Új Szó, 1980. november (33. évfolyam, 259-283. szám)

1980-11-29 / 283. szám, szombat

A CSKP KB 1970 decemberi ülésének 10. évfordulójára Gondolatok a Tanulságokról Egy évtized telt el a CSKP KB 1970 decemberi ülése óta, amelyen jóváhagyták A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban kialakult válság ta­nulságai című elvi fontosságú dokumentumot. Ez a tíz esztendő teljes szélességében bizonyította ennek a doku­mentumnak el nem múló időszerűségét a tőkés és a szocialista világ folytatódó osztályharcában. Igazol- ta, jelentőségét, azt, hogy hosszú távon eszköze a reális szocializmussal harcban álló imperializmus osztálystraté­giája forrásai, módszerei és céljai feltárásának. A Tanulságok meggyőző hi­telességgel leplezik le ezt a stratégiát az új történelmi helyzetben, amikor a szocializ­mus világrendszerként hat és fejlődik, az Imperializmus pe­dig kénytelen volt átértékelni J. F. Dullesnek a hidegháború éveiből származó nem reális sémáit. Teljes csődbe torkollt ugyanis ezeknek a sémáknak legsajátabb magva — az erő­politika doktrínája, amely az atomzsarolás és a külső ag­resszióval való fenyegetés for­A SZOCIALIZMUS KÜLSŐ ÉS BELSŐ ELLENSÉGEINEK ELJÄRÄSA A Tanulságok pontosam elem­zik az imperializmus már átér­tékelt stratégiájának érvénye­sítését, amelynek során első­rendű szerepe volt a kispolgári ellenforradalmi folyamatok ösztönzésének és szakaszos ki­bontakoztatásának. Plasztiku­san vázolja a szocializmus kül­ső és belső ellenségeinek el­járását, ennek a szocialistael­lenes támadásnak, valamint a „kispolgári demokrácia“ csá­bos követelményével való de­magóg álcázásának módozatait, tárgyilagosan elemzi, hogyan teremtették meg a szocializ­mus bomlasztásához a szüksé­ges, Jóllehet szociális szem­pontból változatos hátteret olyan helyzetben, amikor kü­lönféle objektív és szubjektív Jellegű okoknál fogva hazánk­ban a szocializmus fejlődése bonyolult, kritikus szakaszán ment át. Az imperializmus arra Irá­nyuló koncepciózus törekvése, hogy a kispolgári ellenforra­dalom folyamatait átplántálja a szocialista országok állami, társadalmi és szellemi szerve­zetébe, a szocialista társadalmi renden belül számol minden szakadár tendenciával. Számol a kispolgári rétegek osz- tályingatagságával, mivel jel­lemzi őket a csoportos és egyéni önzés, hajlamosaik a nacionalista dölyfre, az elit szertelenségeire, s a ki nem elégített csoportokat és egyé­neket hatalmi vágy is fűti. A párt vezető szerepe bom- lasztásánál nálunk 1968-ban rendkívüli szerepet* játszott a párt egyes vezetőinek osztály­éretlensége és politikai fejlet­lensége. Ezek a vezetők hivalko­dóan tenyésztve személyes nép­szerűségüket, elvtelenUl meg­hátráltak az osztály- és az in­ternacionalista pozíciókból. A nyárspolgári lázadásnak ilyen és további belső feltételei ná­lunk rizikótényezővé váltak a hatvanas éveik végefelé, mi­után a hatalmon levő kommu­nista párt vezetése idejében és koncepciózusán nem oldotta meg a feltornyosult problémá­kat, mi több, megengedte a po­litikai és a társadalmi fe­szültség kialakulását. A dubčeki vezetés január előtti egy helyben topogása, valamint január utáni határo­zatlansága és koncepciótlansá­ga megteremtette azt a termő­talajt, amelyből kicsírázott az elitelmélet híveinek ösztönös- sége. Ezt beprogramozták és manipulálták a belső és a kül­ső szocialistaellenes erők. Ez a logikája minden ellenforra­dalomnak, s ez hatványozottan vonatkozik kispolgári