Új Szó, 1980. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1980-10-29 / 256. szám, szerda
A KÖZÖS ANTIIMPERIALISTA KÜZDELEM A BÉKÉÉRT vívott harc felbecsülhetetlen tényezője (CSTK) — Berlinben a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalmaknak az imperializmus ellen és a társadalmi haladásért vívott közös harcával foglalkozó nem* zetközi tudományos értekezleten 1980, október 21-én az else bizottságban folyó vitában felszólalt Jan Fojtik, a CSKP KB titkára. Fojtik elvtárs beszédét az alábbiakban közöljük. ÜH3 Uao X. 29, Tisztelt elvtársak! Csehszlovákia Kommunista Pártja küldöttségének nevében szeretnék köszönetét mondani a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának s a Béke és szocializmus szerkesztőségének e találkozó megrendezéséért és a Berlinbe, az NDK vendégszerető fővárosába való meghívásért, és a nemzetközi konferencia gondos megszervezéséért. Az ilyen találkozók elősegítik a testvérpártok véleményeinek és tapasztalatainak cseréjét, megfelelő platformul szolgálnak a korunk fontos eseményeivel és problémáival kapcsolatos marxista—leninista álláspontok megvizsgálásához és kialakításához. Figyelmesen hallgattuk végig Erich Honecker elvtársnak, a Nlémet Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága főtitkárának tartalmas beszédét. Ugyancsak lekötötte érdeklődésünket Borisz Nyikolajevics Ponomarjov elvtársnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága küldöttsége vezetőjének megalapozott és alkotószellemű beszéde, és további más felszólalások. Teljes mértékben egyetértünk azokkal a gondolatokkal, amelyek közös kötelességünkre figyelmeztetnek: mindent meg kell tenni azért, hogy kibontakozzék és tovább szilárduljon a világ összes forradalmi, demokratikus és békeszerető erőinek imperialistaellenes frontja, szorgalmasan keresni kell az antiimperialista front — a világméretű szocializmus, a fejlett tőkés államok, munkás* mozgalma és a nemzeti felszabadító mozgalmak — fő áramlatai egyesítésének további módjait. Ez az űt, mely biztosítja as emberiség további természetes fejlődését, jövőjét, nyomor nélkül, igazi szabadságban és demokráciában. Ez egyetlen útja annak, hogy megakadályozzuk az imperializmus agresszív csoportosulását a termonukleáris háború kirobbantásában. Az imperializmus reakciós erői minden módon igyekeznek eltitkolni bűnös terveiket és félrevezetni a világ közvéleményét, a szocializmus világától származó veszélyt, különösen az állítólagos „szovjet katonai veszélyt" kürtőivé. Nincs ebben semmi új. De az utóbbi időben ezek az erők esztelenül fokozni kezdték a szovjetellenes hisztériát, a szocialista közösség elleni támadásokat, a különböző antikommunista kampányokat. Azon a véleményen vagyunk, hogy a nemzetközi reakciónak e támadásával a leghatározottabban szembe kell szállni, s emellett a lehető legegységesebben kell fellépni, azzal a tudattal, liogy az ellenünk irányuló támadásokat átgondoltan koordinálják és vezetik a Brzezinski típusú emberek, akik mögött az amerikai imperializmus és katonai-ipari komplexumának leghatalmasabb erői állnak. Az osztályellenség felhasznál ellenünk mindent, amiről úgy véli, hugy szolgálatára lehet — a legcinikusabb demagógiát, a legdurvább rágalmazást, hazugságot és a féligazságokat. Ma egyre gyakrabban a „szocializmus deformációiról“ tudósító ún. „szavahihető tanúk“, vagyis a szocializmus különböző rene- gátjainak, az elégedetlen karrieristáknak, a jobb- és baloldali revizionistáknak és a nyílt árulóknak az állításaira támaszkodik. A csehszlovák népnek, szocialista hazánknak — hogy a mi példánkat említsem, — nincsenek ma megrögzöttebb ellenségei, mint