Új Szó, 1980. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1980-10-27 / 254. szám, hétfő

talk olyan rendezők is, «akik ugyan jelentkeztek a tanfo­lyamra, csak éppen iskolájuk, mint az együttes működtető szerve, nem tette számukra le­hetővé a rendszeres részvételt, így hát nem csoda, hogy he­lyük sokszor üresen maradt, tu­dásuk pedig foghíjas lett. Saj­nos, voltak, nem mások hibája miatt, hiányzók is. Ezek távol- maradásuk okát igyekeztek ugyan konkrét — de nem min­dig elfogadható — 'kifogások­kal magyarázni. így aztán nem egy esetben a produkció ma­gán viselte a felületesség és felkészületlenség nyomát. És sajnos, voltak olyan hallgatók is, akik a tanfolyam sikeres el­végzése után a hallgatás és tétlenség köpenyébe burkolóz­va eltűntek bábmozgalmunk fe­neketlen süllyesztőjében. A rendezők munkájának to­vábbi buktatója az, hogy az együttesek tevékenységét nem jellemzi megfelelő ritmus és jó időbeosztás. így nem is cso­da, hogy a rendszertelenség kapkodássá fajul, s végered­ményben nyers, kifejletlen, ha­tástalan színpadi megoldások­ba fullad. Ezt a hibát hivatott eltávolítani egyebek között a kellő időben beiktatott mód­szertani együttműködés. Ha vi­szont továbbra is tervszerűtlen az együttes felkészülése, az igénybe vett szakmai segítség nem lehet eredményes. Az együttműködés ugyanis a felké­szülés bizonyos időszakaira, il­letve a munka több fázisához kötődik. Sajnos, alig néhány együttesünk rendezője tudato­sította, hogy a jó eredmény el­érésének feltétele az időben elkezdett, rendszeres — és ha kell, akár a módszertani segít­séget is jól időzítve és ismé­telten igénybe vevő — alkotó munka. Természetesen az sem titok, hogy a rendezőt gyakran féke­zik bosszantó akadályok, a szű­kös anyagi keret vagy egyes vezető szervek viszonya a moz­galomhoz. Ezeknek a gondok­nak a leküzdése sok energiát vesz igénybe. És egyáltalán le- küzdhetök-e? A gyakorlat azt bizonyítja, hogy sokszor a ver­senyek előtti példás felkészü­lés és a jó szereplés, a gyakori fellépések is kevésnek bizo­nyulnak ahhoz, hogy az együt­test észrevegyék, és a válasz messzemenő megértés, anyagi és erkölcsi támogatás legyen. Amíg kulturáis intézményeink részéről nem nyilvánul meg méltó érdeklődés a bábjátszók iránt, amíg tart a közöny, nem számíthatunk bábmozgalmunk - bam erőteljesebb fejlődésre. SZŰKE ISTVÁN goikat. Ez szükségszerű és ál­landó követelmény. Kérdés vi­szont, van-e erre a gyakorlat­ban kellő lehetőség? Van. Szép számban megje­lent módszertani. segédkönyvek állnak rendelkezésre, a Népmű­velési Intézet nemzetiségi osz­tályának köszönhetően. Kérdés viszont, eljutottak-e ezek a példányok az érdekeltek kezé­be? Vajon nem porosodnak-e — félretéve vagy elfelejtve — valahol a CSEMADOK jb-ken vagy a járási népművelési köz­pontúikban. Persze, az elmélet elsajátítá­sa még nem minden, de a ké­sőbbi eredményes alkotó mun­ka elengedhetetlen feltétele. Szükség van a gyakorlati tá­jékozottságra is. Mindkettőnek, főként az utóbbinak az elmé­lyítésére kitűnő lehetőséget nyújt a seregszemléken, bemu­tatókon és az azokat követő értékeléseken, szemináriumo­kon való részvétel. Igen ém, de ezzel a lehetőséggel igen ESZPERANTÓUL Társadalmunk minden polgá­ra számára biztosítja a lehető­séget a művelődésre, szórako- zásra, egyéniségének fejleszté­sére. Tömegszervezeteink a po­litikai és állami szervek teljes támogatását élvezik. Ennek gya­korlati következményeként szi­lárdult meg a Szlovák Szocia­lista Köztársaság Eszperantó Szövetsége is. Az eszperantó csoportok száma és munkájuk minősége állandóan növekszik* A tagság internacionalista érzé-. sének elmélyítése egyre inkább érvényesül a gyakorlatban. En­nek bizonyítéka a szomszédos szocialista államok eszperantó szervezeteivel és a világ haladó eszperantistáival való intenzív együttműködés. Egyre gyakrabban alakulnak nálunk olyan eszperantó klu­bok, melyeknek