Új Szó, 1980. augusztus (33. évfolyam, 180-205. szám)

1980-08-15 / 192. szám, péntek

T avaly jelent meg előszűr, sárga borítóján ez áll tőidben: Műhely '78 Madách. Belül ezt olvashatjuk: Szemel vények a Madách Könyvkiadó könyvterméséből, valamint a csehszlovákiai magyar kulturá­lis sajtóból. A gyűjtemény sem a széle sebb olvasóközönség, sem a szakma körében nem váltott ki említésre érdemes visszhangot. Úgy maradt, ahogy jött: észre­vétlenül. Reméljük azonban, hogy nem egészen olvasatlanul, leszámítva egyelőre azokat a példányokat, amelyektől több­kevesebb még mindig megtalál­ható némelyik könyvesboltban. Az biztos, hogy ennél jelen­a kulturális sajtóból, cikkbiblio- gráfiával kiegészítve, mert nem vagyok biztos abban, hogy iro­dalmunk és publicisztikánk tud egy hónap alatt annyi és olyan anyagot produkálni, hogy ki­teljen belőle egy színvonalas, közérdeklődésre számot tartó válogatás, (egy kézen megszá­molható, hány lap jöhet szá­mításba az anyaggyűjtés során, meg aztán a könyvek gyakran késve jelennek meg). Három­négy hónap alatt vagy egy fél év alatt viszont igen. Es átgon­dolt, alapos válogatással, ame­lyet egyébként egy embernek szinte lehetetlen elvégezni, be­fogható lenne — hu nem is egy számban, de rövidebb idő­A Műhely téktelenebb kiadványok és kez­demények kaptak nagyobb fi­gyelmet élőszóban és írásban, ha bírálót is. Ez se ilyet, se olyat tudomásom szerint. Pedig akár az ilyen, akár az olyan bizonyára segített volna a Mű­hely profiljának a kialakításá­ban egyebek között. És még valamiben, talán, talán: abban, hogy ez a válogatás valóban működés közben mutathassa be a csehszlovákiai magyar sajtó és a Madách kiadó gépezetét, vagyis ne egy két éves késés­sel, hanem rövidebb időközön­ként. A hetvenkilences eszten­dőnek már nem tudom ponto­san melyik hónapjában megje­lent Műhely ’78 például 1977- ben publikált írásokat is tar­talmaz, a nemrégiben kijött Mű­hely ’79 pedig tavalyelőtti írá­sokat, amelyek persze írások maradnak száz esztendő múl­ván is, csak éppen akkor már nem érhetik el azt a társadal­mi hatást, amelyet csak itt és most érhetnek el, nem tölthe­tik be azt a — nem is egyfé­le — szerepet, amelyet csak itt és most tölthetnek be, abban a pillanatban és helyzetben, amelyben és amelyből szület­tek, valamilyen céllal. A Műhelynek úgy lenne igazán értelme, ha lega­lább félévenként jelenhetne meg, a le’iető legrövidebbre csökkentve az átfutási időt, ami, tudom, nem egyszerű do­log és főként nem könnyen megvalósítható, ismerve könyv­kiadásunk és -nyomtatásunk je­len helyzetét. Azért nem emle­getem itt példaképpen a ma­gyarországi Látóhatárt, amely havonként megjelenő válogatás közökben és rugalmasabban — szocialista nemzetiségi életünk kulturális, irodalmi, művészeti és egyéb területe, egy szóval: valóságunk. így az újraközlés által az olvasók akiktől senki sem várhatja el, hogy vala­mennyi könyvet és sajtótermé­ket megvásároljanak és elol­vassanak, és akik között még a szemfülesebbek, a valóságunk iránt szüntelenül és szenvedé­lyesen érdeklődők is el-elsik- lanak fontos írások fölött — még idejében hozzájárulhatná­nak az egyénenkénti és közös továbblépést, a mindennapi munkát elősegítő, az önismere­tet is gyarapító ismeretekhez, művészi értékekhez, könyvek­hez. így a Műhely nagyobb eredménnyel is irányíthatná rá „az olvasók figyelmét az össze­állító által színvonalasnak, idő­szerűnek, újraközlésre érdemes­nek vélt hírlapi és szépirodal­mi műfajok egy-egy alkotásá­ra“. És nem történne meg ta­lán. ami megtörtént most, hogy az új „szám“ még ott találja a könyvesboltban, de már az alsóbb polcokon, több-kevesebb példányát az előzőnek, vagyis a Műhely ’79 a Műhely ’78-at, amelyből, 367 oldallal 2000 pél­dány került a hazai piacra, a mostaniból, 283 oldallal, már csak 800 példány, ami jelentős csökkenés, elbizonytalanodás­ról árulkodik. Folytatván a két — Fónod Zoltán által összeállított kiad­vány egybevetését, illetve az újabbik rövid ismertetését: a hetvennyolcas gazdagabb, válto­zatosabb volt, de nem mutatott egységet, az egyes fejezeteken belül műfajok keveredtek; eset­legesnek tűnt föl a válogatás, A hetvenkilences jelzésű, bár sz« rényebb az irodalmi anyaga is, tisztább felépítésű. A verseken, elbeszéléseken, népballadákon. regényrészieteken kívül, a Mér­legen és a Barangolás című fe­jezetekben több olyan tanul­mány, esszé, riport szerepel — irodalmunk harmadvirágzásá­nak kezdeteiről, az anyanyelvi oktatásról, könyvkiadásunkról, amatőr művészeti mozgalmunk­ról, a szövetkezetesítésről, ér­telmiségünk szerepéről és hely zetéről —, amelyeket szintetizá­ló törekvések jellemeznek, a felszabadulást követő eszten­dőktől a jelenig — sőt, a jö­vőbe is tekintve — mozognak az adott témakörben. Aztán vannak még e két fejezetben ilyen címekkel írások: „...az a nap, amelyet munkával tol tök el, nem öregít* (Születés napi beszélgetés Egri Viktor­ral); Kicsi anyanyelvi Vigyáz­zunk Istvánkára; Egy elfelejtett gömöri néprajzi író: Komoró czy Miklós; Krúdy Gyula és a Szepesség. Ismét közöl a Mű­hely a Madách könyvtermésé­nek sajtóvisszhangjából, és köz­li az 1978-as esztendő cikkbib- liográfiáját a Csehszlovákiai magyar alkotók írásai a cseh szlovákiai magyar sajtóban al­címmel. F ónod Zoltán mindenek­előtt a nemzetiségi éle­tünkkel, illetve ennek egy-egy területével foglalkozó, nemze­tiségi életünk fejlődését is, de a gondokat, feladatokat is érzé­keltető írásokból válogatta egybe a Műhely '79 anyagát, Lehetne arról vitatkozni, hogy miért éppen azok az írások ke­rültek be a gyűjteménybe, ame­lyek bekerültek, miért nem má­sok, miért nem olyanok, ame­lyeknek az újraközlése idősze­rűbb, mindennél előbbre való és mutató lett volna, amelyek a megjelenésük idején visszhan­got váltottak ki, vitára serken­tettek; továbbá lehetne tűnőd­ni arról, hogy mennyit mutat föl e gyűjtemény az írástudók szellemi terméséből, megítélhe­tő-e a termés minősége e gyűj­temény alapján; említhetnénk néhány kifogásunkat a tipográ­fiai megoldásokkal és a forrá­sok közlési eljárásával kapcso­latban. Azonban most lényege­sebbek azok a — részben itt is érintett — kérdések, amelyek­nek a megoldása lehetővé te­szi, hogy ennek a kitűnő kez­deményezés nyomán született válogatásnak minden következő „száma“ elérje célját — idejé­ben. BODNÁR GYULA SZÍNEK BŰVKÖRÉBEN A lengyelországi születésű, középnemzedékhez tartozó szob­rászművész, Ludwik Korkoš, harmadszor mutatkozik be ön­álló tárlattal Bratislavában, ab­ban a városban, melyben 1953 óta él és dolgozik. A nemrég Trenčínben kiállított anyagot nagyméretű műveinek fénykép­reprodukcióival is bővítette. A látogatót elsősorban is a faszobrok és domborművek szo­katlan színvilága, monumenta­litása és szembetűnő népi nyel­vezete fogja meg. A művész hegyi falucskából származik. Az ottani népviselet és nép­művészet rendkívüli hatással volt rá, népi formákban és szí­nekben lát és érez, népi, ter­mészeti szimbólumokban gon­dolkozik. A háromszögletű fő­kötők, trapézalakban megkötött fejkendők, párták, tömött, sok- ráncú szoknyák, széles ingvál- lak szobrain újra meg újra geo­metrikus stilizáltságban jelen­nek meg. A haza dalai című szoborkompozíció (1979-ből) négy alakjának mindegyike — a népi díszítés sokféleségével — más és más dalt