Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1980-09-15 / 218. szám, hétfő
kel, s nemegyszer egyetlen előadás vagy alakítás elemzésén át jut el fölfigyeltető általánosításokig. Ilyen alakítás volt például Vanessa Redgrave-é a Manchesteri Király Színházban látható Ibsen-darabban. Az ITI, az Unesco Nemzetközi Színházi Intézet angol nemzeti központjának igazgató-helyettesével Cliv Barkerrel Az angol színház kulisszája mögött címmel közöl terjedelmes interjút amely sok-sok érdekes ténnyel egyetemben tárgyalja a kortárs angol színház és drámairodalom helyzetét. Tanulságos beszélgetést közöl a több esztendeje figyelemfölkeltő rendezői kísérleteket végző francia színművésszel és rendezővel Robert Hossein-vel, aki pályafutásának utóbbi öt esztendejéről vall kegyetlen őszinteséggel szól a francia színházi áramlatok megdöben- tő, máskor komoly művészi értékeket létrehozó kísérletezéseiről Roher» Hohrein a VözönSikeres bemutatók A KORTÁRS MAGYAR DRÁMA külföldi útja Egy-egy nemzet, nemzetiség, népcsoport, vagy akár egy földrajzilag meghatározott kisebb területi egység művészetét — s használjuk most ezt a szót legszélesebb értelmében — súlyos hiba lenne mindössze saját kulturális, szellemi gazdagságával s annak egyedülálló jelenségeivel mérni. A legegyénibb arculatú művészet is éppen azért mondhat és tudhat magának tiszta forrásból merítő, valódi értékekkel rendelkező alapokat, mivel sohasem jelentett csak egy önmagában élő, saját valóságában alkotó, maga magában gyönyörködő, ill. gyönyörködtető irányzatot. A művészet — évezredes csiszolódása, megújulása során — csakis a kölcsönösség, az egyes népek és nemzetek kultúrájának jobb, alaposabb megismerése révén Ölelheti magába azt a szinte végtelen gazdagságot, mellyel korunk emberé rendelkezik. Ez az egymásban való egyesülés, találkozás leginkább az Irodalmi alkotásokra jellemző, s itt is főképp a drámai műnemekre. Épp ezért örömmel számolhatunk be az utóbbi két évtizedben — főként Európában — a magyar dráma iránt tanúsított szellemi kitárulkozásról, mely több síkon is megnyilvánul. Minden irodalmi alkotás sikerének első alapvető és elengedhetetlen feltétele, hogy a fordított szöveg nyelvezetében, gondolatiságában, cselekményvilágában megfeleljen az eredetinek. Ha körültekintünk Európában, azt hiszem, nem lehet panaszunk: Shapespeare, Moliére, Lorca, Csehov, Brecht hazájában is találkozhatunk mind a klasszikus, mind a kortárs magyar dráma legjelentősebb műveivel. Mindezek ellenére még most is vannak olyan országok, ahol nagyon kevés modern magyar drámaíró nevét ismerik, de ezeken a területeken általában hiányos a kortárs drámaművészetről alkotott kép. Ezzel egyáltalán nem a „klasszikusok" alkotásainak szintjét akarjuk a huszadik század mércéjével „lekicsinyíteni“, mindössze arról van szó, hogy világszerte a már „jól bevált szerzőktől" leg- töbször csak az évek során be- rögzödött „klasszikus“ módon rendeznek. , Márpedig a klasszikusokat is lehet újszerűen és újra rendezni, saját történelmi, ill. jelenkori társadalmi valóságba ötvözni. Ezt kitűnően tanúsította például a Szovjetunióban megrendezett tavalyi magyar drámafesztivál. Borisz Lucenko, a Minszki Színház egyik rendezője éppen azzal alkotott újszerűt a színpadon, hogy „leporolta“, megtisztította Madách Az ember tragédiáját az évszázados, klasszikus szemléletmódtól. Hasonló sikeres vállalkozásnak