válfajá­ra, amely eleinte felhúzza az ösztönösség zsilipéit, szabaddá teszi az ellenőrizhetetlen érzel­meik, szenvedélyeik és ösztönök széles medrét, s végül mindezt a közös szocialistaellenes me­derbe tereli, ami teljes mér­tékben megfelel az imperializ­mus, valamint a világreakció más alkotó elemei érdekeinek. A kispolgári demokrácia jel­szavainak és kinyilvánított cél­jainak — eaeket kifelé a »jobb“ és „tökéletesebb szocia* a barikád forradalmi oldalá- ellenforradalom kifejezett fő­ról átmentek ellenforradalmi szereplőivé és cselekvő jelké­oldalára, s végül a klasszikus peivé váltak. AZ ELLENFORRADALOMMAL KAPCSOLATOS HAZAI TAPASZTALATAINK májában nyilvánult meg, s amely számolt azzal, hogy a klasszikus ellenforradalom régi erőit felbuzdítja a szocialista rendszer elleni harcra. Mesz- szemenő céljai voltak, de nem érte el tervezett feladatát, hogy a szocialista országokat belülről „felszabadítsa“ a szo­cializmus alól s ezt a célját nem is érhette el a nemzetkö­zi szocializmus erejének álta­lános növekedése következté­ben. lizmus“ leplével kendőzik el —, jelenleg tüzetesen kidolgo­zott „népi“ formája van, amely tolakodóan elködösíti a végső célt — a szocialista hatalom belülről való bomlasztását és felszámolását. Az első pilla­natban nincs itt szó valamifé­le éles és gyűlölettől áthatott antikommunista fordulatról, hanem amolyan jelentéktelen változásról, amelyet azonosíta­nak a szocializmus „megrefor­málásának“, vagy „megújho­dásának“ igényével. Lenin 1921-ben, amikor fel­tárta az ún. kronstadti láza­dás hátterét, az őt jellemző osztályelőrelátással figyelmez­tetett arra, látszólag csak ar­ról volt szó, hogy a politikai hatalom a bolsevikok kezéből átmenjen a különféle elemek valamiféle bizonytalan konglo­merátumának, vagy tömbjének kezébe, az olyan elemek ke­zébe, amelyek látszólag csak kissé jobboldaliabbak, sőt ta­lán baloldaliabbak is a bolse­vikokkal. A valóságban azon­ban ezt a lázadást az ellenfor­radalmi központok azt a célt követve tervezték ki, hogy ez a mozgalom egyidejűleg kis­polgári ellenforradalomba, a kispolgári anarchista elem fel­lépésébe torkolljon, amelynek közvetítésével akarták a fehé­rek megfojtani a szovjethatal­mat. A szocializmus és az impe­rializmus osztályharcának egész történelmi szakaszában az imperializmus a kispolgári ellenforradalomra tette tétjét. Az Imperialista központok en­nek az alternatívának szünte­len figyelmet szentelnek, ér­deklődést tanúsítanak iránta, sőt az ismert Z. Brzezinski karrierjét is erre építette. Az imperializmus az elmúlt harminc esztendőben a gyakor­latban megkísérelte kipróbálni ennek az ellenforradalmi út­nak különféle változatait és más-más támaszokra orientáló­dott szocialistaellenes szándé­kai megvalósításában. Magyar- országon az 1956. évi szocia­listaellenes fordulat kísérleté­nek főszereplői a Mimdszenthy kardinális és Kétly Anna típu­sú hivatásos ellenforradalmá­rok voltak, akik ádáz harcot vívtak a forradalom és a szo­cializmus ellen még a Horthy- rendszerben. Hátországuk a na­cionalista fertőzöttségű buda­pesti kispolgári elem, a kis­polgári értelmiség, a korábban kiváltságokat élvező bürokrá­cia, az osztályszempontból fej­letlen munkások egy része, fő­leg a szocializmussal össze nem nőtt korábbi munkásarisz­tokrácia, valamint a naciona­lista demagógia által radikali- zált diákság volt. A nyílt ellenforradalom párt­ján tehát főleg a kispolgári közeg, a deklasszált elemek s a