azok az emberek, akik még 1968-ban a szó szoros értelmében „hazafiakként“ léptek fel (azzal a küldetéssel, hogy megújítsák a szocializmust „nemzeti talajon“) és akik az ellenforradalom veresége után a burzsoá Nyugat szolgálatába állottak. Gondolok itt a különböző Pelikánok, Mlynar, Pach- man, Löbl féle emberekre, akik az emigrációban mind a jobboldali szociáldemokrákat, mind pedig a nyugatnémet revansis- tákat kiszolgálják. A világméretű forradalmi folyamat, melynek középpontjában e század két fő társadalmi rendszerének — a szocializmusnak és a kapitalizmusnak harca áll, feltartóztathatatlanul kibontakozik. És bármilyen bonyolult, ellentmondásos és egyenlőtlen is ez a fejlődés, az erőviszonyok világviszonylatban tartósan a szocializmus és szövetségesei, a forradalom és a szociális haladás erőinek javára változnak meg. Törvényszerű folyamat ez. Azt, liogy nem lehet visszafordítani, a kapitalizmus mélyülő általános válsága is mutatja. Ennek a válságnak az új szakasza azonban egyes új veszélyeket is hoz magával, különösen ami a jobboldali reakciós erők aktivizálódását illeti. Kétségtelenül tükröződik ez az Amerikai Egyesült Államok militarista kalandorpolitikai irányzatának felerősödésében is a nemzetközi porondon, azon igyekezetében, hogy feszültség- gócokat teremtsen és tartson fenn a világban, ahogy arról találóan beszéli Borisz Nyikolajevics Ponomarjov. Szükséges, hogy minden ébreségünk fokozására, s úgyszintén a világban jelenleg lejátszódó folyamatok még élesebb osztályszemponton alapuló szemléletére vezessen bennünket. Mindenkit, aki szívén viseli a béke és a társadalmi haladás ügyét, kell, hogy komolyan nyugtalanítsa, milyen idegesen és olykor egészen kiszámíthatatlanul viselkedik az Egyesült Államok kormánya és hogy a legkülönbözőbb ürügyekkel az amerikai katonai jelenlét erősítésére törekszik valamennyi földrészen. Állítólag az Egyesült Államok létfontosságú érdekeinek „védelmében“ — bárhol a világon — Carter speciális intervenciós gyorshadtesteket állított fel. Ezek létezése már önmagában is veszélyt jelent az igazi szabadságra és függetlenségre vágyó valamennyi nép számára. A közvetlenül az ellenforradalom támogatását szolgáló amerikai katonai beavatkozás' jogának kedvezőtlen törvényesítése ez. Egyébként pedig része az USA katonái fölényének megszerzésére, olyan pozíciók kialakítására, irányuló globális stratégiának,, amelyekből az amerikai imperializmus ráerőszakolhatná akaratát minden országra. Az Egyesült Államok e militarista irányvonalának szerencsére meg vannak a határai. Teljes mértékben gátat vetnek neki a Szovjetunió, a Varsói Szerződés katonai védelmi szervezetében tömörült országok és más békeszerető, imperialistaellenes erők. Annál lázasabban igyekszik az imperializmus új, rafináltabb módszereket találni, hogyan tudna közöttük torzsalkodást és hitetlenséget szítani, éket verni közéjük, felkorbácsolni a nacionalista szenvedélyeket, hogyan tudná elszigetelni a szocialista rendszer egyes pártjait és országait, s azokat az államokat, amelyek felszabadultak a gyarmatosítás évszázados igája alól, s amelyek az új életet a függetlenség birtokában akarják építeni. Rosszindulatú, szélsőségesen veszélyes és káros szerepet játszanak az imperializmusnak ezekben a terveiben a kínai hegemonisták. Oszd meg, és uralkodj! — ez volt mindig az imperializmus politikája. Mai képviselői híven ehhez tartják magukat. Ezért propagandájuk mindenképpen igyekszik diszkreditálni a tömegek szemében mindazt, ami a határozott internacionalista osztályfellépésnek, az egyes forradalmi csapatok tapasztalatai kölcsönös alkotó felhasználásának, együttműködésüknek és egymás kölcsönös megsegítésének az erejét és szükségességét bizonyítja. Az imperializmus szemében különösen az a testvéri segítség jelent szálkát, amelyet a szocialista államok nyújtottak és nyújtanak azoknak az országoknak,, amelyek a gyarmati sorból felszabadulva úgy döntöttek, hogy a nem kapitalista fejlődés útjára lépnek. Éppen ez a segítség — érintsen az bármely területet, a gazdaságot, az egészségügyet, a művelődést, a káderek nevelését, a kiharcolt vívmányok védelmét — bizonyítja a kölcsönös tiszteleten és bizalmon, az internacionalista szolidaritás eszméjének életerején alakuló űj kapcsolatok fölényét. Éppen a szocialista államok azok, amelyek következetesen síkra szállnak valamennyi ország szuverenitásának szigorú tiszteletben tartásáért, elvhűen és tartósan fellépnek bármely ország ügyeibe való beavatkozás ellen. A forradalom — a nemzeti, demokratikus vagy szocialista forradalmak — egy folyamat következménye, melynek objektív alapja a társadalmi fejlődés törvényszerűségeiben van. Ezért tartjuk bűnnek exportálni az ellenforradalmat, szítani és szervezni a diverziót, a szabotázs- sőt terrorista akciókat a népi mozgalmak hatására létrejött államok ellen. Ilyen bűncselekedet az amerikai imperializmusnak és a kínai sovinisztáknak az afgán forradalom elleni hadüzenet nélküli háborúja is. Az imperialista államok, különösen a hírhedt CIA által kitervelt ilyenfajta akciók a legdurvább formáját jelentik az imperialista beavatkozásnak, amely ellentétben áll az államok kapcsolatait meghatározó nemzetközi normákkal. A „szuverenitás védelmére“ vonatkozó s a burzsoá demokrácia vagy követőinek táborából hallatszó kiáltás kimondott cinizmus, képmutatás, amelynek célja, hogy elkendőzze az imperializmus igazi érdekeit vagy — megengedjük — korlátlan, de káros és megbocsáthatatlan naivitás. Az imperialisták, amennyiben valóban érdeklődést mutatnak valamely ország szuverenitása iránt, ezt semmiképpen sem azért teszik, mintha igazán ki akarnák mutatni védelmükre irányuló gon doskodásukat, hanem azért, hogy megszüntessék. Nincs talán egyetlen ország sem, amely elindult a szabadság, a kizsákmányolástól és elnyomástól mentes szabadság nehéz és nagy útján, hogy sorsán ne lehetne ezt a szándékot illusztrálni. Vonatkozik ez a Szovjetunióra ugyanúgy, mint minden népi demokratikus országra, amely a második világháború után a szocializmus építésének útjára lépett, Csehszlovákiát is ide értve, vonatkozik ez Kubára, Vietnamra, Angolára stb. Nem lenne egyébként szabad megfeledkezni arról, hogy amikor ezeknek az országoknak sok mindent a szemére vetnek abból, ami valóban eltérés volt vagy eltérés a szocialista eszményektől, a legkomolyabb nehézségek nagy részét, amelyekkel meg kellett és meg kell küzdeniük, éppen azok okozták, akik minden erejükkel akadályozták, hogy a felszabadult nép alkotó módon dolgozzék, és békében élvezhesse munkájának gyümölcseit. Csak nehezen lehet elképzelni, milyen károkat okoz a nemzeti és állami szuverenitás és függetlenség kérdéséhez való, osztályszempontokat nélkülöző hozzáállás és a proletár internacionalizmus elvének mint valamiféle anakronizmusnak elvetése. Azok, akik szóban az internacionalizmus elvéhez tartják magukat, állítólag a szuverenitás és a függetlenség javára, rendszerint azt állítják, hogy egyedül csak így lehet biztosítani, hogy minden ország maga határozhassa meg fejlődésének konkrét formáit a szocializmushoz vezető úton, tekintettel nemzeti feltételeinek sajátosságaira, mintha ma valakit valaki akadályozna ebben a munkában. Mintha nem léteznének a szocialista építésnek általános érvényű törvényszerűségei és mintha a történelem nem igazolná, hogy az ezektől való eltérés végeredményben mindig magától a szocializmustól való eltérést vagy ennek veszélyeztetését jelenti, ami nemcsak hogy lehetetlenné teszi a nemzeti sajátosságok tiszteletben tartását, legyen az bárhol is, hanem magának a szocializmus létének a biztosítását is! Ügy vélem, hogy nyíltan kell beszélni ezekről a kérdésekről. Nemcsak azért, mert az ún. eu- rokommunisták által kiváltott éles viták tárgyát képezik, hanem főként azért, mert érdekünk fűződik a világméretű forradalmi folyamat sikeres fejlődéséhez, a közös antiimperialista küzdelem sikeres lefolyásához, és mert tudatában vagyunk, milyen károkkal jár frontunk bármely láncszemének meggyengülése. E front összeforrottsága, közös fellépése a szocializmusért, a szociális haladásért és a békéért vívott harc felbecsülhetetlen tényezője. E front minden egyes csapatának problémái szükségszerűen hatással vannak egész közösségünkre. Elvtársak, az idén tíz éve annak, hogy pártunk kidolgozott egy dokumentumot, amely önkritikái következtetéseket vont le abból a mély válságból, amelyet a 60-as évek második felében éltünk át és amely 1968- ban tetőzött (Tanulság a pártban és a társadalomban a CSKP XIII. kongresszusa után végbement válságos fejlődésből). Gyakran visszatérünk ehhez a dokumentumhoz, általánosító gondoláiéihoz és meggyőződésünk, hogy napjainkban sem veszítettek semmit időszerűségükből. Tanulunk szemlélve a közelmúlt történetét, azt az időszakot, amikor súlyos hibákat követtünk el, amelyek utat nyitottak az ellenforradalomnak, a külső és a belső osztályellenség koordinált és hosszú időn át előkészített támadásának. S eközben újra és újra tudatosítjuk, milyen értéke van a dolgozó ember élete számára a szocialista társadalmi rendszernek, milyen fontos becsületes munkával fejleszteni a társadalom gazdagságát és ezt éberen védeni, nem engedni meg semmit, ami veszélyeztetné a szocializmus vívmányait. Meggyőződtünk róla, hogy csak . más szocialista országokkal, elsősorban a Szovjetunióval való egységben és testvéri szolidaritásban tudjuk biztosítani államunknak mint szocialista államnak, a szocialista közösség tántoríthatatlan és megbízható láncszemének szuverenitását. Csehszlovákia Kommunista Pártja XVI. kongresszusára készül, amelyet a jövő év április 6-ra hívtak össze. Országunkban a szocializmus további fejlődéséért s szilárdításáért érzett felelősségünk tudatában, a történelmi tapasztalatokkal összhangban akarjuk folytatni munkánkat ax elvhű marxista—leninista politika alapján. Nálunk a szocializmus veszélyeztetésére a 60-as évek végén azért került sor, mert a pártnak a munkásosztály hegemóniáját a néptömegekben megvalósított elvhű politikája e bázisát kétségbe vonták és megrendítették. Az a kritika, amelyet ellenségeink alkalmaztak és amelyet eredetileg magának a pártnak elkerülhetetlen önkritikája ösztönzött (vagyis a leninizmustól való elhajlás beismerése) ténylegesen nem vonatkozott valódi hibákra, amelyeket a párt vagy a szocialista állam a szocialista építés folyamán elkövetett, hanem ennek az építésnek az elveit érintette. Ideológiai területen — és legalább ezt a szférát szeretnénk említeni — ez elsősorban a kispolgári elképzelések és szokások megújulásában, az internacionalista tudatnak erős nacionalista elemekkel való elnyomásában, az antiszov- jetizmus és a kozmopolitizmus megnyilvánulásaiban, a vallásosság feltámasztásában és az idealizált München előtti köztársaság iránti nosztalgiában jutott kifejezésre. Mindezekben az volt a legrosszabb, hogy a tendenciákra, amelyek igényt tartottak az „új“, „nemzeti“ és „össznépi“ egység megteremtésére, kezdték ráütni a szocializmus valamiféle „új modellje alkotó keresésének“ hivatalos pecsétjét, mert ez a modell szerintünk végre meg fog felelni történelmünknek és sajátsógos szükségleteinknek. Sőt akadtak olyan emberek, akik a valamiféle „általános demokratizálás“ (vagyis a munkásosztály hegemóniájának teljes felszámolása) követelményét hangoztató ezt az egész bomlasztó folyamatot mint az „ember spontán felszabadulásának“ az „elidegenedés“ megszűnésének megnyilvánulásaként jelölték meg, és abban a meggyőződésben kezdtek élni, hogy Csehszlovákiában megszületett valami, ami ösztönzéseket ad a munkásmozgalomnak Nyugaton, s ezzel szerintük túl lehet haladni a leninizmuson! Osztályellenségeink ezekben a napokban igyekeznek felhasználni azoknak a hibáknak a leleplezését, amelyeket a Lengyel Egyesült Munkáspárt volt vezetése elkövetett, a világ közvéleményének mozgósításához a reális szocializmus, a marxizmus—leninizmus tudományos tanítása ellen. A Lengyelország északi részében kitört sztrájkoknak már első napjaiban hallhattuk, hogy az, ami Lengyelországban lejátszódik, a „reális szocializmus csődjét“ jelenti, Aki azonban már hosz- szabb idő óta gondosan figyelemmel kíséri a lengyelországi eseményeket, egyet kell értenie azokkal a következtetésekkel, amelyeket maguk a lengyel elvtársak vontak le, hogy semmiképpen sem a leninizmus elveinek kudarcáról, hanem az ettől a tanítástól való durva elhajlás következményeiről van szó. A Munkásosztály hegemóniája, amint látszik, csak akkor biztosított, ha a társadalmi tulajdon szilárdan rögzített új rendszerére, az iparban és a mezőgazdaságban kifejlődő szocialista gazdálkodás alapjára, a szocialista állam szilárd hatalmára támaszkodik, s ennek az államnak megvan az igazi tekintélye a néptömegekben a dolgozók gondolkodásában végbemenő mély változásokra, ami a proletár osztályszemlélet, a szocialista internacionalizmus és az igazi, szocialista hazafiság szellemében történő rendszeres és céltudatos nevelés eredménye. Csak a munkásosztály hegemóniája érvényesítésének elvhű politikájával — ami a marxista —leninista párt vezető szerepében nyert kifejezést a társadalomban — alakul ki megfelelő alapja mindazon problémák megoldásának, amelyeket a inúlt, a kapitalizmus vagy a kapitalizmus előtti időszak hagyott a szocializmusra. Ezek közé tartoznak olyan bonyolult és érzékeny problémák is, mint a nemzetiségi kérdés. Csak a szocializmus, amely magasra emelte a proletár internacionalizmus zászlaját, hozza meg a szabadságot a népeknek, adja meg számukra a valóban szabad fejlődés lehetőségeit a társadalom életének minden terű- hitén. A marxizmus—leninizmus a munkásosztály ideológiája, azé a munkásosztályé, mely megszabadul kizsákmányolóitól — egyszersmind a népek igazi szabadságának ideológiája. A tőke uralmának felszámolásával, a munkásosztály hatalmának megteremtésével megnyílnak a kapuk a szabadsőghoz. Elvtársak, a marxizmus—leninizmus alkotó alkalmazása és fejlesztése, mely megfelel a fejlődés szükségleteinek, mint mindannyian jól tudjuk, nem egyszerű dolog. Mint mindany- nyian jól tudjuk, olykor nem mentes hibáktól és tévedésektől. A lényeg azonban az, nem szabad megengedni, hogy ellenségeink a hibákat és tévedéseket felhasználják mozgalmunk ellen szándékaik megvalósítására. Nagy felelősséget viselünk a szocializmus mint gyakorlati példa és eszményei vonzóerejének növeléséért. Az egyik útja ennek a rendszeres elvtársi tapasztalatcsere, az e tapasztalatok elemzésén alapuló közös munka és a következtetések levonása ebből minden párt gyakorlata számára. Érdeke ez minden egyes pártnak, érdeke és javára válik forradalmi mozgalmunknak.
