Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1980-09-26 / 228. szám, péntek
AZ INDULÁS EVEI FÄBRY ZOLTÁN ÉLETMŰVÉNEK ELSŐ KÖTETE Talán furcsáilható megállapítás: ki kézbe veszi ezt a kötetet, izgalmas felfedező útra kanyarodik. Miért is — így az ellenvetés —, hiszen a hazai magyar irodalom e messzire és mélyre fényt vetítő fároszának több mint fél évszázados munkásságáról — életében és azóta is — kötetek sora fest mozaikokból zárt egységgé összeálló Képet? Mi újra, még ismeretlenre találhat a szónak, a gondolatnak ebben a kincsestárában az, aki figyelő, értő szemmel megjárta immár a hozzá vezető utat? A válaszadásnál, csak pe- remszerűen, de elkerülhetetlenül érintenem kell egy fájó és többnyire elég szemérmesen elhallgatott tényt. Csupán arról vannak cáfolhatatlan számszerű adataink, hogy hány Fábry-mű jelent meg és milyen összpéldányszámban. Viszont arról nincsenek és nem is lehetnek, hogy vajon hányán is akadnak köztünk, akik valóban megjárták ezt az utat és tüzetesen ismerik ezt a művet, amelyre joggal lehetünk büszkék. Tudom, támadható tétel, s mégis megkockáztatom kimondását: viszonylag vajmi kevesen. Persze, tévedés ne essék. ebben az esetben önmagában már a Fábry-mű jellege, irodalomközpontúsága is érthetően és törvényszerűen szűkíti a „befogadók“ körét, és dőreség lenne valamiféle túlzott igényeket támasztani. Csakhogy tanúja voltam már olyan kötetlen vitáknak, amelyeknek résztvevőitől elvárható lett volna — hivatásuknál, képzettségüknél, műveltségi szintjüknél fogva — a tárgy ismerete. Márpedig sokszor pöröjcsapásként értek a villanásnyi jelzések — a hozsannának, s akadt úgy is, az elmarasztaló szónak „fedezete“ csak ismeretfoszlány volt. Ennél is megdöbbentőbb tényeket sorakoztatott fel Bod- % nár Gyulának, a Vasárnapi Új Szó ez év június 1-i számában megjelent, Nem elég büszkélkedni című írása, amely tudat- felrázó szándékkal adta értésünkre — Fábry Zoltán élete és főleg műve ismertetésének még sok a fehér foltja, a „terra incognitája“ a csehszlovákiai magyar tanulóifjúság, mi több tanítóságunk (értelmiségünk) körében, s néni kevésbé irodalmi oktatásunk tantér- veiben. Szóval, vannak még sokan, akik elindulhatnának és illene Is elindulniuk ezen a számukra még járatlan, ki nem taposott úton. Elsősorban nekik jelentheti Fábry Zoltán Összegyűjtött írásait hat-nyolc kötetre tervezett első kötete (Madách Könyv- és Lapkiadó, 1980) a felfedezés minden izgalmát. Viszont e tekintetben nem marad üresen azoknak tarsolya sem, akik jól ismerik az eddin megjelent Fabry-müveket. Ennek két oka van. Egyrészt, s ez a lényegesebb, ezúttal első ízben vehetnek kézbe olyan gyűjteményes kiadást, amely az írások megjelenésének időrendjében, összefogottan érzékelteti majd alkotójuk fejlődési ívét. Másrészt pedig — ez nyilván főként az 1920— 1925-ös indulási évek anyagát felsorakoztató első kötet jellemzője —, olyan írásokkal is megismerkedhetnek, amelyeket maga a szerző sem sorolt be későbbi válogatásaiba, sőt akad köztük olyan is t Bécsi halál- tánc-ének: 1921), amelyre a kötet összeállítója kéziratban bukkant rá az író hagyatékában, s amely mind ez ideig — utólag nehéz megállapítani miért — nyomtatásban nem jelent meg. jórészük ugyan naphoz, eseményhez kötődő, avagy egyéb oknál fogva maradandó értéknek nem minősíthető, rö- videbb lélegzetű írás, de elvitathatatlan, hogy teljesebbé teszi a Fábry-képet és panora- matikusabbá a róla alkotott véleményt. Ebben az első kötetben ösz- szesen mintegy százharminc írása szerepel, javarészt kisebb újságírói műfaj, a