nem egy eset­ben vezetőik is kezdők, a nyel­vet az eszperantó iránt érdek*, lődőkkel együtt tanulják. Nem elég persze eszperantó csopor­tot alapítani, ezt vezetni, fenn­tartani is kell. Kellő tapaszta­latok hiányában gyakran, bom­lik fel csoport, vagy távoznak e\ belőle tagok. Ezért fontos a megalakulás után jelentést ten­ni a klub létezéséről a felettes szerveknek. Tankönyveket, uta­sításokat a poprádi vezetőség­től kérhetünk, (ZE SSR, organi­začný odbor, Sobotské nám. 1735, 058 01 Poprad}, Magyaror­szágról is biztosíthatunk ma­gunknak megfelelő könyveket. Miután minden tag megkapta tagsági igazolványát (Membro- karto), felvázoltuk a klub össze­jöveteleinek tervét, nekifogha­tunk a tanulásnak. S ne ijed­jünk meg, ha nem igazolódik be az a sokat hangoztatott állítás, hogy 50 óra elegendő a nyelv tökéletes elsajátítására. Tanul­junk szorgalmasan, vegyük fel a kapcsolatot más országok esz­perantistáival — az eredmény hasznos lesz: részt veszünk ez­által a béke ügyéért folytatott gyakorlati harcban, a szocializ­mus közös építésében, művelő­dési, tájékozódást igények kie­légítésében. FIALA ILONA Dr. Zamenhof Lajos lengyel szemorvos eszperantó nyelv­könyvét 1887-ben adta ki D-ro Esperanto álnéven. A mestersé­ges nyelv megalkotójának meg­győződése volt, hogy a nemze­tek közti visszásságok legfőbb oka a nyelvi meg nem értés. Ezért igyekezett olyan nyelvet alkotni, amelyet — mint neut­rálisát, senkihez sem tartozót — elfogadhat és használhat min­den nemzet. Ennek a célnak szentelte egész életét. Igyekeze­tének eredménye: az eszperan­tó könnyen megtanulható, nyelvtana egyszerű, s emeHett minden emberi gondolat kifeje­zésére képes. Az első nyelvkönyv kiadása óta több mint 90 év telt el. A gyakorlatban egyre inkább való* sággá válik Zamenhof elgondo­lása: az eszperantó a népek kö­zeledése a kölcsönös megértés és a béke ügyének szolgálatá­ban áll. Ez a jellegzetes vonása az egész világra kiterjedt eszpe­rantó-mozgalomnak. Ma. már a világ minden táján élnek eszperantóul tudók. 1954 novemberében az UNESCO tel­jes ülése Montevideoban az esz­perantó híveinek a világ min­den részéből összegyűjtött, 16 millió aláírással ellátott kérvé­nye alapján határozati javasla­tot fogadott el, amely elismeri a nyelv gyakorlati értékét, támo­gatja annak céljait, javasolja tanítását az iskolákban, mert a kulturális és békeépítés kitűnő eszközének tartja. A világ eszperantó-mozgalmát az Egyetemes Eszperantó Szö­vetség tömöríti, székhelye Rot­terdamban van. Évenként világ- kongresszusokat szervez, melye­ken az egész világ eszperantis- táinak képviselői vesznek részt. Az eszperantó szó eszperantó nyelven reménykedő embert je­lent. Ha Zamenhof élne, s jelen lehetett volna az idei világkong­resszuson Stockholmban, meg­hatódva látta volna reményei valóra válását: az eszperantó életképes, az emberek tömegei használják, tehát egyre inkább megfelel céljának. Nálunk is fokozódik az eszpe­rantó iránti érdeklődés. 1969- ben két eszperantó szövetség alakult hazánkban: a CSSZK­ban a Ceha Esperanto Asocio, melynek 1978 végéig 2500 tagja volt; az SZSZK-ban az Asocio de Esperantistoj en SSR — 1969. május 9-én alapították az Esperanto Szállodában Pribyli- nán. 1978 április végéig a tagok létszáma elérte az 1200-at. N em titok, hogy bábegyüt­teseink rendezői a dicsé­retes előrelépés ellenére sem eléggé határozottak még és nem rendelkeznek megfelelő tudással ahhoz, hogy a kínál­kozó megoldások közül mindig a leghelyesebbet válasszák. Ha a múltban (vagy a közelmúlt­ban) elismerően is szóltunk több bábegyüttesünk fejlődésé­ről, rá kellett mutatnunk az is­mételten felbukkanó hiányossá­ELŐRELÉPÉS - GONDOKKAL gokra is. S itt őszintén, min­den eddiginél tárgyilagosabban kell szembenéznünk a tények­kel, tudatosítanunk, ' hogy « nemkívánatos helyzetalakulás­ban csaknem kivétel nélkül a rendező a ludas. Ezek