Új Szó, 1980. június (33. évfolyam, 128-152. szám)
1980-06-27 / 150. szám, péntek
GOMBASZÖG '80 A csehszlovákiai magyar dolgozók jubiieumi ünnepségeiről Akár egy szerelmes lány, ha ölelésre, tár je» a karját, úgy tárulkozott ki az idén is, immár huszonötödik alkalommal az erdőövezte szépséges gomba - szögi völgy, hogy — némi túlzással — az ókori görög színházakra emlékeztető impozáns amfiteátrumában magába fogadja a Dél-Szlovákia legkülönbözőbb tájairól ide érkezett hivatásos, félhivatásos és ama tőr művészegyütteseket, szín játszó csoportokat, és a kultúráltan szórakozni vágyók tízezreit. A csehszlovákiai magyar nemzetiség kulturális ünnepségeinek negyedszázados jubileumán illik egy pillantást vetni a múltba Is, tisztelegni a Sarló mozgalom forradalmi, szocialista eszméket hirdető megindítói előtt, akik 1928-ban e tájon, a csehszlovákiai munkásmozgalom egyik legjelentősebb felvonulási területén forradalmi eszmeiségű hagyományt teremtettek. A nép leikéből fakadó kultúra hagyományát, mely az eltelt negyedszázad alatt a nemzeteink és nemzetiségeink testvéri barátságának szellemében új, lényegét kifejező jelzővel, a szocialista attribútummal gyarapodott. És ez attribútum egyszersmind biztosíték is, biztosítéka e nemes hagyomány szabad, elképzeléseinknek megfelelő új formákban való továbbfejlesztésének. Csak egyre különösképpen ügyeljünk közben, hogy a fejlődést helyes mederben tartsuk, hogy nemes hagyományainknak megóvjuk a lényegét: népi és nemzetiségi jellegét. Ez mindenekelőtt rajtunk, kultúra munkásain múlik, legyünk bár CSEMADOK-szer- vezők, népművelők, karvezetők, koreográfusok, népi énekesek vagy népi táncosok. Amint Miroslav Válek. az ünnepségen részt vett küldöttség vezetője beszédében hangsúlyozta, a nemzetiségi kulturális szövetségek népművelő munkája fontos szerepet tölt be szocialista népművelési rend szerünkben, dolgozóink életszemléletének formálásában. „A nemzetiségek kultúrájának fejlődéséért — mondotta a miniszter — egész társadalmunk felelős.“ Az előző évekkel szemben a XXV. kulturális rendezvénysorozat legfontosabb és legértékesebb hozadéka — nézetünk szerint — az volt, hogy a szervezőknek sikerült „elhozniuk“ Oortibaszögre az idén tavasszal lezajlott országos művészeti vetélkedők és fesztiválok: a Jókai-napok, a Tavaszi szél ..., a zselízi népművészeti fesztivál, a Csengő Énekszó, a Dunamenti Tavasz és a Melódia táncdalfesztivál győztes együtteseit, csoportjait és szólistáit. Ezáltal nem csupán tartalmasabb volt a háromnapos ünnepség, hanem színvonalasabb is. Azonfelül, nem veszett kárba (mint azelőtl) a sok-sok együttes annyi fáradtságot igénylő erőfeszítése. A Magyar Területi Színház vendégszereplése — annak ellenére, hogy a színpad bevilágitása nem volt tökéletes — ezúttal is nagy sikert aratott. Előttük Konz Zsuzsa vívott ki nagy közönségsikert. Szervezési szempontból helyesnek ítéljük, hogy a kulturális ünnepségek műsorát a rendező szervek nem koncentrálták kizárólag a gombaszögi szabadtéri színpadra, hanem a Rozsnyó (Rožňava) városa és a járás néhány falva is kapott egy-egy műsorrészt. így például az ünnepségek első napján, a Gyermekek gyermekeknek című műsort a Rozsnyói Vnb nagytermében, Az irodalom és a népművészet estjét — telt ház előtt — a kecsöi (Kečovo) művelődési