hírfejtől a tárcáig, továbbá irodalomkritikák és néhány tanulmány is. Leggyérebb az 1920—1921-es évek termése, csak 13 darab, s a legtöbb — szamszerint 45 — írás 1925- ben látott nyomdafestéket. Ezeknek a publicisztikai alkotásoknak mintegy ötödé jelent meg a szerző későbbi válogatásaiban, többnyire az 1971-ben kiadott Vigyázó szemmel kötet ben. Mit fedezhetünk iel ezen az első írói pályaszakaszon? Egyrészt olyan vonásokat, emberi és írói magatartás-formákat, amelyek később fokozatosan eltűntek, vagy alapvető minőségi átalakuláson mentek át. Értem ezalatt mindenekelőtt az indulás éveiben, a szerző zsengébb alkotásaiban itt-ott még jelentkező pacifizmust, egyes történelmi tények hord erejének szem elől tévesztését, vagy éppenséggel téves értékelését. (Mellesleg: helyeselem az összeállító eljárását, hogy a kötetből eleve kiszűrt egykét olyan írást, amelynek tévedéseit később maga a szerző és egész életműve helyesbítette.) S értein ez alatt - az egyes írásokban megnyilvánuló, idealista színezetű, túlzottan borúsnak, vagy utólag el- rajzoltnak bizonyuló életszemléletet is. Ide sorolom továbbá azt, hogy ekkor még nem alakult és nem is alakulhatott ki teljes egészében és gazdagságában, szigorában és fordulatosságában az a formanyelve, amely a későbbiekben — miután mentesült az expresz- szioniznuis formabontó túlzáBESZtDES ARC Az Ifjú Gárdából már csak egy rideg éjszakai ■ képsorra emlékszem, az Usakov tengernagyot és a Hajókkal a bástyák ellent is olyan régen láttam, hogy aligha tudnám megidézni a Fekete-tenger hősének, a fekete-tengeri orosz flotta megalapítójának alakját e két egybetartozó film nyomán, és amikor először izgultam végig az Egy igaz embert. még mindig abban a korban voltam, amikor nem nagyon érdekli az embert, ki a rendező, az operatőr, kik a szereplők, csak cselekmény legyen, hőse leguen a Hímnek és guőzelmes igazsága. Wogy Szergej Bondarcsuk vott Valko, Tyihon Prokofiev, Cvozgyev, azt csak jóval később tudtam meg, amikor Bondarcsuk neve már számomra is olyan művészt jelentett, aki magasan kiemelkedik az átlagból, akire érdemes odafigyelni. Akire oda kell figyelni. Első. sorban az arcára. És arcában is a szemére. Abban néztem én végig a felejthetetlen Emberi sorsot, abban volt látható-érezhető a háború által bizonytalanná, tragikussá tett emberi sors, a háború minden rossza. Abban a szemben mely a borostás arcból nézett ki, és amelyen keresztül az is jól megfigyelhető volt, hogy a színész nem játssza, hanem éli a szerepét. Minden pillanatban: ahogy harcol, ahogy iszik a koncentrációs táborban — az életéért, ahogy viszi a kenyeret, ahogy szökik, bújik a gabonaföldön, ahogy halott bajtársához nyúl, ahogy megtudja, hogy fia, szerettei mind halottak, és" a háza is elpusztult, ahogy a kisgyerekre talál, aki viszont a szüleit vesztette el. Nemcsak a főszereplője volt ennek az 1959-ben készült világsikert aratott filmnek Szergej Bondarcsuk, hanem a forgatókönyvirója és rendezője is. És Bondarcsuk nemcsak katona ebben a filmben, és még egy sor más szovjet, külföldi és koprodukcióban készült alkotásban. A katonában jelen van mindig az ember is, az érző és gondolkodó ember. Elég az arcát, a tekintetét figyelni. Sohasem csüggedő, sohasem lemondó. Ezt sugallja többek között A hazáért harcoltak a Waterloo és az Oscar-díjas Háború és béke is. A most hatvanéves -Bondarcsuk huszonnyolc évesen alakította első filmszerevét. A háború akadályozta meg abban, hogy gyermekkori álmát korábban váltsa valóra. Az a háború, amelyet megélt és átélt és amely ellen