félrevezetett, megtévesztett munkások bizonyos hányada állt. Hatása alá kerültek egyes kommunisták is, akik — pél­dául Nagy Imre — a különféle személyi és revizionista komp­lexumok hatására elvtelenül oly sokáig hátráltak meg az osztályellenség elől, hogy ma­guk talán észre sem vették — A Tanulságok összegezik a kispolgári ellenforradalom mó­dosult típusával kapcsolatos is­mereteket és tapasztalatokat. Ez az ellenforradalom főképp a párt központi bizottságában levő jobboldali opportunista erőkben reménykedett, s felül­ről, kifejezetten a központból bontakozódott ki. Képviselői tudatába és politikai magatartá­sába beleszívódtak a Nyugat különféle revizionista, refor­mista és szocialistaellenes elit- eleméletei, amelyek az ún. né­pi kapitalizmusról szóló, akko­riban hivatalosan tenyésztett ideológiával összhangban és annak peremén rajzottak elő. Eboől az idegen vegyületből kipreparálták az úgynevezett csehszlovák megújhodásnak színlelten „eredeti“ főzetét, egyidejűleg leporolták a Mün­chen előtti Csehszlovákia be- neši polgári demokráciájának illúzióit és ábrándképeit, s az úgynevezett kis cseh ember nyárspolgári húrjait pengették. Két évvel ezelőtt az emigráns Llehm, a „prágai tavasz“ egyik sötét alakja beismerte, hogy még az „emberi arcú szocializ­mus“ fogalma sem született az ő gondolati kezdeményezésük­re, hanem a „nyugati barátok“ ösztönzésére. Azok nagyon jól felismerték, hogy a szocializ­mus kezdődő bomlasztását megtévesztő, félrevezető s ugyanakkor érzelmekre ható csomagolással kell elkendőzni. Az ún. emberi arcú szocializ­mus álcázott portékáját leszál­lították és a szó szoros értel­mében beleszuggerálták az ak­kori pártvezetés osztály- és in­ternacionalista szempontból legingatagabb tagjaiba. Ezek az emberek tanújelét adták annak, hogy semmiképp sem képesek marxista—leninis­ta szellemben megvalósítani a CSKP KB januári ülésének ha­tározatait. Már a kezdet kez­detén elnézték, hogy a hírköz­lő eszközöket hatalmukba ke­rítő kispolgári elemek ezeket a határozatokat eleinte torzítva, majd bomlasztó, szocialistaelle­nes jelleggel magyarázták s az engedménytevőket ezért „1968 januárja hőseiként és férfiaiként“ dicsőítették. Ezen a háttéren játszódott le a hihetetlen paradoxon, hogy Alexander Dubček és tár­sai a szocializmus megújhodá­sa jegyében segédkeztek a szo- ciaizimus forradalmi vívmányai fokozott bomlasztásában, bele­törődtek a CSSZSZK és a CSKP nemzetközi kapcsolatai gyengítésébe és megbontásába, tétlenül szemlélték a kommu­nista párt osztályjellegének gyengítését és a szocialista ál­lam hatalmi szerveinek megbé­nítását. A párttagok túlnyomó többsége ugyan továbbra is hű maradt a marxizmus—leniniz­mus, a prolatár internaciona­lizmus eszméihez és a Szovjet­unió iránti szövetségi kapcso­latokhoz, de nem volt cselek­vőképes, s a pártvezetésbe be- fészkelődött opportunista te­hetetlenség következtében nem is mozgósították ellentámadás­ra. A riasztó igazságot az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára mon­dotta ki, amikor 1968 nyara elején azt írta: „A vezetés to­vábbra is beszélt a csehszlovák nép szocializmus iránti hűsé­géről. Meggyőződésem szerint igaza volt. A szocializmus irán­ti hűség létezett. Csakhogy a vezetést nélkülöző hűség, az olyan hűség, amelyet nem szer­veznek az amtiszocialista ele­mekkel szembeni harcra, sem­miképpen sem szavatolja a szocializmus védelmét. A hűség végeredményben csak érzés, amelyet szervezni és mozgósí­tani