lehetett tanúja a Moszkvai Művészszínház közönsége is, amikor Karinthy Ferenc Budapesti tavaszának az egymás jobb, őszintébb és nyíltabb megismerésének jegyében fogant rendezését láthatta. Ha drámafesztiválról nem is, de egy jól átgondolt, több éves munka eredményeiről és sikereiről azért az NDK-ból is beszámolhatunk. Nemrég „Verlag Philipp Reclam jun. Leipzig“ gondozásőban megjelent A tizenegyedik parancsolat című válogatás, mely a kortárs magyar drámának a keresztmetszetét próbálja adni Örkény István Tóték ill. Macskajáték, Mesterházi Lajos A tizenegyedik parancsolat, Fehér Klára A teremtés koronája, valamint Gyurkovics Tibor Nagyvizit című alkotásával. Természetesen nem lehet egyetlen kötetben átfogó, a drámai műnemekre és az írók egyéni stílusára is tekintettel levő képet adni, de any- nyit azért elmondhatunk, hogy ez a könyv a sikeresebbekből válogatott. A tizenegyedik parancsolat nemcsak az NDK-ban, hanem másutt is megjelent (így pl. Csehszlovákiában is), s így természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a műfordítók munkáját. Meggyőződésem, hogy a német nyelvű olvasótábor e tekintetben sem csalódik majd. Örkény István Tóték, ill. Macskajáték című darabjának tolmácsolása (Barbara Frischmuth, ill. Vera Thies munkája) gondos, a mai műfordítás elveit követő, bizonyos mértékig újító s egyes részekben egyenesen remekbeszabott. Mesterházi Lajos, Fehér Klára és Gyurkovics Tibor fent említett műveit Ita Szent-Iványi ültette át anyanyelvére, s minden elfogultság nélkül ezt a munkát is csak kitűnően lehet értékelni. Szerencsés és ésszerű ötlet volt a szerkesztőktől, hogy e könyv lapjaira került Örkény István és Karl-Heinz Müller, valamint Brigitte Soubeyran beszélgetése a már említett ör- kény-művekről. Ugyancsak itt kapott helyet Mesterházi Lajosnak Levél a német közönséghez című üzenete, mely a Lipcsei Színház műsorfüzetében is olvasható volt A tizenegyedik parancsolat bemutatásakor. A második cikk a Neues Deutschland hasábjain jelent meg (még 1962-ben) a következő címmel: Mesterházi Lajos A tizenegyedik parancsolat című művéről. A magyar drámairodalom kedvelőinek kétségkívül mindhárom részlet „csemegének“ számít majd. Örkény István itt vall a Tóték című darabjának külföldön — többek közt Leningrád- ban, Párizsban, Moszkvában — és nem utolsósorban Budapesten tartott bemutatójáról. Örkény és német beszélgetőtársai a leningrádi bemutatót elemezték leginkább. A szerző kitért Tovsztonogov jól értelmezett színpadi átdolgozására, s a díszlet egyszerűségére is, mely főleg két ellentétes szín, a fekete és fehér — a jó és a rossz, a bűn és az ártatlanság — jelképében tudott rendkívül kifejező lenni. A párizsi bemutatóról Örkény annak idején úgy nyilatkozott, hogy a franciák inkább a borzalmat, szörnyűséget domborították ki előadásukban, míg a groteszket úgy akarták megoldani, hogy Tót szerepét egy ismert komikusra bízták. Hasonlóan érdekes motívumokat, részeket tartalmaz Mesterházi Lajosnak Levél a német közönséghez című szövegrésze is, melynek zárószerepe, üzenet-küldetése van. A tizenegyedik parancsolat utolsó szavaival végződik a könyv, mely az egész kortárs magyar drámai alkotásoknak az élet szereteté- ben, annak megvédésében s az emberekben való bizalmat fejezi ki. OROSZ SÄNDOR A szófiai Teater Bulgáriában legalább olyan jól csengő folyóiratcím, mint nálunk a kéthetenként megjelenő