után kérdés, mennyire és meddig leket szemet huny­ni egyesek közönye vagy ön­elégültsége fölött, mivelhogy a bábjétszás nem egyéni ügy, hanem közös érdekeket érint. Ugyanis amit eddig meg lehe­tett bocsátani, azt ma már nem lehet, s nem is szabad. A fej­lődéssel párhuzamosan a mér­ce mindig magasabb, a bírálat egyre szigorúbb, illetve kell, hogy az legyen. Aki ezzel nem tud egyetérteni vagy megbarát­kozni, aki a nagyobb igények­hez nem képes alkalmazkodni, az alaposan lemarad az alkotó versenyben is. Be kell végül is látnunk, hogy nem a zsűri kíván aránytalanul sokat, töb­bet és többet évről évre, ha­nem a rendezők önmagukkal szemben válnak túlságosan Igénytelenné. Az ismétlődő gya­korlattal ellentétben nem ta­kargatni kell felkészületlensé­günket, gyakran szubjektív ízű kifogásokkal, hanem igyekez­nünk kell pótolni a hlányossá­ritkán élnekl Mintha nem érez­nék a rendezők, hogy egyéni meglátásaik és ötleteik tárháza nem kiapadhatatlan és hogy a kínálkozó tapasztalatszerzés segíthet az előrelépésben. További, és nem akármilyen segítséget nyújthatnak a kü­lönböző szintű tanfolyamok. A lehetőség — ugyancsak a Nép­művelési Intézet nemzetiségi osztályának a jóvoltából — szintén adva volt! Három egy­más után következő kétéves or­szágos szintű bábtanfolyam adott számos hallgatójának le­hetőséget a hábjátszás mélyebb elsajátítására. A szakképzés ne­gyedévenként ismétlődő kétna­pos találkozókon, illetve éven­te szervezett ötnapos táborozá­son valósult meg. A Népműve­lési Intézet nemzetiségi osztá­lyának törekvése mégsem talál­kozott mindig teljes megértés­sel. E tanfolyamokon ugyanis nem vett részt több — működő — bábegyüttesünk vezetője, il­letve rendezője. Távolmaradá­sukat nem könnyű sem meg­magyarázni, sem megérteni. Hi­vatkozhattak, arra, hogy e tan­folyamokról nem tudtak. Ez nyilván a CSEMADOK jb-k vagy a járási népművelési köz­pontok rovására írható. De vol­Az tűnt fel mindjárt, hogy körülve­szik az emberek. Mintha megérezték vol­na, hogy új barátunk, jelenségnek is fi­gyelemre méltó tudós vendégünk egy kul­turális találkozón, okosabb és műveltebb annál, és érzékenyebb lelkületű, semhogy lenézne bárkit is, fintorogna olyanok lát- tán-hallatán, akik nem tudnak magasröp­tű művekről szólni, választékos stílusban csevegni. Megbecsülte a legegyszerűbb szót, a leghétköznapibb mondatot, akármi­vel kapcsolatban hangzott is az el. ö maga pedig olyan ízesen tudott beszél­ni, olyan hanglejtéssel, olyan szabadon ejt­ve ki a magánhangzókat, különösképpen az é-t, hogy gyönyörűség volt őt hall­gatni. Ez az ember nem hordott karórát. Sem­miféle órát. És azért nem, mint mondta később egy kis asztaltársaságban, mert így fis) kikényszerít magának egy lehető­séget arra, hogy, ha csak rövid időre is, kapcsolatot teremtsen más emberekkel. Számára manapság, amikor, véleménye szerint, hideg űrök keletkeztek az emberi kapcsolatokban, fontos szerepe, érzelmi tartalma van még egy oiyan jelentéktelen­nek tetsző kérdésnek is, hogy hány óra van. Valóban itt tartanánk? Valóban annyira eltávolodtunk volna egymástól mi, embe­rek, annyira befelé fordultunk volna, befe­lé élnénk már, hogy — hacsak nem azo­nos a munkahelyünk, hacsak nem vagyunk rokonok, barátok, nagyon Ismerősök — a köszönéseken, a szép időnk van-, hány 6ra van? — féle mondatokon kívül nincs más közölnivalónk egymásnak? Lássuk csakl Órákig utazunk nyolcán egy vonatfülké­ben, de mindössze annyi hangzik el, hogy van itt szabad hely?, lehúzhatom az abla­kot?, melyik állomáson vagyunk?, és ter­mészetesen a sovány válaszok. Évekig élünk úgy lakótelepeken egy lépcsőházhoz tartozó családok, alsó és felső és szem­közti szomszédok, hogy nem tudunk sem­mit egymásról azon kívül, ami a falakon hallatszik át, egyikünk sem mutatja a jelét közeledésnek, a felvonóban Is hiába va­gyunk egészen testközelben, fagyott a hangulat, nyomasztó a