kell, hogy politikai erővé váljon“. A CSKP vezetésének azok a tagjai, akik behódoltak a jobboldali opportunizmusnak, semmibe vették azonban leg­közelebbi szocialista barátaink értékes tanácsait és a saját akartukból kinyilvánított köte­lező ígéretek teljesítése he­lyett előnyben részesítették a szövetkezést, majd végül is az egybeolvadást az elitet párto­ló, lényegében szocialistaelle­nes erőkkel, amelyeknek bom­lasztó tevékenysége fokozó­dott és 1968. nyarán már ak­tív ellenforradalmi fordulattal fenyegetett. A SZOCIALIZMUS VÉDELMÉNEK KIAKNÁZATLAN LEHETŐSÉGEI Ebben a szélsőségesen ve­szélyes helyzetben is volt elég belső erő a szocializmus forra­dalmi vívmányainak megvédé­sére. Arra a jogos kérdésre, hogy miért nem éltek ezzel a lehetőséggel, Gustáv Husák elvtárs egyértelmű választ adott a kommunista és mun­káspártok képviselőinek Moszk­vában 1969-ben megrendezett nemzetközi tanácskozásán: „A lenini tapasztalatokból tudjuk — állapította meg —, hogy válságos helyzetekben milyen jelentősége van a mun­kásosztály élcsapataként a kommunista párt elvszerű, cél­tudatos és határozott vezetésé­nek. Válságos pillanatokban ez a döntő fontosságú láncszem. A CSKP vezetésében 1968. ja­nuárja után nem uralkodott egység sem a helyzet értékelé­sében, sem a programot, a ki­látásokat és a célokat, s még kevésbé az elkerülhetetlen konkrét intézkedéseket ille­tően. Felülkerekedett a naivi­tás és a politikai romantiz­mus, az olcsó gesztusok, az osztályszemlélettől elrugaszko­dott jelszavak a szabadságról, a demokráciáról, a humaniz­musról és a „népakaratról“. Megkótyagosodva a „szabad­ságtól“ és az olcsó népszerű­ségtől, megfeledkeztek a társa­dalmi konfliktusok és célok osztálygyökereiről és motívu­mairól, az osztályellenségnek és ideológiájának hatásáról idehaza és a határokon túl is... Az a törekvés nyilvánult meg, hogy gyakran vitával old­janak meg olyasmit, ami hatá­lyos szocialista törvényeinkbe ütközött és szükségszerűen megkövetelte az államhatalom beavatkozását“. Minden lehetőség kimerítése után, azt követően, hogy a CSKP KB-naik, az SZLKP KB- nak, a CSSZSZK kormányának, a Nemzetgyűlésnek és a Szlo­vák Nemzeti Tanácsnak mar­xista—leninsta, a szocializmus­hoz hű erői nem egyszer ered­ménytelenül fordultak a párt­vezetéshez és szorgalmazták erélyes eljárását, végül is nem maradt más hátra, mint a Szovejtuniót és legközelebbi szocialista szövetségeseinket felkérni az internacionalista segítségnyújtásra, amely gá­tat vetne az ellenforradalmi la­vinának és beláthatatlan nem­zetközi következményeinek út­jába. Ez az igényelt testvéri segítség keresztülhúzta a kis­polgári ellenforradalom ter­veit, amely már a győztes pó­zában tetszelgett, s megterem­tette a szükséges feltételeit az olyan politikai küzdelem ki­bontakoztatásának és diadal­mas betetőzésének, amelynek folyamatában visszatértünk pártunk gottwaldl hagyomá­nyaihoz és Ismét megújítottuk a szocializmus biztonságának valamennyi sarokkövét. A Tanulságok kimerítő vá­laszt adnak minden olyan jel­legű kérdésre, hogy miképp és miért került nálunk a szocia­lizmus ilyen halálos veszélybe. További új bizonyítékokat so­rakoztatnak fel arról, hogy a kommunista párt létfontosságú kapcsolata a munkásosztállyal, a szocializmus építése során az általános érvényű lenini törvények, s a párt tevékeny­ségében a lenini normák ren­díthetetlen betartása miért ké­pezi a szocializmus sikeres fejlődésének, sőt létének leg­biztosabb