Scéna, az ugyancsak kéthetenként Budapesten jelentkező Színház, vagy a havonként napvilágof látó moszkvai Tye- atr. A lap rendszeresen foglalkozik a bolgár drámairodalom kérdéseivel, a bolgár színházak irodalompolitikájával és dramaturgiájával. Hangsúlyozza Az „amerikai álom“, régóta tudjuk, szertefoszlott. Amerika tetszetős külseje alatt a belső valóság korántsem volt álomi, annál inkább álmok szülője, beteljesületlen, sőt gyakran tragédiákba sodró álmoké. Hogy mennyire volt Amerika a lehetőségek országa és menynyire nem, illetve mennyire a korlátoké, az a művészetekben is nyomon követhető, azzal a többlettel természetesen, amely- lyel a művészet rádöbbent a valóságra, megcélozván a lelkiismeretet, a felszín alatti rétegek föltárásával önvizsgálatra kényszerítvén a tudatot. A belső — főként egyéni és családi — élet ábrázolásával nem éppen derűs rajzok készültek a műfényben csillogó társadalomról. Sokan láttuk nemrégiben Kazan néhány filmjét a tévében, hadd említsem most' csak ezeket példaképpen. Az „álom“ szertefoszlása ugyancsak éles helyzet- és állapotrajzokban jutott kifejezésre színmüvekben, melyek közül nem egy már klasszikusnak számít, jóllehet alig telt el két- három évtized születésük óta. Az ötvenes és hatvanas években Arthur Miller, Tennessee Williams, Edward Albee és Arthur Kopit neve fémjelzi azt a vonulatot, mely be tudott hatolni az amerikai élet mélyrétegeibe, az egyesben pontosan és érzékenyen látta meg és tudta láttatni az általánost. Amerika a második világháború után túlságosan is érdekeltté tette magát a világ dolgaiban ahhoz, hogy önmagán belül konfliktusok nélkül élhessen, hogy a konfliktusok érintetlenül hagyhatták volna a lényeget, mely a hetvenes években sem sokat változott, legalábbis ezt látszik igazolni, hogy a hetvenes években egyelőre nincs hozzájuk mérhető színpadi krónikása, noha volt Vietnam, volt Watergate, van energiaválság, van háborús hisztéria, vagyis nem kevésbé embertelen, veszélyes mozzanatok, „törekvések“, mint az ötvenes évek elején. Az amerikai drámairodalom jelen helyzetére találóan utal Szilassy Zoltán a Nagyvilág 9. számában, amikor széljegyzetei fölé az Egy évtized keres egy szerzőt címet írta. Albee és Ko- pit már nem tudott „átjönni“ ebbe az évtizedbe, a hetvenes évekbe meghatározóként, noha mindketten több darabot írtak, és egyikkel-másikkal figyelemreméltó sikert értek el. Ugyancsak jellemző a szerzőnek az a megállapítása, miszerint több böngésznivalót találunk az „Al- bee-melletti“, mint az „Albee- utáni" drámában. Kiemeli Jack Gelbert, A kapcsolat (The Connection, 1959) szerzőjét, aki tudott újítani Szálka a szemben (Square in the Eye, 1964) című drámájával, valamint Jean Claude Van ltallie-t, aki a Hurrá Amerikával aratott kirobbanó sikert 1966-ban. (A három egy- felvonásosból álló színműből a Motel magyarul is megjelent). Az évtized szerzői közül David Rabe Vietnam-trilógiájával (ebből a Bot és gitárt Magyarországon is bemutatták), továbbá David Mamet és Sam Shepard emelkedik ki, ez utóbbi többek között Az eltemetett gyerek (Buried Child, 1979) című darabjával, mely a legjobb hagyományok folytatójának tűnik föl: „színhelye az örök sztereotípia: az amerikai farm. Ott él a némileg az Amerikai álomból (Albee darabja — a szerző megj.) kiköpött Mami és Papi. Mami hajlott korú, de energikus és optimista, Papi viszont szenilis roncs, gyógyszer- és