Új Szó, 1980. június (33. évfolyam, 128-152. szám)
1980-06-12 / 137. szám, csütörtök
V. DUNAMENTI TAVASZ Több bábegyüítest Az élőszínpaddal ellentétben a bábszínpadon az életrekeltés sohasem lehet természethíi, fizikai és biológiai oknál fogva. Az életrekeltésnek egyetlen művészi formája a stilizáció. Nézzük tehát, hogy az idei Duna- menti Tavaszon részt vevő hét bábcsoport közül melyik stilizált egységesen, világosan, melyik nehezebb értelmezhetőséggel, zavarosabban. Az első kategóriában, vagyis az első osztályosoktól az ötödik osztályosokig három együttes mutatkozott be. A nádszegiek (Trstice), akik Takács Éva irányításával nem egy kezdő, de egy tapasztaltabb együttesnek is sok-sok — olykor megoldhatatlannak tűnő — problémát magában foglaló darabbal, Tarbay Ede Kiváncsi kis elefánt jával szereztek helyezést. A tardoskeddi (Tvrdošovce) Vadrózsa rendezője, Sáma Mária a múlt esztendőben alakított kiscsoportját nem egy általuk színrevihetetlen darabbal, hanem egy népijáték-etű- dökből összeálló pedagógiai jellegű műsorral dobta mélyvízbe. Igaz, előadásuk az Illusztratív játék szintjén maradt, de érthető volt, stílustiszta és kedvesen játékos. S mivel a Gyermekdal című ösz- szeállítás az élő- és a bábszínpad ötvözete, hangsúlyozandó (a múltból előderengő, ékképp ötvözött darabokkal ellentétben), nem hiányzott belőle a bábszerűség, a bábjelenetek tisztán leolvasható akciókkal voltak befejezve. A marcelhá- zaí ^Marcelová) Prücsök rendezője, Gál Lívia több éven keresztül síkbábokkal életre keltett állatmesékkel kísérletezett; most jelentkezett először, Weöres Sándor Ilók és Mihók című versének Soóky László bábszínpadra feldolgozta változatával, mozgatható kezű pálcásbábu emberfigurákkal. Munkájának erénye a tiszta színpadkép, a jó bábumozgatás és a gyerekek szép magyar beszéde. Az élő zene pedig a A marcelházai Prücsök bábcsoport tagjainak közreműködésével Mihók menekül édesanyja dorongálása elől gyerekek jó ritmikai készségéről tanúskodott, ami már magában hordozza annak lehetőségét, hogy a jövőben lejön a színpadról az emocionális belső ritmus is, melyet a gyermekszínész kölcsönöz a bábunak az életre keltés pillanatában. A kibontakozó tehetségű, jó pedagógiai érzékkel megáldott Gál Lívia a történet néhány kulcsjelenetében a cselekmény, az akció hang- súlyozottabb kidolgozásával adósunk maradt. Ha nagyobb gondot fordít ezekre a pillanatokra — vagyis a mit akarok elmondani alaposabb elemzésére —, az előadás nyújtotta élmény maradandóbb lehetett volna. Persze, így is megérdemelten vitte haza játékos kedvű tizenéves alkotótársaival együtt az első díjat. Ha figyelembe veszem, hogy tavaly az első kategóriában csupán egyetlen bábcsoport mutatkozott be a Dunamenti Tavaszon, a színvonal emelkedéséről kell szólnom, ha viszont ideírom, hogy a három csoport közül egy nem éppen szerencsésen választott darabot, akkor ki kell mondani, hogy a színvonalemelkedés nem egyöntetű, nem arányos. A darabválasztás még mindig a legnagyobb gondok egyike. És nem csupán az első, de a második kategóriában is, amelyben tavaly még hat, az idén csupán négy együttes mutatkozott be. Hogy mi van e mennyiség- csökkenés mögött? Elsősorban az, hogy Közép és Kelet-Szlo- ' vakiában nem működnek bábcsoportok (csupán elvétve), s ha a nyligat-szlovákial kerületben néhány bábegyüttes egyéves szünetet tart, nincs kit elhozni a fesztiválra. Persze, a kassai (Košice) Kerületi Népművelési Központ nemzetiségi osztályának szívvel is dolgozó vezetője megígérte, hogy jövőre mar a keleti végeken is rendeznek kerületi gyermekszín- és bábjátszó fesztivált, ami, remélhetőleg, módosít valamit ezen a nem éppen rózsás helyzeten. S ha majd több bábcsoportunk lesz, természetessé válik az is, hogy nem csupán bél-nyolc (mivel itt két kategóriában versenyeznek), hanem öl-öt vagyis tíz bábcsoportot hívunk meg a Dunamen- * ti Tavaszra. De térjünk vissza a darabválasztás problémájához, s folytassam nyomban a tornaijai (Šafárikovo) Galagonya bábegyüttessel, amely az egyik legrégebben, Gömör- ben a legeredményesebben dolgozó bábcsoportunk. Munkájában évről évre kimutatható az esztétikai érés, ami megmutatkozott A sehová sem vezető út című darabban is. Szép, karakterizáló bábokat készített a Benkó Pálné nyomdokaiba lépő Veres Zoltánné és két kolléganője. Sajnos, már a darabelemzés első állomásán — ami nem más, mint annak megkeresése, mit akart a darabbal mondani a szerző — óhatatlan félrecsú- szas történt. Óhatatlan, mert már ekkor látni kellett volna, hogy ez túl nehéz darab az ilyen technikai és színházi felkészültségű gyermekeknek, akiknek a mondanivalója pontosabb, hitelesebb, játékosabb megfogalmazása egy könnyebb dramaturgiájú darabban sokkal jobban sikerült volna. Az akciók itt sem voltak következetesen, a darab gradációjának megfelelően kijátszva, ahogy a harmadik helyezett Variációk kézre című, Szép Erzsébet rendezte előadásban sem. Bevallom, a komáromi (Komárno) Napsugár együttest örömmel láttam volna a „dobogó második fokán“, hiszen — ha nem is a hazai magyar bábmozga- munkban, de — a Dunamenti Tavasz ötéves történetében eleddig páratlan stílusban fogalmazott: kézpantomin előadással mutatkozott be, nem is rosszul. A termékenységi játéksornak is nevezhető, etűdökből összeállító előadáson megmutatkoztak a kezdet nehézségei, de ez mit sem von le a rendező alkotói bátorságából, kísérletező kedvének értékéből. Ha a dramaturgiai fogyatékosságokat megelőzi, az egyes akciók világkifejletét kiélezi, ez a számomra élményt nyújtó játék — amelynek, remélem, lesz folytatása — nem marad meg az egyébként ragyogó ötlet szintjén. A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Pipitér tagjai ( Weöres Sándor Tündérálom című versének hangulatát igyekeztek színpadra fogalmazni. A Gaál Ida és Dúsa Mónika vezetésével dolgozó csoportnak ebben az előadásban kevésbé sikerült a valóságban és az álom mezején történő eseményeket szétválasztani, ám még így is stílustiszta, zeneileg jól kidolgozott előadásnak lehettünk nézői. Persze, mivel a Pipitér tagjai már évek óta gépzenével helyettesítik a színész hangját, zenei műveltségüket és beszédkultúrájukat nem tudom összevetni a kassai Délibáb Miért haragszik a kutya a macskára? című műsorában hallott gyerekek tiszta beszédével, zenélésével. A Wechsler Mária rendezte előadás vitathatatlanul az idei fesztivál legtisztább és legpontosabban kidolgozott bábdarabja volt, remek szereplőkkel, az akciók figyelmes kidolgozásával. Miért említem immáron negyedszer az akciót? Válaszként hadd idézem Hevesi Sándort: „Gondolatot, érzést nem szavak, hanem cselekmények jelképeznek a bábszínpadon.“ Vagyis a bábjátékban, az élőszínpadi játékkal ellentétben, nem a szónak, a dialógusnak, hanem az akciónak van elsődleges szerepe. Magyarán: érzelmet, gondolatot a bábok akcióban fogalmaznak. Hiába beszélnek hangosan, szépen, hiába karakterizálók a bábok, hiába stílustiszta a rendezés — ha az akciók nincsenek kijátszva a szó ereje elveszik, a karakter elhomályosul, a stílusegység megbomlik. Ez az, Miért haragszik a kutya a macskára — árulták el a közönségnek a kassai Délibáb együttes tagjai (Gyökeres György felvételei) amit a kassai gyerekek éreznek a legjobban, bennük él legmélyebben a tudat, hogy a cselekmények aprólékos kijátszása nélkül csak fogalmilag bábszínház a bábszínház. Megérdemelten őrizték meg tavalyi elsőségüket. A fesztivál bábszínházi napján egyéb bábos eseményeknek is örülhettünk. Elsőként a pedagógiai bábjátékról tartott szemináriumot kell említenem, ugyanis hatósugaraival ez a rendezvény tudja legjobban fejleszteni az óvónők és a tanító nénik bábjáték-szemléletét. Másodikként azt a gyönyörű és sikeres tárlatot, amelyet a járási népművelési központ dolgozói és néhány lelkes dunaszerdahelyi óvónő készített a járásban föllelhető legszebb bábokból. Harmadikként pedig azokról az apró ajándék-bábokról kell szót ejtenem, amelyekkel a Csallóköztől a Bodrogközig sok fesztiválon részt vett gyerek dicsekedhet, még jobb munkára, s talán bábcsoport alakítására ösztönözve kis társait és a tanító néniket. Mert mi tagadás, kevés a bábcsoportunk, s akik vannak, azok sem mind dolgoznak. Mert akad hely, ahol furcsán, akad, ahol kimondottan megvetően néznek rájuk. „Ez bábozik, nahát, valami nincs rendben vele“ — súgta fülembe az egyik mátyusföldi pedagógus, s egy fanyar mosoly után ekképp folytatta: — „Sebaj! Viszek haza tíz műsorfüzetet, ugyaneny- nyi Fürge irkát, hadd tudják, Dunaszerdahelyen megbecsülnek minket“ Valóban. Itt taps is volt, bőven. De ettől még nem változik meg a bábszínházról, a bábosrendezőkről „furcsán“ vélekedők szemlélete. Az a szemlélet, amely bizony fékez, olykor-olykor visszahúz. Ezekkel az emberekkel meg kellene ismertetni a bábszínház gyönyöreit, izgalmas világát. El kell őket hozni Dunaszerdahelyre. Vagyis: el kellene. De ez maga a képtelenség. Az viszont már nem képtelenség, hogy egy, legföljebb két bőröndbe beférő bábszínházunkkal fölkeressük őket szűkebb közösségükben. Hiszem, tapsolnának. SZIGETI LÁSZLÓ Hit ér o megoldás? Magolás, verbulizálás, {memorizálás, biflázás — négy szó, amely ugyanazt jelöli. Szülők és nevelők egyaránt tisztában vannak azzal, hogy mennyire gyenge a hatásfoka ennek a tanulási módszernek. ■ Ha ennyire hatástalan a magolta tás, miért dívik mégis iskoláinkban? Vannak még pedagógusok, akiknek kizárólagos céljuk: megmutatni az óralátogatóknak (aki lehet egy másik tanító, az igazgató vagy a szakfelügyelő), mit tudnak a gyerekek. Az óra ilyenkor gördülékeny, nincsenek nehézségek. Ha a megkérdezett nem szerepel kiválóan, akadnak a többiek között széj> számmal, akik tudják a helyes választ (szóról szóra). A biflázó mindig tud válaszolni, csak épp sohasem gondolkodik. A látogatók pedig nemegyszer elhiszik, hogy jó óra volt. ŕ Helytelen volna a magolás okát kizárólag a magul tatásban keresni. Annál is inkább, mert azoknak a pedagógusoiknak a tanítványai között is akadnak magolók, akik ezt a módszert mélységesen megvetik. Oktatáslélektani kísérletek igazolják, hogy a memorizálás és az önállőtlanság szorosan összefüggő jelenségek. Kezdetben csak a magol tatás hat gát- lólag az önállóságra, később az így önállótlanná vált tanuló már képtelen másképpen tanulni, mint magolva. Ennek hátrányai elég későn jelentkeznek; sokszor csak középiskolás ikorban, vagy még később. így aztán nem csoda, hogy az iskolában kitüntetett, de biflázó tanuló később többet küszködik, mint azoik az osztálytársai, akik annak idején csak azért nem tartoztak a legjobbak közé, mert nem fújtáik szóról szóra a meghatározásokat és tételeket, vagy mert a történelmi események pontos dátumaira meg a földrajzi adatokra kevésbé emlékeztek. (A verstanulást szándékosan hagytam ki. Nem ne- yezhető műveltnek az, akinek idegen az irodalom világa. Itt még az emlékezet megterhelését is vállalni kell.) Különösen veszélyes a betéve tanulás a matematikában. A kisiskolások még nemrégen is a szorzótábla révén ismerkedtek a számtannal. Magolni kellett. Akkoriban sohasem láttuk, hogy a gyerekek egyszeregy- gyei írták volna tele a járdákat, mint mostanában „halmazokkal“. Békésen megfér egymás mellett a halmazok egyesítése és — mondjuk — egy virágcsokor. Ez-a matematika érdekli a gyerekeket, és nem is félnek tőle, hacsak a felnőttek (akik viszont csak ettől félnek) el nem kedvetlenítik őket. A szorzótáblát persze (idővel) ők is tudni fogják, hiszen a számtani alapműveleteket nem lehet a matematikában nélkülözni. A különbség csak az, hogy régebben betanulták, ma pedig (a táblázat többéves használata során) automaíizálódik. Márpedig ez lényeges különbség! (A háziasszony is előveszi a szakácskönyvet, ha szüksége van rá, de esze ágában sincs a receptet bemagolni. Az étel né- liányszori elkészítése után mégis fejből fogja tudni.) Félő, hogy a „mutatni akaró“ pedagógus mégis megtanultatja a szorzótáblát. Vagyis száz szorzást. Még rágondolni is elkeserítő! De ne gondoljuk, hogy a ver- halizálás ellen csak az „új matematikában“ lehet harcolni. Megannyi példát mondhatnámk az emlékezet fölösleges megterhelésére. Hiába diktálnák le pontosan, szabatosan egy-egy új fogalom definícióját, s aztán számon kérjük ugyanezt a tanulóktól, ha nem értik eléggé, miről van szó! Sok túlbuzgó matematikus még olyan fogalmakat is definiál, amit a tudomány meg neon határozhatónak tart (pont, egyenes, sík, szám stb.). Aki nem érti a fogalmat, az nem is tudja saját szavaival elmondani. Nem marad más hátra, mint betéve megtanulni. A magolás ellentéte az önálló tanulás. De nem ellenszere. Ugyanis azok a tanulók, akiiket az iskoláskor kezdetén leszoktattak az önálló munkáról, később csak nagy nehézségek árán válnak ismét aktívakká. Nagyon nehéz a dolga annaik a pedagógusnak, aki a tábláról való másolásra szoktatott osztályt néhány év alatt tudatosan aktívvá akarja nevelni. De megéri. HORVATH GÉZA A VIDÁMSÁG JEGYIEKEN Évadzáró bemutató a Tháliában A hazai magyar színházi idény utolsó bemutatójaként Miroslav Horníček: Két férfi sakkban című komédiájával rukkol ki a kassai (Košice) Thália Színpad. A nyári készülődés szabadságolásra sok tekintetben befolyásolja a színházi közönséget, a látogatottságot. Vidámságra, amolyan nyáreleji „előzetesre“ vágyik, s nem a zárt színházi nézőtér áporodott levegőjére. Ilyen és ehhez hasonló meggondolásokból kiindulva döntött a színház vezetősége az említett Horníček-darab mellett, amely, humorával, életvidám helyzetkomikumával, pergő nyelvezetével minden valószínűség szerint előreláthatólag eleget tesz az említett elvárásoknak. Horníček nemcsak jó színész, hanem kitűnő író is, kiválóan ismeri a színpadot és a közönséget. Ezt a különös író—színész—konferanszié műfajt a híres mestertől, Jan Werichtől tanulta, aki a harmincas években teremtette meg társával. Maga mellé vette a fiatal Miroslav Horníčeket, akivel szüntelenül alakították jeleneteiket. Miután Werich visszavonult a színpadról, Horníček folytatta a mester által behatárolt utat, s ma már sajátosan Horníček- humorral tarkított monológjai, kétszemélyes darabjai és színművei szerves részét képezik a cseh színjátszás és színműirodalom élvonalának. Fanyar humorának különös varázsa van. Jellemzésül hadd mondjam el a készülő előadás vendégszereplőjének, Barbinek Péternek, a debreceni Csokonai Színház fiatal művészének egy mondatát: „A cseh humort csak a filmekből ismertem, de szerettem. Most pedig valósággal fürdiink Horníček vígjátékának humorában, amely a sok vidámság közepette ugyanakkor mély emberi problémát hordoz magában Miről is szól a darab? Két kis észak-itáliai városállam emberemlékezet óta hadakozik egymással (akárcsak nálunk két szomszédos falu búcsújáró napokon). Az ok jelentéktelen; a lényeg: a harc maga. Hogy az egyik városkát Monte Luca Capuccinata-nak, a másik pedig Monte Luca Capuccinato-nak hívják — nevük nevetséges, a kákán csomókeresés. A két lovagnak azonban, akik egymást „vitézül“ foglyul ejtették e harcban, halálosan komoly játék, amelynek megvannak a maga íratlan törvényei. Egyik sem tud szabadulni a másiktól A csuka fogta róka, róka fogta csuka párharc bonyodalmait két életvidám, szerelemre vágyó fiatal leányzó teszi még komikusabbá, ‘hogy végül győzzön az egymással kakaskodó, állandóan vívóállásban élő — immár egy éve egymást őrző, kicsit élősködő, önmaguk fontos ágában tetszelgő férfiakon. „Horníček e komédiájával mélyen humanista emberszeretet érői ad képet. Hitet tesz a béke mellett, gúnyt űz az értelmetlen háborúskodásból, kifigurázza a pózoló, élősködő katonát. Az értelmetlen pusztítással szembeállítja az okos, tiszta élet lehetőségét" — mondja Halasi Imre, a darab rendezője. Mélyen humanista mű ez, amely nem egyértelműen oktat, hanem elsősorban szórakoztat. Színészeknek, rendezőnek egyaránt nagy lehetőség. A ma esti bemutató bizonyára igazolja a hozzá fűzött reményeket. . GYÜRE LAJOS 1980 VI. 12 6