bék°irffthen is harcol. Mert nem tehet másként. — bor. saitól és letisztultabban gondolati, esztétikai arculatára alkalmazta kifejező módjának értékeit — ismételhetetlen, egyedi jellemzőjévé, sajátosságává vált. S végül, ez az első kötet — érthetően és törvényszerűen — tanúsága annak, hogy Fábry ekkor még inkább csak keresi műfaját, noha életének ebben a szakaszában is mind gyakrabban és izmosabban szerepel az, amiben később csúcsokat ostromol: az irodalom- kritika, az irodalmi tanulmány, a harcos publicisztika. Az előbb mondottakhoz kívánkozó tényrögzítés: szükséges, hasznos és tanulságos megismerkedni azzal is, ami tartalmi és formai szempontból vitatható, mert segítségünkre van abban, hogy Fábryt hús-vér emberként, az irodalmi önkifejezésért, és ezzel dialektikus egységben a cáfolhatatlan általánosításért keményen bírókra kelő, az igazságért, a szépért megszenvedő, politikus szemléletű művében tovább élő esztétaként, közíróként ismerjük meg és tiszteljük, s ne félig volt legendává dermesszük. Ennek az első pályaszakasznak gazdagon vannak olyan vonásai, amelyek megtalálhatók Fábry későbbi műveiben is — véges végig. A magatartását meghatározó, egész életre szóló egyik tapasztalata az első világháború, amelynek véres forgatagába szinte gyerekfejjel sodródott. De ugyanakkor, már a húszas évek első felében eszmél a fasizmus veszé: lyére is. A naptár még csak 1924-et mutat és Fábry már akkor döbbenetes erővel lázit nemcsak a spanyol fasiszta diktátor. Primo de Rivera, hanem a még csak az alkalmára váró további „grand diktátor“ — Hitler ellen is. Tehát már ezekben az években elindul igazi műfaja, az antifasizmus akkor még szűk ösvényén, jellemző továbbá írásainak mély szociális töltete, emberköz pontúsága, az Ady-mű iránti — távolról sem csupán esztétikai — vonzódása, a polgári áldemokrácia áldatlan kisebbségi viszonyai között magyarság- féltése, elválaszthatatlan egységben a humánum, a népek barátsága óvásával. S egy másik oldalról: már ezekben az években bajnoka a gondolat és a forma egységének. Elejétől fogva tudja, vallja, hirdeti — az- irodalomban még a legnemesebb gondolat is pusztába kiáltott szó adekvát forma híján, de tisztában van azzal is: a gondolatot nélkülöző forma nem egyéb szózsonglőrködés- nél. S bár nem tévedhetetlen — mindig a lényeg feltárására törekvő, igényes kritikus. Kritériumaiban sohasem megalkuvó — nem az adott történelmi, irodalmi, személyi körülményeket — „dekázza", hanem többre, erkölcs-politikai igazmondásra és esztétikai teljességre törekszik, a mában a holnap életképes csíráit kutatja, feltárja, igazgyöngyként felmutatja és merészen, a jövőbe tekint. A béke, a humánum, a társadalmi haladás mellett elkötelezett emberként, új ösvényeket vágó olyan íróként mutatkozik be már az érés folyamatának ezeknek az első éveiben is. akinek tehetségét rangját hazai magyar irodai munkban, az egyetemes magyar irodalomban és — sajnos — egyelőre el nem ismerten, az európai irodalomban is, fényesen igazolják a következő év tizedek. Ezéri vesszük, vehetjük örömmel a kezünkbe ezt a kötetei és nem kisebb izgalommal várhatjuk a következőket is. S ezért mondhatunk köszönetét az új, értékes tettért kiadónknak, s nem különben Fonod Zoltánnak a gondos, körül tekintő, jószemű és biztos érzékű összeállításáért, vele együtt pedig F. Kováts Piroskának a pontos, tömör, szinte kifogástalanul tájékoztató jegyzetekért. Fontos igényt kielégítő a kötetet kiegészítő bibliográfia is. Az író élete és életműve jobb megismertetését szolgálhatta volna viszont egy rövid