zálogát. Az azóta eltelt idő, 1969 áp­rilisa óta a szocialista viszo­nyok sikeres konszolidálása egyidejűleg cáfolhatatlanul bi­zonyította, merő hazugság volt az az állítás, hogy az ún. csehszlovák megújhodás vala­miféle össznemzeti mozgalom volt. A CSSZSZK-ban az 1968. évi kispolgári ellenforradalmi kísérletet nem pártolta sem a szocialista falu, sem a mun­kásosztály, jóllehet augusztus után részben félrevezette a jobboldali hírközlő eszközök hisztériája. Nemrégen a francia Le Monde-nak is be kellett ismer­nie, hogy „Csehszlovákiában 1968-ban hallgatott a munkás- osztály, amelynek egy része bizalmatlanul figyelte a refor­mátorok kísérleteit, másik ré­sze várta a CSKP KB és a szak­szervezetek kezdeményezését“. Ennek a ténynek józan megál­lapítása a túlsó parton így is­mét megerősíti A. Dubček és társai feloldhatatlan felelőssé­gét azért, hogy a párttagok egészséges többségének ezt az osztálypotenciálját és cselek­vőerejét nenj akarták felhasz­nálni, s nem tudták idejében, hatásosan mozgósítani az el­lenforradalmi csapás ellen. Ezek a vezetők megbuktak, csődöt mondtak, mivel 1968 januárja fogalmát a kispolgári ellenforradalmi elittel való op­portunista szövetkezés Jelképé­vé változtatták, azokkal szö­vetkeztek, akik hazánkban a szocializmus felbomlasztására és felszámolására törekedtek. Csak az ellenforradalmi hul­lám megtörése az Internaciona­lista segítségnyújtás következ­tében, majd a lenini elvszerű politika gyakorlása, miután 1969 áprilisában Gustáv Husák elvtárs került a párt vezetésé­be, csak ez tette lehetővé, hogy 1968 januárjának a mar­xizmus—leninizmussal és a pro­letár internacionalizmussal összhangban álló programját teljesítsük, és rögzítsük a CSKP XIV. XV. kongresszusa komplex programjában, a fej­lett szocialista társadalom épí­tésének irányvonalában, ame­lyet évről évre céltudatosan megvalósítunk. AZ IMPERIALIZMUS PONTOSÍTJA TAKTIKAI SZÁNDÉKAIT Csehszlovákiai tanulságaink­ból az imperializmus is okult. Jóllehet stratégiai terveiben to­vábbra is számol a kispolgári ellenforradalommal, pontosítja taktikai megközelítését és ah­hoz az elvhez igazodik, hogy a cél szentesíti az eszközt. Eb­ben a vonatkozásban elvetette minden előítéletét s például egyáltalában nem tévesztette meg a maóista Kína ún. nagy kulturális forradalmának ámí­tó frazeológiája, mivel nagyon rugalmasan felismerte kispol­gári ellenforradalmi lényegét és Jellegét. Megfelelőiképpen felmérte azt is, hogy hosszú távon előnyös stratégiai elkép­zelései számára, tekintet nél­kül arra, vajon Mao-Ce-tung él-e még avagy sem. Az imperializmusnak nagyon kedvez az is, hogy jelenleg át­értékeli ezt a maóista óriási akciót, amelynek nincs semmi köze sem a forradalomhoz, sem a kultúrához, és amely messze visszavetette Kína fej­lődését. Saját szemszögéből ho­zamát, hasznát abban látja, hogy kispolgári ellenforradalmi töltete fokozatosan átalakult a hegemonista kínai politika je­lenlegi forradalomellenes és szovjetellenes Irányvételévé. Ez a kínai politika az Egyesült Államok imperializmusával szö­vetségben veszélyes agresszív tömböt képez, amely komolyan fenyegeti a békét, a biztonságot és a világ társadalmi fejlődé­séért vívott harcot is. Nem véletlenül szembeszökő az, hogy az ún. prágai tavasz ismert képviselői elnézést ta­núsítottak a kulturális forra­dalom barbár tetteivel szem­ben, amely éppen 1968-ban te­(Folytatás az 5. oldalon) új szó 1980. XI. 29.

Next

/
Thumbnails
Contents