házban, a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes műsorát Licőn (Licince) is látták. Úgyszintén dicséretes tett, hogy a CSEMADOK néprajzi szakosztálya az érsekújvári járás népművészeti alkotásait, népszokásait, népviseletét bemutató, eredetileg Zselízen megrendezett értékes kiállítást a Rozsnyói Városi Művelődési Otthonban újra a nagyközönség elé tárta (noha propagálásának, akárcsak tavaly, most sem szenteltek az illetékesek kellő figyelmet). Ami az egyes műsorok „széthelyezését“ illeti, nézetünk szerint a jövőben még több környező falu művelődési házát be kellene kapcsolni a kulturális rendezvénysorozat lebonyolításába. Műsorpolitikailag helyes, hogy a rendezők évről-évre vendégegyütteseket és művészeket is meghívnak az ünnepségre. Az idén a már említett magyarországi Vidróczkin kívül az Uherské Hradište-i Kunovian folklóregyüttes, a Český Tešín-i Sibica lengyel nemzetiségi népi együttes szerepelt A barátság virágai című műsor keretében. E műsorban a szlovák népművészetet a Zemplín Tánc- együttes képviselte, igen magas színvonalon. (A Zemplín, a Michalovcei Járási Népművelési Központ együttese pénzügyi támogatását — ami évenként közel félmillió korona — a jnb biztosítja.) A Zemplín együttes gazdag öltözéktárával, technikai felszerelésével élő bizonyítéka volt annak, hogy a magas szintű kultúrához pénz is kell. Talán nem túlzott kívánság, ha leírjuk: a Michalovcei Jnb jó példáját más járási szervek is követhetnék, élvonalbeli hazai magyar együtteseink támogatásában is. Apropó. Anyagi eszközök. Értesüléseink szerint Miroslav Válek szlovák kulturális miniszter nemzetiségi kulturális ünnepségeink huszonötödik évfordulója alkalmából jelentős összeget ajánlott föl a gombaszögi szabadtéri színpad és körletének korszerűsítésére. Az összeg folyósítása után a CSEMADOK KB Elnökségén, valamint a kerületi és a járási szerveken múlik majd, helyesen sáfárkodnak e ezzel az ösz- szeggel. KÖVESDI JÄNOS Hét férfi sukkban Miroslav Horniček komédiája a MATESZ Thália Színpadán Könnyed, helyenként egészen szellemes játék. Az első félidőben gyengébb volt az iram, eltartott egy darabig, amíg a színészek áthe- viiltek és átadhatták magukat egy olyan — ismerős képlet szerint alakuló — „sakkjátszma“ örömének, amelynek a végét, a mattot, már előre lehetett sejteni a találó címből és a szerepekből. Az egy héttel korábban tartott bemutatón bizonyára a bevezető képek és szövegek is másként hatottak, bizonyára forróbb volt a hangulat, mint ezen a második előadáson, mely eléggé foghíjas nézőtér eíőtt zajlott le. Lengyel Ferenc első jelenésével — bennünket, huszadik századi nézőket a tizennyolcadik század Olaszországába irányító, az elkövetkező történéseket előrejelző, kommentáló, a dolgok mélyére, a jelenségek mögé szólító szövegével a Vándor szerepében — még nem tudott légkört teremteni, nem tudta kitölteni a színteret, „háttérbe szorítani“ jelenésének idejére a jobb és bal oldalon rézsuto- san felépített, egyelőre deszkaszínű anyaggal elfüggönyözött csűr vizuális hatását, a hatalmas A és O betűt az egyik, illetve a másik csűrön. Pontosabban, ezek uralták a színt, kissé ridegen. Aztán kezdett fölmelegedni az egész, amikor megjelent a két szemrevalő, olaszos temperamentumú, csavaros észjárású, férfira, szerelemre régóta vágyakozó hajadon, majd a két, rangjára büszke katona, akik kikerülvén a háború forgatagából, egymást tartják fogságban ezen az elhagyott helyen, minden nap'felváltva hallgatják ki egymást, szüntelenül összekülönböznek egy szó két utolsó betűjén (hangzóján, az á-n és ó-n). A szegény lányok hiába próbálkoznak mindenféle módon kö zeledni hozzájuk, nekik csak azon jár az eszük, hogyan szabadulhatnának egymás fogságából. az egyik kötelet fon, hogy megszökhessen, a másik kazamatát ás a csűr alatt, és ha kellenének is nekik a lányok, pusztán arra, hogy két kéz helyett négy fonja a kötelet, négy ássa a kazamatát, vagy arra, hogy segítségükre legyenek egymás elpusztításában. Persze, egy pillanatig sem tudjuk komolyan venni őket, egyetlen cselekedetüket sem, hiszen nevetséges figurák ők. Manem a játékot, azt igen, de természetesen föl-fölkacagva. Viszont a mosoly is elfogy lassan arcunkról, amikor újfent megjelenik a Vándor és — bár didaktikus színpadi megoldásban — leszól hozzánk, hogy mi. huszadik századi emberek bizonyára szeretjük egymást, egy szív vagyunk, igazak, becsületesek, békeszeretők vagyunk, nem olyanok, mint ezek a tizennyolcadik századiak, akik két betű miatt képesek háborúskodni. És, tegyük hozzá, még a nőket sem veszik úgy észre. Persze, csupán addig, amíg nem kénytelenek, amíg azok végül is nem győzedelmeskednek fölöttük, ha fur- fanggal is, de természetes emberi vágyaktól, elgondolkodásoktól indíttatván, ej?y értelmesebb, tisztább és tartalmasabb élet nevében. Közben-köz- ben itáliai hangulatokat idéző zene szól, és a két, többnyire nyitott csűrben és előtt forgalomban vannak sokféle kellékek, kosaraktól kezdve a színükben is szembevágón elkülönülő két egyenruhán keresztül egészen az éjjeliedényekig. És jó forgalomban vannak. Ezen a színpadon tulajdonképpen minden szórakoztatásért, a neveltetésért született és történik, miközben a szerző, a kitűnő cseh színész-író, Miroslav Horniček, és a Tháliában, mint vendég, harmadszor rendező Halasi Imre számos ötlete, poénja súlyosabb gondolatsorokat is elindít bennünk, de nem úgy, hogy hosszabb percekre átadhatnánk magunkat a tűnődésnek, töprengésnek, lelki és tudati izgalmaknak. A végén még a papucs is megjelenik, és ez a nyilvánvaló közhely éppen azért, mert nyilvánvaló közhely úgy tűnik föl ebben a groteszk, burleszk elemekkel, gegekkel fűszerezett előadásban, hogy nevetnünk kell rajta. Az már ugyancsak ismerős képlet szerinti zárás, hogy amíg a két katona itt töltötte haszontalanul — illetve hát nem is olyan haszontalanul — idejét, addig a két, egymással örökösen szemben álló hercegség, amelyeket olyan elszántan képviseltek ezek a figurák, kibékült egymással, sőt egyesült, egy házasság révén. Mindenesetre a két katona mattot kapott a hajadonoktól, egymás fogságából az ő fogságukba estek. A színészek szemmel láthatón élvezték a komédiát, különösen a második részében játszottak nagy kedvvel — Köves- di Szabó Mari, Bianca, Tóth Erzsi Giulietta szerepében. Giaco- mót, az egyik katonát Csendes László alakította. Játéka olykor kevésbé tetszett belülről jövőnek, elsősorban a hanghordozásában fölfedezhető modorosságok miatt. De mindez alig zavarta élményt nyújtó teljesítményét. Ugyancsak élmény volt látni Barbinek Pétert, a debreceni Csokonai Színház fiatal művészét Marcello szerepében. Rendkívüli hajlékonyságával, mozgékonyságával, improvizáló készségével, szem- és arcjátékával, kifinomult beszédkultúrájával végig magán tartotta figyelmünket, valamennyi pillanata élvezetes volt. Bár a fordítást — Stier Ferenc munkája — nem vetettem össze az eredetivel, úgy érzem, több nyelvi bravúr alapján is, hogy jól sikerült, akárcsak a zenei betétek kiválasztása és alkalmazása. A díszlet- és jelmezterveket, mint vendég, jójárt Zoltán készítette, a darabhoz és a játékhoz illően. BODNAR GYULA MÁR NEM ÉLNEK ITT PATÓ PÁLOK A mai falvak nem mindig büszkék híres szülöttjükre. Olykor ezen nincs is anit csodálkozni, hiszen például a muzsikaiak (Mužla) sein örülnek annak, hogy a legendák szerint itt született Pató Pál uram, akinek restségét Petőfi te*te hírhedtté. S bizony, az idősebbek keserű szájízzel említik, hogy az „ej, ráérünk arra még“ szelleme sokáig itt kísértett a faluban, következményeiben néha még ma is érezteti hatását. Amikor Kuifcfá! Évával, a helyi (kilencéves alapiskola igazgatónőjével a munkájukról beszélünk, akkor is ezt a nyomaiban még föllelhető szellemet idézi. Azt, hogy évekkel ezelőtt nem építettek például tanítói lakásokat sem, s emiatt a pedagógusok zöme a közeli Párkányból (Štúrovo) kénytelen beutazni. Sok gond volt az egykori parókiákból átalakított iskolaépülettel is. A gyerekeik sokáig törmelékek között bukdácsoltak az iskolába, továbbá nem volt tornatermük és a diákok étkeztetését sern tudták megoldani. Az igazgatónő minderről már múlt időben beszél. A helyi nemzeti bizottság és a szövetkezet illetékesei ma már magukénak érzik az iskola minden gondját-baját, és lehetőségeik szerint igyekeznek is megoldani azokat. — Persze mi sem ülünk ölbe tett kézzel — mondja az igazgatónő. — Társadalmi munkában, a szülök és a pedagógusok hathatós segítségével szebbé tettük iskolánk környezetét, s ezért minisztériumi oklevelet kaptunk. A járásiak segítségével tornateremmé alakítottuk át az egyik régi helyiséget. Nem sportcsarnok ugyan, de még mindig jobb, mint télen az udvaron vacogni. S ami talán a legnagyobb örömöm: a következő tanévben napközi otthont is nyitunk, a szövetkezet és a KoStál Éva _ Mégis, amikor kilencedikesek lesznek, folyékonyan megtanulnak szlovákul is. Pedagógiai gyakorlatom alapján bátran mondhatom, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban jól meg lehet tanulni szlovákul is. Én sokat beszéltetem a gyerekeket, igyekszem őket aktivizálni az órákon is. Néhány éve a Banská Bystrica-i járásban levő brusnói iskolával alakítottunk ki baráti kapcsolatokat. Ez is hozzájárul gyermekeink szlovák tudásának gyarapításához. Örülök neki, hogy tanítványaink sem tudásban, sem a szakköri foglakozások színvonalában neun maradnak el a brus- nóiaktól. Próbát ajánlok a tanítónőnek. Találomra kiválasztunk három tanulót, akik kérésünkre jó szlováksággal mesélik el, milyen pályára készülnek. Janicsek Dénes mozdonyvezető szeretne lenni, Mészáros Borbála műszaki pályára készül, Szilva Beáta szintén szeretne tovább tanulni. Aztán az anyanyelvükön mondják el, hogy igyekeznek matematikából, fizikából, magyarból és más tantárgyakból is kitűnni, hogy fölkészült. teljes értékű emberekké váljanak. Persze, nem mindig felhőtlen az égbolt itt sem. Az igazgatónő még nem elégedett a pályaválasztás arányaival. A legtöbben — elődeik példáját követve — egészségügyi és köz- gazdasági szakközépiskolába jelentkeznek, még mindig kevesen gimnáziumba vagy műszaki pályákra. Egyértelmű a tanulság: többet kell foglalkozni a pályaválasztás kérdéseivel, a szülőiket is bevonva e fontos pedagógiai és társadalmi jelentőségű munkába. Halasi Frigyessel, az iskola testnevelés—biológia szakos tanítójával a sporteredményekért szerzett kitüntetéseket, okleveleket szemléljük. A tanulók sikerei a régi latin mondás helyességét igazolják, mert ép lelkű és testű gyermekek hagyják el ennek az iskolának a ka* púját. Nézelődés közben tanulók köszönnek ránk s Halasi Frigyes mindenkiről rövid jellemzést mond.* Osztályfőnök és kitűnő pedagógus: nagyon jól ismeri minden tanítványát, jó tulajdonságait és gyenge pontjait. Jóleső érzéssel lépek ki az iskola kapuján. Az utcán munkából haza igyekvő emberekkel találkozom, mások a kertben és a hegyoldalban szorgoskodnak. Ok is meggyőznek arról, amiről már az iskolában is megbizonyosodtam: ha szülöttjükre nem is, de arra büszkék lehetnek a muzslaiak, hogy már nem élnek itt Pató Pálok. SZILVÄSSY JÚZSEF Foglalkozása — színész Vjacseszlav Tyihonovról, a szovjet film egyik legismertebb művészéről, a Háború és a béke Andrej hercegéről portréfilmet forgatott Szergej Sztyepa- nov rendező. A dokumentumfilm címe: Foglalkozása filmszínész. Nem életrajzi film ez, bár természetesen átszövik életrajzi elemek is: látjuk a művészt szülővárosában, szüleivel, akik most is ott élnek. Lényegesebb vonása a filmnek, hogy a foglalkozás, a hivatás „titkaiba“, gondjaiba, nehézségeibe, szépségeibe is igyekszik behatolni. Vjacseszlav Tyihonovot kérdezik: a színész válaszol ... Közben részleteket látunk egy sikeres művészpálya eredményeiből: Tyihonov játékfilmjeiből. 1980 VI 27. 6 Bú esi Terézia (Gyökeres György felvételei) hnb segítségével megoldjuk a diákok étkeztetését, s így semmi akadálya annak, hogy a helybeli gyerekeken kívül a li- bádiak, a kismuzslaiak és esetleg mások is hozzánk járjanak. Idáig csak a feltételekről és a környezetről beszéltünk, az oktatónevelő munkáról nem. Az igazgatónő mosolyogva feleli: — Ügy fogalmaznék, hogy a gondjainkról beszélgettünk. Oktató-nevelő munkánk ugyanis nemcsak az én véleményem szerint, zökkenőmentes, összeforrott, szakmailag és emberileg is kiváló tanítógárdánk van, s ez meglátszik az eredményeinken is. Nem nagy létszámú az iskola, jelenleg 205 tanulója van. Az igazgatónő nyomon követi tanítványai sorsának alakulását. Az innen kikerültek közül több mint húszán jelenleg mérnökként, orvosként és pedagógusként állnak helyt. Egyik tanítványuk Gödöllőre jár az Agrár- tudományi Főiskolára, a másik a bratislavai Konzervatórium hallgatója. Ám a mostani diákokért sem kell szégyenkezniük. Éppen az elmúlt hetekben értek el kiváló helyezést a járási ma- temaitikai olimpián, valamint a szlovák kiejtési versenyen. Ezek a sikereik is igazolják, hogy az iskolában a társadalmi elvárásoknak megfelelően és színvonalasan oktatnak. Búcsi Terézia szlovák szakos tanítónővel a szlovák nyelv oktatásáról beszélgetünk. — Tanulóink magyar környezetben élnek s ezért nem hallanak túl gyakran szlovák szót.