whisky-mámorban haldoklik lassan. A legifjabb, nem éppen örvendezve jogadott nemzedék Junoka és kedvese) nem éppen pinteri, bár azt is idéző „haza- látogatásakor“ pattan ki a családi titok: Papi valaha megölte felesége fattyú-gyerekét és az ugarba temette, amely ennek okából fantasztikusan termékennyé vált. A família következtetése: »sose vót itt semmi baj«. Shepard alighanem azt is akarja sugallni, hogy akar- va-akaratlanul a jelen nemzedékek kénytelenek felvállalni a múltat is, annak rothadt gyökereivel együtt >—bor séííszervezés és a színház fuint- cľójľnak érvényesítése kapcsan hasonlót vall és igyekszik véghezvinni, mint az üt^nes,ep^' ben Jean Vilar es Gérard Phi liupe akik a széles tömegekre a kevés pénzükre támaszkodva megalapították a népszínházát, ismertebb nevena TNP-t (Theatre National Popu laire — Országos Népszínház). Hirdeti, hogy az igazi tömegbázison alapuló néPs^ ház, amely már ^vanyossá- eával is vonzza a t0I"egej. maid részletezi a párizsi Spor paTotában bemutatott két rendezését, a Szuzanya katedrán sát és a Potyemkin cirkálót. Prdekes a neves szovjet dl maíróval, Michail Roscsmnal folytatott párbeszéd is, hiszen a jeles, nemcsak a Szövjetuni , de több külföldi sz inpton >s_ bemutatkozó szerző nem csu nán a saját műhelyébe, esz mei és etikai kritériumaiba enged bepillantani, de. bar feleken, szól a jelenlegi szövet drámairodalom ágazatairól, és fölvázolja a továbblépés lehetőségeit is. Tavasszal _ gár színházi és irodalmi bér kekben nagy visszhangra leU Georg Szaev Ismeretlen Piran dello című esszéje toväbbSaí az írás, amely Albert Camus két színházról szóló ^fľdezô vezeti be, amolyan folteaezo ľaSzként. Ugyancsak érdemssr äTíä SS», a Lope de Vegétől Gar- cia Lorcáig húzódó nagy dök építő-alapozó szerepere, és recenzióban számolt be a na lünk is népszerű francia komikus, Jean Lepoulin Aki utol- ľľra nevet című humoros mo- ífográüájáról, nem feledkezve meg néhány szövegrész bolgár “ye8.»“ ültetéséről és közleser0ü«Sgezve: a szófiai Tente' Igyekszik kft képe. adni Eurórokonítha'tóak a színház anya- gi gondjai és megoldási lelie főségei, hasonlóak vagy egybevágóak a művészi kibon a kozás lehetősegei, a műves t kérdések és a megvalósulás feleletei. A Teatar szerkesztési elveivel bizonyítja, nem veiét len inkább törvényszerű hogy az ITI márciusban Pánzsten megtartott (bár meg nem sza mofhatott be harmadik számában a lap, de azóta bizonyara e* jelentős esemény taglalasara is sort kerített) európai értekezletének (amelynek egy hete alatt nemcsak az európai, *de az észak- és dél-amenkal, az afrikai és az azsuiinemz színházi központok küldött ei is vallottak a színház l^nle- pí állapotairól) zdr.°b1, 8„ ’ fmely egyúttal ajánlas az Unescónak, a színház mai helyzetének és távlatainak leli el ségeit az alábbi mondatban fogalmazta meg: „A színház mint a jelenkori világ fóruma, mint a szórakozás és az ünneplés helye, mint az eszmék szószéke és a nemzetkoZllňZak értés támogatója, a világnak Új nézőpontokat és a gondolkodás új módjait ajánlja, és naponta megihleti a krv r tCU SZIGETI LÁSZLÓ NYITOTTAN A boigór Teatar három számáról a színház szocialista társadalomban betöltött szerepét, a rádió, a televízió és a színház kapcsolatrendszerének előnyeit és esetleges hátrányait, foglalkozik valamennyi bolgár lehetőségeivel és akadályaival, és gyakran foglalkozik egy-egy bolgár színház helyével és rangjával odahaza, illetve külföldön. Akárcsak a szocialista országok színházi szakfolyóiratai, Helsinki szelleméhez híven a Teater is sok-sok tájékoztató, illetve elemző írásban számol be arról, mi történik a világban Londontól Moszkváig, New York-tól Varsóig. Idei évfolyamuk első három számában például több tömör tájékoztató Jellegű cikket, néhány páratlanul izgalmas tanulmányt és jeles színházi szakemberekkel folytatott beszélgetést kínál olvasóinak. A szerkesztőségben dolgozók vallják: bezárkózva, kitekintés nélkül, a nyitottság mellőzésével ma már lehetetlen igazán hatékony, a társadalmi tudatformálásban fontos szerepet betöltő színházat játszani. Persze, ezzel a megállapítással, vagyis szerkesztési elvvel nem a világszínházban jelentős szerepet játszó, a világszínház élvonalához tartozó szakemberek megoldásainak másolására ösztönöznek, hanem a belőlük leszűrt tapasztalatok bolgár színházi termőtalajba ültetésére. Nem véletlen, tehát, hogy a lap folyamatos figyelmet szentel a jelentős világszínházi találkozóknak. Terjedelmes írásban számolt be a tavalyi avignoni és hamburgi fesztiválról, rendszeresen foglalkozik a legjelentősebb európai színházi központokban, a moszkvai, a varsói, a budapesti, a párizsi és a londoni színházakban történő eseményekEGY ÉVTIZED KERES EGY SZERZŐT Könyv az orosz nyelvről Ügy gondoltam, elég lesz, ha csak átlapozom Papp Ferenc Könyv az orosz nyelvről cínTŰ művét, s ennek alapján már ismerhetem is. Valóban, ki olvas végig ilyen célból egy nyelvkönyvet? Tervem azonban dugába dőlt,- a kötetet ugyanis alig tudtam letenni. Szórakoztatónak, sőt izgalmasnak találtam. A debreceni professzor az őt ismerők szerint „bravúrosan tud oroszul“, s a jelentéstan kiváló szakértője. A híres nyelvész azonban nem orosz tankönyvet szándékozott írni, hanem szakember és nemszakember számára egyaránt érdekes ismertetőt mindarról a lényegesről, ami az orosz nyelvre vonatkozik. A könyvben helyet kapott a mai nyelv rétegeződése, a hangtan, a betűk rendszere, a helyesírás, a jelentéstan, az alaktan. De benne van a mondattan csakúgy, mint a nyelvtörténetre vonatkozó legfontosabb ismeretek. Külön fejezet foglalkozik a cirillábécé történetével és az orosz irodalmi nyelv nagy mestereivel. A fenti nem teljes felsorolásból is látható, hogy a szerző nagy fába vágta a fejszéjét. Mi teszi mégis lebilincselővé a könyvet? Bizonyára nagy szerepe van ebben a fesztelen társalgási stílusnak, amelyben a könyv íródott, és a szellemes és logikus okfejtésnek. Például annak, amikor a szerző olyan problémákat feszeget, hogy mely esetben kell az orosz „Ijubov" szót szeretetnek, és mikor szerelemnek fordítani. A mintegy 480 oldalas kötet vonzerejét azonban még sem ez jelenti elsősorban. Ennek titka: az a tudós, pedagógus, aki a könyvet írta, őszintén „szereti művének alapgondolatát“, ahogyan ezt Tolsztoj követelte. Papp Ferenc egyaránt ismeri az orosz nyelvet „kívülről" mint a magyar és „belülről" mint olyan kutató, aki immár mintegy három évtizede eljegyezte magát vele. S ami igen ritka, nem holt tárgyként látja a föld legnagyobb területi országa népeinek fő kommunikációs eszközét, a világnyelvek egyikét, hanem eleven organizmusként. Szerinte az orosz nyelvben benne élnek a „végtelen térségek, a nyírfaligetek és csendes folyók, a rohanó metropolisok, a keserűédes történelem — az oroszul beszélő ember". R. P. A.