Fábry-életraiz. Ez esetleg zárhatná az Összegyűjtött írások utolsó kötetét. GALY IVAN Ä hetvenes évek művészete Jegyzetek a velencei biennáléróf Ez év június elején nyitotta meg kapuit és a napokban (szeptember 28-án) zárul a velencei biennálé. A világ legrégebbi és ma is a legnagyobb méretű nemzetközi képzőművészeti seregszemléjét először 1895-ben rendezték meg. A bemutató színhelyén, Velence közel kétszáz éves, egzotikus fákkal díszített parkjában a kiállító országok önálló pavilonnal rendelkeznek, illetve külön-külön mutatják be nemzeti művészetünk kiemelkedő alkotásait. Az immár 85 éves mostani, sorrendben 39. bemutatón 33 ország vett részt. A régi pavilontulajdonosok mellett ez idén új kiállítók: Ausztrália, Argentína, Kolumbia, Peru és Kína is ízelítőt adott az ország művészetéből. A világ mai művészetét fölvonultató tárlatot a rendezőség minden alkalommal egy-egy meghatározott koncepció jegyében szervezi meg. Az 1980-as bemutató koncepcióját abban határozta meg, hogy a központi pavilon mondanivalója „körvonalazza a hetvenes évek nemzetközi művészetének analitikus és kritikai feltárását“. A részt vevő országok saját nemzeti pavilonjaikban teljes önállósággal rendelkeztek. Hazai sajátosságaiknak megfelelően, tetszésük szerinti értelmezéssel kapcsolódhattak (és kapcsolódtak) a biennálé központi témájához. A bemutatót nem kritikusként és nem is a képzőművészetek szakembereként, hanem csupán kíváncsi nézőként jártam végig. E nagyhírű nemzetközi rendezvényről sokat hallottam és olvastam. A bienná- lét „élőben“ azonban most láttam először. És most jártam életemben először Velencében is Természetes, és úgy vélem, érthető, hogy előbb a várost, „Adria királynőjét“ és a világhírű műemlékeket, a korai az érett és a kései reneszánsz szebbnél szebb alkotásait szemléltem meg. Órákig időztem a Szent Márk téren, amelynek — Petrarca nagyon találó jellemzése szerint — „nincsen párja az egész földön“. Megcsodáltam a Szent Márk-templomot, ezt a „dúsan díszített ékszerdobozt“, a Doge- palotát, az egykori fejedelmek lakhelyét és az egykori állam- hatalom központját, valamint Velence egyik legjelentősebb műemlékét, az 1338 és 1443 között épült Frari templomot. Jártam a fényképekről jól ismert Óra-torony és a 911-ben épült 98 méter magas Campanele tetején, a Sóhajok hídján, a Rial- tó hídon és sok más helyen. Végignéztem a Velence festészetét- bemutató Galleria deli’ Accademia gyűjteményét. Közelebbről és eredetiben láttam számos világhírű olasz művész (Bellini, Tintoretto, Giorgione, Lotto Veronese, Carriera, Tizia- no és mások) elragadóan szép alkotásait. A nemzetközi bien*. náléra tarsolyomban már gazdag művészi élménnyel mentem és akarva, akaratlanul is viszonyítottam, szembesítettem egymással a múltat és a jelent. A biennálén a múlt nagy művészetéhez, az érett és a kései reneszánsz egy-egy kiemelkedő alkotásához viszonyítva is láttam igazi élményt nyújtó alkotásokat. A 33 ország által bemutatott sok száz mű a képzőművészetek szinte valamennyi irányzatát képviselte. Számos alkotás, ha más-más kifejező- eszközökkel közelítette is meg a nézőt, sokat mondott, művészi élményt jelentett. Számomra valódi élményt — és kellemes meglepetést — a társadalomkritikai mondanivalót tartalmazó alkotások szereztek. A tárlat megtekintése előtt gondolni sem mertem arra, hogy Nyugaton élő mai alkotók olyan reálisan nézik az életet és olyan kristálytisztán, szenvedélyesen és közérthető formanyelven tudnak vallani az életről, a valóságról, a társadalomról, a ma emberét foglalkoztató problémákról, mint például a negyvenéves Gál, a mai belga művészet kiemelkedő egyénisége. A belga karika- túrista monumentálisán min* denttudó. Elkötelezett, féktelen, lenyűgöző. A Vietnamról, a Francóról, az Iránról és a Car- terről tolmácsolt kritikai véleménye telitalálat. De sok más alkotó műve is megragadó és mozgósító erejű. Újszerű művészi eszközökkel beszél és tolmácsol nagyszerű gondolatokat. Megállásra és hosszas szemlélődésre késztetett a lengyel Abakanowicz, a francia Margerie, az angol Pope, a finn Kujasalo és a norvég Rose egy- egy alkotása. Érdekesnek tűnt a bemutatott mai japán és a mai kínai művészet is. A biennálé azért hagyott mégis hiányérzetet, mert összhatásánál fogva kissé bágyadtnak és — sokszínűsége ellenére is — egysíkúnak tűnt. Elsősorban talán azért mert többnyire a képzőművészet régi stílusait elevenítette fel és juttatta a néző eszébe. A világ mai művészetének sem a hetvenes évek eleje, sem a nyolcavanas évek vége nem jelent korszakhatárt. A tíz év termésére korlátozott anyag — kevés kivételtől eltekintve — sem irányzatokról, sem alkotókról nem adott, (nem adhatott), átfogó, minden tekintetben kielégítő képet. Valamennyi ország pavilonját bejártam. A legtovább azonban a csehszlovák és a magyar pavilonban időztem. A bemutatott művek szervesen kapcsolódtak a biennálé központi gondolatához és bepillantást nyújtottak a hetvenes évek csehszlovák, illetve magyar képzőművészetébe. A nemzeti pavilonokon kívül, de a nemzetközi biennálé programjában és vele párhuzamosan Velencében az említett időpontban még öt más kiállítást is rendeztek. Bemutatták August Strindberg néhány kiemelkedő alkotását, a párizsi születésű, de jelenleg Rómában élő és ízig-vérig olasz művész, a hetvenkét éves Balthus műveit, egy 1974 óta Bordeaux-i Kortárs- művészeti Központ névvel működő fiatal művészcsoport munkáit, Mario de Luigi, a közelmúltban elhunyt velencei festő expresszionista képeit, valamint a prágai múzeumok modern gyűjteményének néhány darabját. A „fiókrendezvények“ közül elsősorban a prágai múzeumok anyagát néztem meg nagy kíváncsisággal. Nemcsak a bemutatott művek érdekeltek, hanem az is érdekelt, hogy milyen a prágai anyag velencei közönségsikere. Csehszlovákia, illetve Prága itt is méltóan képviseltette magát. A kiállításon 20. századi — többnyire francia orientációjú — csehszlovák mesterek képeit, szobrait állították ki, valamint Picasso, Brague és Derain néhány — a művészek kubista korszakát jellemző — jelentős művét. A felvonultatott csehszlovák képzőművészek közül kiemelkedett František Kup- ka. A velencei tárlat a modern művészet egyik nagyszabású csehszlovák mesterének szinte teljes életművével megismertette a nemzetközi biennálé közönségét. A prágai múzeumok anyaga nagy érdeklődést váltott ki és megnyerte a nézők tetszését. Húsz napol töltöttem Olaszországban. Ebből ötöt Velencében. Csodálatosan szép építészeti és képzőművészeti alkotásokat láttam, de egyben láttam és tapasztaltam a mai olasz társadalom kiáltó és vádló társadalmi ellentéteit is. A kapitalista piacon (és mindenütt ahol vásároltam) turistaként is kiszolgáltatottnak és becsapottnak éreztem magamat. Az Olaszországban szerzett sok-sok felemelő látvónyt és nemes érzést kissé ma is beárnyékolja bennem Olaszország negatív jelensége ... Nem értem és megmagyarázni se tudnám, hogy ez a természeti adottságai, műemlékei és utolérhetetlen képzőművészeti alkotásai révén olyan elragadóan szép és gazdag ország, hogyan termelhette magából ki a fasizmust és a terrorizmust? BALÁZS BÉLA