fejez ki. A művész, saját bevallása szerint, a népi kultúrán keresztül a mai létet is meghatározó, ősi ele­mekhez igyekszik visszatérni. Egyik leggyakoribb motívuma ezért a nő, asszony, anya, mint az élet örök forrása. Korkoš — kortársához, Vladi­mir Kopánekhez hasonlóan — faszobrai legtöbbjét színesre festi. Ez részben a népművé­szet, részben a faragott góti­kus szobrok hatásának az ered­ménye, másrészt viszont egy sa­játos, egyéni kifejezési forma része. „A szín — amellett, hogy gyakran hangsúlyozza szobra­im lényegét, képzőművészeti megnyilvánulásukat — erősíti a gondolatiságot, a tartalmat“ — mondja a művész. Korkoš kizárólag az emberi alakon keresztül éli meg a kü­lönböző természeti jelensége­ket: a tájakat, évszakokat, az időjárást vagy akár saját benső időjárásait: hangulatai, állapo­tait, változásait is, (Virágzás, Nyár, Pirkadat, Délután, Alko­nyat, A hétköznap arca s más figurái...). Az élmények lég­köréhez idomítja nemcsak a formát, hanem a végső színe­zetet is, mely jelképes. Erdei madonnája például zöld, He­gyi asszonya hidegkék. Tél cí­mű szoboralakja szürke, a Ter­més sárga. Helyenként, ahol az az ábrázolt motívum térmésze- tes mivoltának kihangsúlyozá­sára szolgál, a fa eredeti színét meghagyja (példul a Nap, Ke­nyér című szobor, vagy az Ara­tás című dombormű). Sajátos „kézírással“ dolgozik: többnyire nagyobb, metszett fe­lületekkel, melyeket hol simán hagy, hol pedig apró vésőnyo­mokkal lágyít. A találkozási ékek gyakran ornamentális vo­nalakat képeznek, melyeket sokszor fehérre fest. A zene is gyakori témája: a formák és vonalak melodikus ritmusával fejezi ki. A balladikus hangvé­telt is nem egy szobornál érté­kelték már. Korkoš monumentális művei Szlovákia több városában az épületek belső és külső teré­nek kiegészítői. így Žiar nad Hronomban, Prievidzán, Kassán (Košice), Michalovcén, Prágá­ban, Nyitrán, (Nitra), a bra­tislavai Slovnaftban, a Kramá- re kórházban és máshol. Műve­it láthatták Berlinben, Middel- heimben, Moszkvában, Varsó­ban, Krakkóban, Bécsben, Es­Hét nap képzőművészet Jegyzetek egy táborozásról senben, Kairóban, Szófiában és másutt. Korkoš eléggé határozott, egyéni stílussal rendelkező szobrász. Ugyanezek a pozitív vonások azonban a manieriz­mus veszélyét rejtik magukban. A tíz-tizenöt évvel ezelőtti szobrait tekintve (például a Visszhang, Vihar, A hegyek éneke, Tátrai szvit...), s ösz- szehasonlítva azokat, túlságosan is „bevált“, stilizált falusi nő­alakjaival, úgy tűnik fel, hogy még kívülállnak a formai sab­lonosság határán. Annak elle­nére, hogy már magukon vise­lik az érett művész kezenyo- mát. így hát élénk, változó megnyilvánulásuk több lehető­séget hordoz magában, mint az újabb, általánosan tökéletesebb­nek, egyénibbnek elkönyvelt al­kotások. Kétségkívül azok a szobrai a legjobbak, melyeknél sikerült a részletek aprólékos és az egész nagyvonalú stilizá- ciójánák ellentmondását kikü­szöbölnie: Harmónia című dom­borműve ezáltal valóban a leg­egységesebb, legharmónikusabb művei közé tartozik. Ellentét­ben ezzel, a kozmikus motívu­mokat feldolgozó alkotásokba tudatosan „disszonáns“, geo­metrikus formai elemeket ve­gyít. Ezek az idegen, hűvös, tá­voli világ nyugtalanító varázsát idézik (mint példáu az Üdvöz­let a világűrből, vagy a fa- és gipszdombormű: Az ember és a világűr). Ludwik Korkost tavaly — monumentális szobraiért és nem ultosósorban sokéves pe­dagógiai munkásságáért a Bra­tislavai Iparművészeti Középis­kola fafaragó szakán — érde­mes művész titulussal tüntették ki. A. GÄLY TAMARA Egy hétig tűzött a nap, ve­szettül csíptek a szúnyogok, de senkinek nem jutott eszébe e- miatt