csönd, alig várja már mindegyikünk, hogy a földszintre ér­jen, ki a feszélyezettség állapotából. Ko­morak vagyunk a villamosban, buszban, a munkahelyen többnyire külsőséges je­gyekkel próbáljuk meg helyettesíteni a bensőségesebb kapcsolat hiányát. Ha ven­dég jön a házhoz, már akkor is úgy va­gyunk, hogy fölváltva intjük csendre egy­mást, mert nem halljuk mit mond a tévé, amely, sajnos, nemcsak összehozza az em­Végül is önmagunknak ártunk minden olyan magatartás követésével, melynek alapvonása az önzés, az egyéni szempon­tok mindenek fölé helyezése, csak az anyagi javak hajszolása, az el- és bezár­kózás, az érzelmi élet elfojtása, a közös­ségi érzések megvetése, a lélekközeli sza­vak kigúnyolása. Mindegyikünkben ott a vágy: megszólal­ni, megszólítani a másikat. Mindnyájan éreztük már vonatban, villamosban, busz­ban, lakótelepen, váróteremben és folyo­són, milyen jó lenne, ha valamelyikünk megtörné a nyugtalanító, feszélyező csen­det, ha beszélgethetnénk, ha közelebb ke­rülhetnénk egymáshoz. Mindnyájan hajla­mosak vagyunk a jókedvre, derűre is, tu­dunk nevetni. Pillanatok alatt megváltozik tekintetünk, egész viselkedésünk, csak le­gyen az a szó, az a mozdulat —- az az emberi érintés. Sose felejtem el, egy hideg léli reggelen unott, álmos arccal — olyan­nal, mint mindig — kapaszkodtunk a vil­lamosban, amikor a vezető beleszólt a mik­rofonba: fogódzkodjon mindenki, az űrha­jó rövidesen leszáll. Aztán meg azért kel­lett fogódzkodnunk, mert az űrhajó in­dult. A zsúfolásig telt szerelvényben hul­lámokban ment végig a kacagás. Tegyem még hozzá, hogy vezetőnk minden megál­lóban elbúcsúzott a leszálló utasoktól, üd­vözölte a fedélzetre újonnan érkezetteket. Kell-e mondanom, jól esett. Valahogy vi­dámabban tettük meg azt a néhány lépést munkahelyünkre azon a reggelen. Azóta se találkoztam ezzel a villamosvezetővel, pontosabban a hangjával, hiszen az arcát sokan nem láttuk. Nem lennék meglepve, ha valamelyik hideg sablonelme figyel­meztette volna, hogy munkaidőben ne szó­rakoztassa az utazóközönséget. Hány óra van? — hallom barátunk kér­dését. Ha stílusos akarnék lenni, és a pesszimista hatásos pózában is tetszelegni egyúttal, akkor azt válaszolnám neki, egyetérve vele, hogy öt perccel tizenkettő előtt vagyunk. Maradjunk abban, hogy fél öt van és vasárnap délután. És nem megidézett barátunk az egyetlen, aki meg­becsüli a legegyszerűbb szót is, a leghét­köznapibb mondatot. BODNAR gyula HÁNY ÓRA VAN? bereket, hanem ugyanakkor közéjük is lép, némaságot parancsolva rájuk. Mire véget ér a műsor, hiába is kezdenénk a beszél­getést rólam, rólad, róla, rólunk, rólatok, róluk, fáradtak vagyunk, megköszönjük a vendéglátást, a bort vagy a konyakot, amely nélkül már tévét sem tudunk nézni közösen, nemhogy beszélgetni, és elköszö­nünk egymástól. És mily csodálattal bá­multam én kölyökkoromban, amikor egy-egy délután végigkerekeztem a falvak során, a kapuk előtt üldögélő-beszélgető öregeket, asszonyokat, férfiakat?! Ma már kevesebb van a kapuk előtti padokból is, és vasból, betonból vannak a kerítések, némelyik úgy szerkesztve, hogy lábújjhe- gyen sem lehet belátni az udvarba. És néz­zük meg a falvakat, kisebb és nagyobb vá­rosokat, szombat és vasárnap délután és este. Hová tűntek a séták? Nem sorolom tovább az egyre szaporodó elgondolkoztató és figyelmeztető példákat, amelyek közül szerencsére nem mind ál­talánosítható szélesebb körben, de vala­mennyi egy jelenségre utal, arra, hogy la­zulni, szürkülni, durvulni látszanak az em- benközi kapcsolatok, kivesznek szótárunk­ból a szeretetben, tiszteletben, megbecsülés­ben, kedvességben gyökerező szavak. Nem Örülhetünk ennek, különösen nem az erő­teljes technicizálódás korában, amikor még egy újabb háború veszélye Is fenyeget. Varga Lajos: Nagykürtös (linó metszetJ ŰJ sió 1980. X. 27,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents