit szeretünk, akikhez ragaszkodunk, akik jelentenek nekünk valamit, amit megfizetA férj is leste a nejét, s mert a zsúfoltság a segítségére volt, a pénztár előtt szemlélhető könyvek közül is választott egyet, s a másikhoz csomagolta tta„ Ajándéknak? S kit ajándékoz meg vele? A kamasz fiát, akinek négy könyvet választott ki, de hármat a felesége parancsára visz- szatett a polcra? Netán önmagát? Mert ő is szeret olvasni, amikor éppen úgy érzi, hogy az örökös kihívás, az időről időre megismétlődő szembesítése embernek és világnak megint elérkezett? Vagy mégis a ragyogó alakváltó ösztönnel rendelkező nejére gondolt, aki éppen Ady verseinek olvasását mímeli? „Harang c se dűl, / Ének zendiil, / Messze zsong a hálaének, / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek“ Magába száll minden lélek? És tovább: „De jó volna mindent, mindent, I Elfeledni, / De jó volna játszadozó / Gyermek lenni. / Igaz hittel, gyermek szívvel / A világgal kibékülni, / Szeretetben ttdvözülni.“ Vajon hogyan értelmezi a két sort — „De ió volna játszadozó / Gyermek lenni. Látszólag azon Is meditál, miként lehet „szeretetben üdvö- zülni“. Látszólag ... Vagy azon töpreng: ezért a könyvért sok a majdnem ötven korona, Ady nem ér meg ennyi pénzt, hiszen a könyv, ráadásul, nem is ajándék. Nem rangos ajándék, hanem amolyan tehertétel. Akár a drága ajándékhoz a csomagolópapír. Csak ez díszesebb ... És, mert hátha nézi őt valaki, továbblapoz. „Ezúttal sírva, szépen / For- gok meg lelkemnek régi ! Gyermekes életében: / Boldog új évet kívánok. / Ontom a füstjét / A szavaimnak, / Pólyáivá és idegesen. / Be mesz- sze ringnak 1 Az én régi terveim, / Az én régi társaim Is / De messze vannak, / Boldog új évet kívánok.“ Vajon hol maradtak e hölgy útbaigazító barátai, társai? Hol az ellenvetések? Hol a szaggatott és töredékes benyomások és vallomások az önszeme láttára alakuló világról? Amelyben a könyv tehertétel, Igen, „be messze ringnak“, de messze maradtak. Valahol nagyon messze, behozhatatlanul távol, mélyen. De reménykedem. A férj a Csehov-könyv mellé egy másikat is csempészett. S azért is reménykedem, mert remélem, a karácsonyfa alatt díszelgő tárgyak közül a könyvet tartja legértékesebb ajándéknak a kamasz. SZIGETI LÄSZLÖ Kisvonaf, apával Lipcsey György: Élni! Volt egyszer egy tizenhárom éves fiú, aki felhúzós játékvonatot szeretett volna 'karácsonyra, olyat, amilyen már volt is neki, fénylő sínen körbe-körbe szaladót. — Nagy fiú vagy már te, nem illiik hozzád az ilyesmi — mondja az anyja. — Miért ne?! Ha vonatot akar, hát legyen vonatl — mondta az apja, és kacagott szívből, hogy fiának, akit nemsokára már a tánciskolába is be kell iratní, ilyen gyerekes játék kell. Nem volt több vita a szülők között, az anyját mindenekelőtt az apja derűje nyerte meg az ügynek, megvásárolták a játékvonatot, a fiú pedig türelmetlenül várta a 'karácsonyt, számolta a napokat, még öt, még négy, még három... Két nappal karácsony előtt rosszul lett az apja, kórházba kellett vinni. Ö periig hogy várta azt a pillanatot, amikor láthatja nagy fiát a körbe-körbe szaladó kisvonattal. A fiú karácsonyeste fölnyitotta a dobozt, egymásba illesztette a síneket és elindította a vonatot. Boldog volt. Három hét múlva meghalt az apja. A halála előtt egy héttel meglátogatták őt a kórházban, már nem tudott beszélni. A fiú megcsókolta apja borostás arcát, megköszönte a vonatot és lelkesen részletezte, milyen nagyszerű. Az apja, a negyvenegy éves, hatalmas ember már a fejét sem tudta mozdítani, csak nézett mereven fölfelé, és ömlött a könnye. A fiú még egyszer látta így az apját, a halálának napján, otthon a hálószobában. Mentőautó vitte haza, miután az orvosok közölték az anyjával, hogy a férje menthetetlen. A halála előtti pillanatokban még nagyon szeretett volna valamit mondani az apja, de annyi ereje sem volt, amennyi egy parányi hangocska kiejtéséhez kell. Csak nézett, mereven fölfelé, és ömlött a könnye. A fiú azóta minden karácsonykor arra a kis felhúzós játékvonatra gondol, amelyik elvitte az apját. Mert ő úgy hiszi ma is és úgy fogja hinni örökké, hogy a kis játékvonat vitte el. Pedig tudja, látta, hogy történt az egész, szeme előtt aludt ki az apja élete. És mégis. Meg is írta egyszer, körülbelül hat évvel a halál után. írogatott korábban is már, mint afféle diák, szerelemről, békéről, fakadó rügyekről, hulló levelekről. Irodalomnak szánta minden mondatát, de egy-egy „vers“ vagy „novella“ megalkotása után hamar rájött, hogy amit művel, az csupán iskolás gügyögés az élet felszínéről, nagy szavak teát- rális fölvonultatása. Ez volt az első olyan írása, melyet jobbnak tartott minden addiginál. Nem merte irodalomnak nevezni, de szépnek és szomorúnak érezte, és hosszú tépelődés után úgy döntött, hogy elküldi valamelyik lapnak; szégyellni nem fogja magát, ha nem közlik, a véleményből meg okulhat. Az írás megjelent, elolvasta, mégsem volt, nem lehetett boldog, mert a sorok mögött megjelentek a képek is, köztük az is, amelyet valójában nem látott, csak az anyja szavai nyomán alakult ki benne: hazafelé a mentőautóban apja minden erejét összeszedve felemelte a felsőtestét és azt kiáltotta: élni, élni; aztán visszaesett. Az írás gyermetegen fejeződött be, valahogy úgy, hogy a fiú mindaddig, amíg az apja meg nem halt, azt hitte, csak a nagy vonatok viszik el az embereket, csak azok okoznak szomorúságot, a ikisvo- natok mindig csak örömet hoznak. Hát nem. Azok is elvihetik az embert. Ma viszont, amikor már túl van a harmincon és a saját kisfiát látja játszani hasonló játékvonattal, ismét ügy hiszi, hogy a játékvonatok mindig örömet hoznak. De miért is hinné másként? És hiheti-e egyáltalán másként? Szereti ma is a felhúzós kis játékvonatokat, szereti nézni, amint szaladnak körbe-körbe. Ha elromlik az egyik, másikat vesz. Talán azért is: hátha va- lamenyik visszahozza az apját — annyi év után, éppen karácsony estéjén. RODNÄR GVULA 19tí0 XII. 24. K ét elgondolkoztató történettel kezdem. Az idén nyáron felüdülést és fogyást elősegítő teniszmeccsre készülődtem, de partnerem nem érkezett meg a megbeszélt időre. Harmadikos gimnazista ütögetett a gyakorló falnál, tőle kérdeztem, van-e kedve egy partira. Ráállt. Csíkozás közben ugrattam, mennyi előnyt adjak neki, hogy kiegyenlített legyen a küzdelem. Fölpiszkálhattam a hiúságát, mert fogadást ajánlott. — Mennyi legyen a tét? — kérdeztem félig komolyan. önérzetesen rávágta: — Aki veszít, az fizet egy ötszázast. S hogy megfelelő nyomatékot adjon szavainak, kihúzta farzsebéből az ötszázast és hozzátette: — A fater adta, ennyi a zsebpénzem, de bedobom, legföljebb nem sörözünk egy-két hétig. A másik történet egy faluban esett meg, ahová a műsorválasztó bizottság tagjaként kerültem. Jókedvű fiatalok érkeztek, többször gépkocsival, ketten vadonatúj ezerhatszázas Ladával, mindannyian divatos ruhát viseltek. A mai fiatalok, akiknek már mindenük megvan, mondtam volna, de felgördült a függöny és ezek a korszerűnek vélt fiatalok, őszintén, szelepüket teljesen átélve adtak elő valami iszonyú bárgyú- ságot az anyósról, a harcias menyecskéről meg a sarokba húzódó, nyámnyila férjről. Az előadás végén nagy taps, aztán a szereplők és a nézők nagy megkönnyebbülésemre kiléptek a kultúrházból — a huszadik század második felébe. Két kis történet, amely valamiképp összefügg. Öröm végigmenni Dél-Szlovákia gondozott, portala- nított utakkal, emeletes családi házakkal büszkélkedő falvaiban. Igaza volt annak a bácsinak, aki azt mondta, hogy, ha az ő apja netán felkelne a sírból, bizony nem ismerne rá szülőfalujára, mert ott — és máshol ugyanúgy — minden megváltozott. Repesne a tollforgató szíve is a boldogságtól, de az örömbe olykor üröm is vegyül, ha például nem az emeletes házba, hanem a nyári konyhába tessékelik, mert hét közben még elég sokan csak a konyhába és a hálószobába mennek be. S eszembe jutnak azok a szombat délutánok, és még inkább azok a vasárnapok, amikor csak a háziasszonyok meg a gyermekek voltak otthon, a férfiemberek mind fusiztak. Egyszer hajnali munkásvonattal utaztam, s az egyik fülkében kollégái azt a kőművest ugratták, akinek hétfőn reggel maiteres volt a füle meg a nyaka, mert vasárnap késő estig fusizott, aztán csak ledőlt a nyári konyhában, majd bekapott valamit és rohant a munkásvonatra, ahol — és feltehetően majd a munkahelyén is — kipihenheti fáradalmait. . Egyik ismerősöm büszkén mutogatta csillogó-vil- logó autóját. Egy éve vette, és nem tett meg még vele ezer kilométert sem, pedig telne neki benzinre bőven. Legtöbbször a mámáékhoz megyünk kocsival, mondta, ide a szomszéd faluba. Falvaink, kisvárosaink fiatalabb nemzedéke már nem ismeri a létbizonytalanságot. A megváltozott CSAK IS M BIS1L.? társadalmi helyzetben az emberek éltek a lehetőségekkel, megfeszített, becsületes munkával páratlan jólétet teremtettek családjuknak. De az életszemlélet mintha nem tudná követni ezt a hétmérföldes csizmával haladó átalakulást. A tudat mélyrétegeiben ott lappangó megannyi visszahúzó erő furcsa paradoxonokat teremt. Egyszerre ösztönöz tragikomikus kuporgatásra és még több munkára. E szemlélet szerint a lakberendezés, az autó nem arra van, hogy minket szolgáljon, hanem tehetősségünket reprezentálja mások előtt, és egyúttal anyagi befektetéseink eszköze is. Ugyanez a káros szemlélet még nagyobb bevételekre sarkall fusizásokkal eltöltött szombatokra, vasárnapokra. Az egyik autószerelő ismerősöm mesélte, a nyolcéves meg az ötéves fia szombat reggelenként elé áll az ajtóban: — Apu, ne menj mindig el, játsszál egy kicsit velünk. De az apa elmegy, mert ha nem, akkor — mondja ő — nem jön összes a havi nyolc-tízezer, a gyerek meg az asszony nem járhatna a legdrágább cuccokban, s ő nem fizethetne a haveroknak orosz vodkát, ráfanyalodhatna a torokmaró hazai vodkának csúfolt lőrére. A legnagyobb értékeket nem lehet pénzért megszerezni, tartja egy bölcs népi mondás, de ma erről nagyon sokan megfeledkeznek. Csak a pénz beszél, írhatnák le életszemléletük mottóját. Ezért hiszik sokan azt is, hogy gyakori és nagy zsebpénzekkel, ötszázasokkal, megoldható a gyermeknevelés. Sok szülő tetteivel, nézeteivel szinte azt sugallja gyermekének, hogy ne menjen egyetemre, mert Öt év még onnan kikerül, aztán a katonaság, és huszonöt évesen kezdheted havi ezernyolcszázzal. Ha tévészerelő leszel vagy fodrász, akkor huszonöt éves korodra már csinos summát kereshetsz magadnak. S keresnek is, sok munkával, még több fusival. Bármilyen furcsán hangzik, nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni pénzükkel. Nem teszik tartalmasabbá, színesebbé életüket. Autót vesznek, házat, nyaralói építenek — mindez örvendetes. Csak az nem, hogy ezután ugyanúgy élnek és gondolkodnak, mint más sorsú elő deik, évtizedekkel ezelőtt. A kultúra sokba kerül, de a kultúrálatlanság még többe — mondta egyik szövetkezeti elnök, amikor felavatták a korszerű művelődési házat. Megpróbálkoztak filmvetítéssel, színdarabokkal, különböző szakkörökkel. Legtöbbször azonban csak esküvőkön meg mulatságon telt meg a művelődési otthon, vagy kétes értékű kabarékon. Most már többen látogatják, mert az épülethez tartozó vendéglátóipari létesítményből este tízig nyitva tartó presszó, majd — a helybéliek szerint — kocsma lett. Az igazgató precíz jelentéseket küld, jól megnyomja a ceruzáját amikor a látogatottság rovatot tölti ki, de amikor megígérem, hogy nem írom meg a helység nevét, bevallja, hogy minden színházi előadásra ráfizetnének, ha a szövetkezet nem venné meg a jegyeket. A könyvtárban a fiatalok között Rejtő Jenő és Berkesi a sláger. Olvasom a nyugtalanító szociológiai felméréseket, mely szerint a fiatalok több könyvet vásároltak ugyan, de jóval kevesebbet olvasnak, mint elődeik húsz-harminc évvel ezelőtt. Igen, a tévé. De ott a krimik meg a focimeccsek a legnézettebb műsorok, olykor a folytatásos tévéjátékok javítják valamelyest az arányt. Ismerek lelkesítő példákat, sok-sok értelmes, okosan élő fiatalembert. Ellensúlyozhatnék számtalan pozitív példával. De most az anyagias szemlélet következményeiről igyekeztem megpendíteni egyet s mást, ezért is helytelen lenne a kozmetikázás. 0 " sszehasonlíthatatlanul könnyebb leírni, mint megvalósítani, de csak ez a járható út: érték- rendszerünket a kor igényeihez kell igazítanunk, úgy, hogy mértéket szabunk és tartunk be: kellő fontosságot tulajdonítunk munkának, pénznek, művelődésnek, szórakozásnak, egyéni és társadalmi feladatoknak, szabad időnek. Hogy sok szép társadalmi elvünk és mindennapi valóságunk még közelebb kerüljön egymáshoz. SZILVÄSSY JÖZSEF