elhagyni a tábort. Sőt, még az utolsó napokban érke­ző vendégeket is nyílt szívvel fogadták az ittlakók. A hanyatt fekve szédítően mélynek tűnő csillagos égbolt alatt egy hé­ten ďt minden este lobogott a tábortűz, s körötte közel fél- száz képzőművészetet művelő, illetve kedvelő lélek talált egy­másra az éneklésben, az anek- dótázásban, a szabad áramlási» párbeszédekben Nappalaikat pedig a munka tette barátságossá és felelős­ségteljessé, a munka, amely egységesítette őket az alkotás­vágy és az alaposabb egymást- megismerés szándékának kötő- erejével. Tulajdonképpen ez a nemes szándék hozta létre a fiatal képzőművészek táborát, amely nyilvánvaló úttörő szere­pe révén remélhetőleg méltó he­lyet foglal el majd a szlová­kiai magyar nemzetiség műve­lődéstörténetében. Hogy így le gyen, ahhoz reményteljes foly­tatás xszükségeltetik, és az a fajta folytonosság, amely az apróbb változások és módosu­lások segítségévet a maga tör vényei szerint él. A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Népművelési Központ hathatós közreműkö­désével már eddig is több or­szágos hatósugarú rendezvényt sikerült megszervezni. Most, a CSEMADOK Központi Bizottsá gának patronálásával és termé­szetesen magukkal a kiötlőkkel — néhány lelkes képzőművész­szel, képzőművészeti szakéin berrel és kedvelővel — együtt végre sikerült létrehozni ezt a táborozást. A helyszín a Nyárasdhoz (Topofníky) közeli pionírház, közvetlenül a Kis-Duna partján Eléggé kies vidék, elhanyagolt épület. Sem ivóvíz, sem vil­lanyáram, sem rendes szállás­hely. Csupán a lelkesedés..» És nappal a munka: rajzok, festmények, szobrok készültek garmadával, Ez a munkakedv, ez a hit, ezek az esti párbe szedek a képzőművészet funk­ciójáról és lehetőségeiről ko­runkban jelzik a legjobban, mekkora hiányt pótoltak azok, akiknek eszébe jutott a tábor létrehozása, s fáradtságot nem ismerve dolgoztak, hogy a Bod­rogköztől a Csallóközig, Prágá­tól Budapestig több (nem kor­ban hanem gondolkozásban, szellemiségben) fiatal alkotó adhasson itt egymásnak talál­kát. A legfiatalabb nemzedék tag­jaival ugyanúgy szót váltót- tam a táborozás idején, mint a középgeneráció immáron megbecsült képviselőivel. Fél­reértés ne essék, e két nem­zedék véleményének összeha­sonlítását nem azzal a szán­dékkal teszem, hogy melyik a jelentős és melyik a jelenték telen, hanem azzal a céllal, hogy kibontsam: melyik a szük­ségszerű, az elkerülhetetlen, egész képzőművészeti életünk­kel összefüggő. A korban fia­talabbak például kifogásolták, hogy a képzőművészeti éle­tünk problémái, kérdései nem kerültek előtérbe, ami szerin­tem nem is baj, mert ez a tá­borozás nem vitafórum, hanem alkotótábor. Abban viszont fel­tétlenül igazuk van, hogy hiá­nyoztak az előadások, hiszen általában elmondható, hogy az igazi értő közösség nemcsak a szellemi áramkör megtartását, de szüntelen tágítását is igény­li. Az előadások funkciója, per­sze, soha nem más, mint az ember befogadóképességének tágítása, a személyiség formá­lása, a további, eddig csak sej­tett létezésrétegekbe való be­hatolás, hogy a tudat plaszti* citása, mint formai érettség, továbbfejlődjék. Nos, hogy nem voltak ilyen előadások, ez a középgeneráció tagjainak ér­velése szerint annak tulajdonít­ható, hogy a meghívottak és az itt dolgozók zöme önálló művész, akiknek alkotásaiból már kiolvashatók a modern eszmevilág és képzőművészeti szemlélet tartozékaként az egyetemesség vonásai. A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy itt néhány művészember feleségestől, gyermekestől azért töltött el egy hetet, hogy lás­sák egymást művésztársaikkal, hogy együtt dolgozzanak, ne­vessenek, szórakozzanak, ám az igazsághoz tartozik az is, hogy kétnaponként az itt készült művekből villámtárlatot ren^ deztek, amelyeken heves viták születtek. És már ez is hatal­mas eredmény. Persze, ezek a beszélgetések a tárlaton kiállí­tott alkotásokról nem elégítet­ték ki azokat a szép számmal összegyűlt fiatalokat, akik egy< előre az alapozás nehéz, nagy türelmet igénylő műveleteinél tartanak, s akik csak másod­sorban alkotni; elsősorban ta­nulni jöttek ide. Tartok attól, az olvasó most azt hiszi, hogy ebben a tá­borban csoportok alakultak, Szó sincs róla. Itt mindénki mindenkinek társa volt a mun­kában és az őszinte kritikában. A fenti problémakört csak azért tartottam érdemesnek fölvázol­ni, hogy jelezzem, a jövő évi találkozó tartalmán és célján alaposabban el kell gondolkod­ni. Ugyanis ennek a táborozás­nak, látnunk kell, két szerepet, a művésztelep és a képzőmű­vészeti szabadegyetem szerepét egyként vállalnia kellene. Mi­ért? Szinte képtelenség volna megszervezni két nyári képző­művészeti tábort: egyet képző­művészeinknek, egyet pedig a képzőművészettel még csak most ismerkedőknek, illetve az amatőröknek. Örüljünk annak, nagyon örüljünk, hogy ez az egy tábor is megszületett. És óvjuk, vigyázzuk, feladatunk« nak érezzük összefogó, mágne- selő alapjainak megőrzését. Ez a tábor jelezte: az itt szellemi kalákában dolgozók nem azért gyűltek egybe, hogy bölcs em­berként megállapítsák, milyen* nek kell lennie a képzőművé* szelnek, hanem hogy a kor va* lódi követelményeivel ismer* kedjenek, Bálint Endre szerint „egy, művész számára formai fel,» adat szellemi egzisztenciája* nak plasztikussá tétele“. Ebből okulva talán ideírhatom, e tá* bor lelkes, megfizethetetlen ér­tékű és hitű munkát vállaló szervezőinek és irányítóinak ugyancsak nagy feladata a tá^ bor szellemi egzisztenciájának plasztikussá varázslása. És itt nem csupán a jövő évi prog­ram alaposabb megszervezésé-: re utalnék, hanem arra is, hogy a közeljövőben érlelő vi­ta tárgyát képezze, hol és ho* gyan megrendezni a táborom zást, s ha netalántán Nyáras- don maradnak, akkor miként biztosítani az alkotáshoz szűk* séges legalapvetőbb feltétele* két és eszközöket. Feltétel a villanyfényes szoba, a naponta háromszori meleg étel, a hideg és meleg víz, nyugalmat bizto­sító szállás, elegendő anyag, fa, műterem, mi több, egy ki­sebb fotólabor, hiszen szép számmal akadtak itt fotósok is, akiknek egyelőre haza kel* lett olyltor-olykor ruccanniuk, hogy megnézhessék, mit kap­tak lencsevégre a táborozás és a természet életéből. Az egy hét ékesen bizonyítja, megéri fáradozni a tábor töké­letesítésén. Sőt, nemhogy meg* éri, de már kötelesség folytat­ni, nem szabad abbahagyni, minthogy semmit sem szabad félbeszakítani, amiről úgy érez­zük, igazán jelentős. SZIGETI LÄSZLÚ Népzene A lengyel képzőművész és népművész szövetkezetek szö­vetsége, a „Cepelia“ 30 éve fog* lalkozik a népművészet ápolá­sával. A szervezet most érdekes vállalkozásba fogott. A Wifon hanglemezgyártó céggel közö­sen Lengyelország különböző vidékeinek népzenéjét bemuta­tó sorozatot készít 11 magne­tofon kazettán. A zenei alko­tásokat a helyi népzenészek eredeti előadásmódjában örö­kítik meg. Eddig az opoczinski, a sadec- ki, a podhalanski területek és Krakkó vidékének zenei anya­gát vették szalagra. A Cepelia támogatja a kül­földi lengyel kolóniákban is a szülőföld kulturális örökségé­nek ápolását. Ma több európai országban és až Egyesült Ál­lamokban működik lengyel nép­zene- és táncegyüttes. {BUDAPRESS—INTERPRESSJ ti szó 1980 VIII. 15. 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents