Új Szó, 1980. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1980-07-18 / 168. szám, péntek

A szatíra időszerűsége Emberközpontú filmfesztivál UTÓHANG KARLOVY VARYHOZ Szinte már szabállyá vált: a krónikás az éppen befejeződött fesztiválról megállapítja, hogy alacsonyabb színvonalú volt, mint az előző. A múlt héten vé­get ért XXII. Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál eseté­ben az ilyen jellegű — valljuk be őszintén: nagyon hálátlan és rendszerint abszurd ered­ményre vezető — összehasonlí­tással pedig a fentivel éppen ellenkező következtetésre ju­tunk. Mert már elöljáróban meg kell jegyeznünk: az idei fesztivál mind színvonalát, mind szervezését tekintve jobb volt a korábbinál. A rendező szervek a lehetőségekhez mér­ten mindent megteltek, hogy a fesztivál gépezete olajozottan működjön és a vendégek (köz­tük az újságírók is) elégedet­tek legyenek. S ha itt-ott né­mi elégedetlenség hangot ka­pott is, az rendszerint az idő járással volt kapcsolatos. 1 Milyen is volt mindezek után a verseny általános színvonala? Mint minden fesztiválon, termé­szetesen ezen is ' oltak gyen­gébb vagy egyszerűen sikerület­lennek mondható filmek és hiá­nyoltuk a meglepő élményt, a megrázó erejű művészi alkotá­sokat is, a válogató bizottság egészében véve azonban szín­vonalas, élvezhető filmeket ke­resett ki a világ terméséből. Olyanokat, amelyek a jobbra, a szebbre törekvő, a társadalmi haladásért, az emberibb élet­ért, az emberhez méltó jogok- kért küzdő egyénekről szól­tak. Olyanokat, amelyeknek al­kotói felemelték szavukat a pusztítás, a rombolás, a háború, az értelmetlen öldöklés, a fa­sizmus, a fizikai és lelki terror ellen. Olyan filmeket, amelyek bemutatták a szocialista ember­típust, az erkölcsileg magasabb ■ rendű alkotó embert és tevé­kenységét. Sok filmet vetítettek az idén Karlovv Varyban, többet mint a korábbi fesztiválok bármelyi­kén. Méreteit, a két hét alatt látható filmet (147) és az itt megforduló szakmabeliek szá­mát (mintegy 1100) tekintve a fesztivál minden bizonnyal az eddigi legnagyobb volt. S ami igen fontos: míg a nagy nem­zetközi fesztiválok már régen elveszítették emberi méreteiket, s áttekinthetetlen dzsungellé váltak, amelyben a kritikus is csak tévelyeg, mert reménye sem lehet, hogy a sokszáz film­ről átfogó képet alkosson, ad* dig a Karlovy Vary-i fesztivál­nak még sikerült megőriznie émberi arányait, méreteit. Mű­vészi értelemben is. 2 A versenyben az idén har­minchárom ország egy-egy filmjét tűzték műsorra. S va­jon van-e közös vonása, jelleg­zetessége a látott műveknek? Általában igen. Bármennyire Is más-más kultúra, ízlés, műfaj megnyilvánulásai, valamennyi — tartalmilag, eszmeileg — a fesztivál jelszavához (A népek közötti nemes kapcsolatokért, a nemzetek tartós barátságáért) kötődik. Humanista, a haladás mellett elkötelezett filmek ezek, olyan alkotások, amelyek az embertelenség, a kegyetlen­ség ellen harcolnak, s hozzá­járulnak a béke, a népek kö­zötti barátság ügyéhez. A kritikusok körében a fesz­tivál két hete alatt többször is vissza-visszatérő kérdés volt: vajon nem túlságosan sok-e már a nemzetközi filmfesztivál, nem kényszeriilnek-e megoszta­ni műveiket a világ nagy ren­dezői, s a túl sok fesztivál kö­zött elvesznek azok a filmek, amelyek igazi nagy élményt je­lentenek. A Karlovy Vary-i film- fesztiválon is a becsületes szán­dékú filmek között az egysze­rű, megrázó élményű film hiányzott. Az eredeti téma, az egyéni szemlélet és a sajátos alkotói stílus talán csak a len­gyel versenyfilmben (A rózsafü­zér szemei) mutatkozott meg. Kazimierz Kutz emlékezetesen szép, humánummal telített al­kotása arra szólít fel, hogy ro­hanó világunkban figyeljünk jobban egymásra. A zsűri kü­lön nagydíjával jutalmazott film egy sok érdemel és kitün­tetést szerzett nyugdíjas bá­nyászt mutat be, aki nem nyugszik bele, hogy el kell hagynia házát és kényelmes la­kótelepi lakásba kell költöznie. Nem tudja elképzelni életét kertje, gyümölcsfái, nyulai, s főként a kialakult meleg embe­ri kapcsolatok nélkül. Ugyan­csak figyelemre méltó mű a szovjet versenyfilm /Először férjnél), melyet az egyik fődíj­jal tüntettek ki. Joszif Hejfic az emberi boldogságkeresésről szól alkotásában, egy beton- munkásnőt helyezve a cselek­mény középpontjába. Hejfic rendezői tehetsége a szinte ba­nális történetet a meggyőző realitások magasába emeli. Egy fiatalember társadalmi beillesz­kedésének lehetőségeit kutatja a másik fődíjas versenyfilm (johnny Larsen) is; Morten Arnfred dán rendező alkotása azonban nélkülözi a jelentősebb művészi értékeket, csupán jó- szándékra érdemel figyelmet (valószínűleg a zsűri is ezt méltányolta). örvendetes meglepetés volt a bolgár versenyfilm (Illúzió), melyet Ljudmil Sztajkov, az egyik legtehetségesebb bolgár alkotó rendezett. A szintén fő­díjas műben harmonikusan il­leszkedik egymáshoz egy sze­relmi háromszög-történet, a ha­talom és művészet viszonyának kérdése, a „független“ művé­szet dilemmája — s ennek hát­terében az 1923-as antifasiszta felkelés. Az egyszerűségében is szép filmben nyomon követhe­tők az újszerű kifejezési eszkö­zök is. S ezzel eljutottunk azokhoz a filmekhez, melyek a közeli vagy a távolabbi múltat idézik meg, hogy emberi-történelmi tanulságot merítve belőle segít­sék eligazítani a ma emberét napjaink bonyolult . valóságá­ban. Ezeknek az alkotásoknak jórésze történelemábrázolásá­ban az embert helyezi közép­pontjába, az emberi cselekede­tek, magatartások okát, követ­kezményeit mutatja. A verseny­ben e filmművészeti tendenciát képviselő alkotások mezőnye meglehetősen erősnek bizonyult Erről tanúskodik a fesztivál nagydíjas NDK-beli alkotása (A menyasszony) és a zsűri külön nagydíjával kitüntetett cseh­szlovák film (Signum laudis) is. Míg Martin Hollý alkotása az első világháborúból meríti té­máját, s az Osztrák—Magyar Monarchia egyik alegységének fanatikusan harcoló, megadást nem ismerő káplárát — a mili­tarista gépezet jellegzetes „ter­mékét“ — emeli a történet kö­zéppontjába, addig Günther Rücker és Günther Reisch film­jének hőse egy fiatal kommu­nista no, aki illegális párttevé­kenységéért kerül börtönbe a harmincas években, s ott a leg­súlyosabb bűncselekményt elkö­vetők közt tíz évig küzd éleiéért, emberi méltóságáért. A díjazott alkotások közül rokonszenves­nek tartjuk a Nyugat-Berlin színeit képviselő filmet (Gyere­kek a 67-ből), mely több évti­zed távlatából teszi fel a kér­dést: hogyan győzött, hogyan győzhetett a nácizmus Német­országban. Sajnos, a magyarok az idén meglehetősen felemás fűmmel jelentkeztek a versenyben. A Minden szerdán csak kevésbé mutatta azt a világszerte nagy­ra becsült, izgalmas, meggon-' dolkoztató, sajátos stílust, ame lyet versenyen kívül oly kivá­lóan képviselt a Magyar rap szódia, az Allegro barbaro, a Szabadíts meg a gonosztól, a Fábián Bálint találkozása Isten­nel vagy az elsőfilmes alkotók versenyében a Békeidő. Pedig a kisiklott életű fiatalok, illetve több nemzedék együttélésének kérdése izgalmas téma. Kevésbé sikerült a román és a jugo­szláv versenyfilm is; mindket­tő a második világháború ese­ményeiből meríti témáját, de a sokszor látott sémák alapján építkezik. Többet, jobbat vár­tunk a franciáktól is, az ola­szokról nem is szólva. Tetszett viszont az amerikaiak filmje (Igazság mindenkinek), mely az Egyesült Államok bíróságai­nak működéséről, a jogliprás- ról rajzol döbbenetes képet. Mindenképpen szót kell még ejteni az idei fesztivál újdon­ságáról, az elsőfilmes alkotók versenyéről. Hasznosnak bizo­nyult a pályakezdők műveinek (18 film) felvonultatása, hiszen bennük élhető leginkább tet­ten a fiatalok frissebb, életkö- zelibb szemlélete. Nagyon ked­vező fogadtatásban részesült a szovjet—észt (Fészek a szél­ben), a lengyel (Olimpia ’40), a bolgár (A hasonmás), a már említett magyar (Békeidő) és a spanyol (Éljen a középosz­tály) alkotás. 3 Az idei fesztiválnak olyan nevek adtak jelentőséget ver­senyen kívül bemutatott alko­tásokkal, mint Andrzej Wajda, Konrad Wolf, Georgij Danyeli- ja, Francesco Rosi, Jancsó Mik­lós, Fábri Zoltán, Ingmar Berg­man, Ermanno Olmi, Rainer Werner Fassbinder, Miguel Lit- tin, Mihalisz Kakojannisz és még sokan mások. Lehet, hogy Cannes nagyvilá­gibb, Nyugat-Berlin üzletiesebb. Taskent nyüzsgőbb volt az idén. De Karlovy Vary azzal emel­kedett ki, ami talán a legér­tékesebb: az itt felvonultatott filmek többségének emberköz­pontúságával, elkötelezett hu­manizmusával. TÖLGYESSY MÄRIA Kevesen kételkednek a neve­tés gyógyító hatásában. Luna csarszkij, a marxista—leninista esztétika egyik megalapítója többször hangsúlyozta, hogy. a nevelés az erő egyik megnyil­vánulása. Sőt — tette hozzá —, nemcsak megnyilvánulás, ha­nem maga az erő. S ha van ilyen erőnk, akkor különösen fontos, hogy megfelelő irányt szabjunk neki. Napjainkban éppen a megfe­lelő tartalom és célpont meg­szabását tartjuk időszerűnek. Ugyanis nem minden nevetés egyforma. Az olcsó viccek ugyan hahotázast is kiváltanak, de nem készletnek gondolko­dásra és önvizsgálatra. Az igazi szatíra ennél jóval nagyobb és nemesebb célok érdekében fo­gant. A színvonalas szatíra szerzője kipellengérez minden olyan jelenségei, amely a tár­sadalom mai életében nyugta­lanítja, bosszantja őt és nem tud napirendre térni ezek fö­lött. S mi — a nézők vagy olvasók — nemcsak nevetünk, hanem el is gondolkodunk s olykor magunkra is ismerünk, és megpróbálunk valamivel job­bak lenni, másképp cselekedni. Ez természetesen az optimális eset. Sokkal gyakoribb az, ami­kor az érintett hivatal képvise­lője vagy más illetékes dühöd ten kifakad: Milyen jogon be­szélnek így rólam, mit enged­nek meg maguknak ezek a mű­vészek, hiszen ez sértés! Akik magukra veitek azt a bizonyos inget, azok megfeledkeznek arról, hogy a szatíra szerzőt milyen társadalmi eszmények és erkölcsi szempontok alapján bírálnak s használnak szigorú hangnemet. S nem jut eszükbe az sem, hogy a szükséges tár sadalmi gyógykezelés meghatá­rozása érdekében a művésznek joga és kötelessége bizonyos jelenségeket karikírozni, ha kell, fölnagyítaui és sajátosan értelmezni. Sokan föl tehetik, sől föl is te­szik a kérdést: miért van szűk ség a fejlett szocialista társa­dalomban a szatírára? Arisztofánesz, Petronius, Ra­belais, Cervantes, Gogol, Ha»ek és társai antagonisztikus osz­tály el len tété két hordozó társa­dalmakban alkottak s humorúik a haladó osztály vagy réteg fegyvere volt, amellyel a ma- radiság és a megkövesedett normák ellen harcoltak. Szá­mos vonatkozásban az ő mű- veiik semmit sem veszítettek időszerűségükből, mert merő ben más társadalmi helyzet el­lenére úgy tűnik, hogy több negatív emberi vonást nem könnyű kiirtani. Vannak olyan erkölcstelenségek, amelyek ma-, kacsul tovább élősködnek és burjánzanak. Petromus volt az első, aki kipellengérezte a pénzhajhászást, a korrupciót, az élősködést. Minden bizony- nyal nem Leonov az utolsó, aki szellemes szatíráiban ugyaneze­ket a hibákat fedezi föl a mai emberben, pontosabban a mai kispolgárban. íme, egy időszerű téma mai szerzőknek: a mai kispolgár és a kispolgári néze­tek terjedése. A kispolgári szemlélet a féktelen pénzhaj- liászás nemcsak a múlt csöke- vénye, hanem társadalmunk je­lenlegi szakaszának egyik új­keletű, káros jelensége is, amely ellen harcolni kell — a szatíra eszközeivel is. Harcol­nunk frell — hangsúlyozta Suksin annyira népszerű a magyar olvasók körében Is, hogy különböző összeállítások­ban érdemes újra és újra kiad­ni műveit. A népszerűség egyik jele, hogy ritkán tapasztalható érdeklődés fogadta a közel­múltban a tévé Suksin-soroza- tát. A könyvkiadó, illetve a könyvterjesztő vállalatok biz­tonsági játékot folytattak, ugyanis a Szovjet Irodalom cí­mű folyóirat olvasói tudják, hogy időközben annyi Suksin- írást fordítottak magyarra, hogy megjelenhetett volna egy, az eddiginél teljesebb Suksin gyűjtemény is, vagy akár, egy, a még nem közismert írásokat tartalmazó összeállítás. Miért kedvelik nálunk is Suksint? Szerintem azért, mert a min­dennapi élet mikrovilágában fe­dezte fel a ma embere számá­ra legérdekesebb és legfontoj Szergej Mihalkov, a neves szov­jet humorista — a kispolgarias- ság minden mégnyüvánulása, továbbá a felelőtlen vezetők, az önirnádó főnökök, a bürok­raták, a korrupt emberek és az élősködők ellen, bírálnunk kell a rossz minőség árut, a nem megfelelő szolgáltatásokat, a rossz munkaszervezési. A szatíra szerzőinek a múlt­ban nem volt könnyű dolguk, nemegyszer különböző módon büntették őket szókimondásu­kért. A szocialista társadalom széles körű lehetőséget nyújt a szatírát alkotó művészeknek, akik a további fejlődésünk, az előrehaladásunkat ak a dál y ózó hibák felszámolása érdekében emelik föl a szavukat. Ez így van még akkor is, ha akadnak egyének, akik legtöbbször önző okokból, s nem egyszerű dema­góg szavak kíséretében igye­keznek meggátolni a szatirikus alkotások megjelenését és kü­lönböző fondorlatokkal akar­ják megkeseríteni a szerzők életet. Társadalmunkban azon­ban az ilyen helytelen mester­kedésekre előbb utóbb fény de­rül. fó példa erre Leonyid Brezsnyev elvtárs két évvel ezelőtti, Bakuban elhangzott beszéde. Ott ugyanis néhány, helyi tisztségviselő megtiltotta olyan szatirikus kisfilmek ve Ütését, amely az Azerbajdzsán országrészben előforduló hiá­nyosságokat bírálta. Brezsnyev elvtárs nyomatékosan hangsú* lyozta: „Tudomásunkra jutott, hogy néhány helyi tisztségvi­selő betiltotta több, a hibákat kippelengérezó kisfilmek vetí­tését. Ki jogosította föl őket arra, hogy ilyen rendeletet ki■ adjanak? A kritika elfojtása egyértelmű a kommunista er­kölcs normáinak, hazánk leg* alapvetőbb törvényének megsért lésével. Ez olyan hibás lépés, amelyet el kell ítélnünk. Nagy- ra értékeljük népünk kezdenie* nyezókészségét és senkinek sincs jogában csökkenteni en nek erejét és hatását.“ Brezsnyev elvtársnak és a párt vezetőségének e kategória kus állásfoglalása és követke­zetes magatartása jelentős mértékben hozzájárul a mai szovjet szatíra magas színvo* italához. Bátorság, szólamon* dás, felelősségérzet, ötletesseg és műfaji sokrétűség jellemzi a mai szovjet szatírát. S még egy, ami talán a legfontosabb: nagy társadalmi megbecsülés és érdeklődés. E téren is van mit tanulnunk és bepótolnunk, mert nálunk a csak szórakozz tató kabarék és esztrádműso-» rok vannak túlsúlyban. Szűk* ség van a színvonalasabb szatí« rára. Véget kell vetnünk a szerzők passzivitásának, bátor­talanságának. Ehhez a fontos lépéshez ösztönzésül szolgál­nak Ľudovít Pezlárnak, az SZLKP KB idei áprilisi ülésén elhangzott szavai: „Az életünk­ben megnyilvánuló káros je* lenségek elleni harcban fon­tos szerepet tölthet be a sza­tíra, amely — miként Szalti* kov—Scsedrin szellemesen meg* állapította — az elmúlás ho* mályába száműzheti mindazt, ami idejét múlt és káros. Né­ha egy szellemes karikatúra nagyobb hatást ér el, mint m legszebb kérelem vagy meggyő­ző szó. A nevelő hatás és a humor erejének fényes példája a kortárs szovjet szatíra.“ JOZEF PUŠKÁŠ—PETER VALÓ sabb jelenségeket, ezáltal si­került általános érvényű képet adnia a munkamegosztás által látszólag leegyszerűsített em­berről. Hősei különös tulajdon­ságaiban észreveszi az egyén mitologikus teljességre törek­vését. A Vörös kányafa hőse nem egyszerűen „új életet“ kezdő megtért bűnöző, hanem saját rosszul formálódott jelle­mével, a Sorssal küzdő ember. A falusi géplakatos, aki a per­petuum mobilé-t akarja meg­szerkeszteni, nem hóbortos bar­kácsoló, hanem Ikarosz, Archi- médesz és Jedlik Ányos rokona. Suksint azért szeretik az olva­sói, mert bebizonyítja nekik, hogy a történelmi, egész em­ber fajtájához tartoznak, még akkor is, ha körülményeik ta­gadják ezt. CSÁSZÁR ISTVÁN Nagy sikerrel mulatták be a fesztiválon /versenyen kívül) az ŐSZI MARATÓN című szovjet filmet. A képen Marina Nyejolova és Oleg Baszilasvili a fanyar humorú komédia egyik jelenetében Vörös kányafa Vaszilij Suksin elbeszélései

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents