Új Szó, 1980. június (33. évfolyam, 128-152. szám)

1980-06-24 / 147. szám, kedd

Hetven éve született Aiekszandr Tvordovszkij KÖLTÉSZET ÉS NÉPI BÖLCSESSÉG Ha a szovjet-orosz irodalmat egy hatalmas, sokféle hangot megütő, számtalan hangszínt képviselő szimfonikus zenekar­ként képzeljük magunk elé, akkor ebben a nagy zenekar­ban sajátos hely illeti meg Aiekszandr Tvardovszkijt, aki veleszületett művészi adottsá­gainál, kiemelkedő teljesítmé­nyekre alkalmas képességeinél fogva nem egyszer volt szólis­tája ennek a nagy zenekarnak. Mindenekelőtt költő volt, olyan „muzsikus“, aki a szó zenei kifejező eszközeivel igen haj­lékonyán tudott bánni, rendkí­vül széles skálán állítva azo­kat a gondolat és az érzelem szolgálatába. Keresetlen stílu­sú, egyéni hangú, kép- és gon­dolatgazdag költészete a nép problémáiról szól — a néphez, olyan művészi fokon, melyet méltán jutalmaztak három íz­ben is állami díjjal. És később egész írói életművét és a szov­jet irodalom szervezésében és fejlesztésében szerzett érde­meit Lenin-díjjal jutalmazták. Egy falusi kovácsműhelyben, miközben apja „az annyi ütést elszenvedett üllőn“ harango­zik a kalapáccsal, eszmél rá a gyermek Tvardovszkij az élet­re, az élet szépségeire és rút­ságaira, melyeket nagyon fia­talon meg is kísérel versbe ön­teni. Zsenge verskísérletei va­lósággal az üllőcsengés ritmu­sára születnek. Tizennégy éves korában jelenik meg nyomta­tásban első verse, ettől kezdve rendszeresen dolgozik szmo- lenszki lapoknak. Az ugyancsak Szmolenszkban élő Iszakovszkij segítette az induló költőt saját hangjának megtalálásában, ki­fejező eszközeinek tökéletesíté­sében. Ezerkilencszázharmincban lát napvilágot önálló verses köte­te, ezt Gyerevenszkaja hronyi- ka (Falusi krónika) című vers­ciklusa követi. Első sikerét á falu szocialis­ta átalakulását megéneklő Sztrana Muravija (Hangyák országa) című ízes, népies han­gú elbeszélő költeményével aratja, mely magyar nyelven Nekeresd ország címen jelent meg 1936-ban. Ä szovjet költé­szetben kompozícióját tekintve egészen eredeti, ugyanakkor „nyekraszovi strófa formájával“ hagyományos poéma a Neke­resd ország. A mű azoknak a történelmi szükségszerűségből fakadó változásoknak az érzé­sét fejezi ki, amely a kollek­tivizálás idején kerítette hatal­mába a parasztságot. A poéma hősében, Nyikita Morgunokban nehéz harcot vív a „saját va­gyon“ („Elveted a babot és az a tiéd lesz“) démona az „ígé­ret földjén“, a Hangyák orszá­gában esedékes boldogság ál­mával. A költő, hagyományos elbeszélő stílust választva, nagy útra küldi hősét: végigvezeti az egész országon. „Hosszú ván­dorlás után — írja Vitalij Oze­rov szovjet irodalomtörténész — Morgunok meggyőződik ró­la, h'jgy az egyéni gazdálko­dás nem képes jelszámolni a nyomort és a műveletlenséget, hogy csak a kollektív gazdaság biztosíthatja a boldog életet .* A szovjet ember erkölcsi át­alakulásáról mind a költészet­ben, mind a prózában számos szuggesztív hatású' művet pro­dukált a szovjet irodalom. Eduard Bagrickij például az Utolsó éjszaka és A külvárosi ember című elbeszélő költemé­nyében eltemetve a régi élet­módot, lelkes ódát zeng az új embertípus szilárd erkölcsi hi­téről. Lírai és nagyobb szabású el­beszélő költeményeiben Tvar­dovszkij a falu életének gyö­keres átalakulását, az új élet sokfelé szálazó problémáit, a Nagy Honvédő Háború idején a szovjet katona hazájáért vívott élet-halál küzdelmét, becsüle­tes hősi helytállását ábrázolja. Költészetének sajátos vonása, hogy benne a művészi intel- lektualitás ötvöződik a népi bölcsességgel. Ezerkilencszázharminckilenc- ben Tvardovszkij elvégzi a moszkvai történelmi, filozófiai és irodalmi főiskolát. A hon­védő háború idején frontújsá­gok szerkesztőjeként bejárja szinte valamennyi fontosabb hadszínteret. Sok kisebb vers mellett ekkor írja meg legnép­szerűbb elbeszélő költeményét, a Vaszilij Tyorkint, melyben az egyszerű, jóhumorú, bátor és önfeláldozó szovjet katona alakját mintázza meg. A Va­szilij Tyorkin igazi költői szin­tézis. A szovjet nép költői megszemélyesítése, szilárd és egységes szerkezetű, telítve ti­pikus népi jellemvonásokkal és olyan új tulajdonságokkal, amelyek a háború borzalmai közepette formálódtak és szi­lárdultak meg. Maga Tvar­dovszkij a Válasz a Vaszilij Tyorkin olvasóinak című cik­kében azt vallotta, hogy tuda­tosan irányította figyelmét az egyszerű sorkatonák ábrázolá­sára. Ugyanakkor hangsúlyoz­za: „... írás közben nem elé­gedhettem meg csak azzal, hogy hőseim »közvetlenségét és szerénységét« emeljem ki első­sorban — vallja Tvardovszkij — lelkűk szépsége, jellemük tisztasága magas fokú politikai öntudatuk és humorérzékük ragadott meg, mely a legnehe­zebb pillanatokban sem hagyta el őket.. .* M. Kalinyin mondta, hogy llja Ehrenburg „puszta öklével harcol a németek ellen“. Ez nemcsak Ehrenburgra érvényes, hanem Solohovra és Szimonov- ra éppúgy, akárcsak Aiekszandr Tvardovszkijra. Miközben a szovjet katonák kényszerátke­lést hajtottak végre a Dnyep- peren, A. Rogyin törzsőrmester visszaemlékezése szerint Tvar­dovszkij Vaszilij Tyorkinjának soraival buzdították egymást. A parancsnok és a közkatonák közötti jóviszonyról, az egybe­forrott bajtársi kollektívákról, a szovjet társadalom — harci körülmények között is megőr­zött — erkölcsi normáiról so­kat elmondott többek között Borisz Lavrenyov egyik, tenge­részekről szóló színjátékában, Konsztantyin Szimonov (a há­ború alatt folytatásokban meg­jelenő és a katonák között kézről kézre adott) Nappalok és éjszakák című regényében. De talán a legtöbbet mond a bajtársiasságról az egymásért ha kell, életét is áldozni kész közkatonáról, a parancsnok és a sorkatona közvetlen emberi kapcsolatáról éppen Tvardovsz­kij Vaszilij Tyorkinja. Tvardovszkij lírai költemé­nyei között olyan meghatóan szép, erős belső tüzű megnyi­latkozásokat találhatunk, mint pl. at Apák és dédapák igéje, Íme a ház..., Mikor mégy a seregek útján... Ez utóbbiban, mint sok más lírai költeményé­ben is, újra és újra felbukkan­nak a háborús élmények. Mikor mégy a seregek útján át fagyon, esőn és ködön, akkor érted meg, milyen áldás az éji szállás, és a puha ágy mily öröm. (Szabó Lőrinc fordítása] Hogy a szovjet ember a há­ború vérzivataros éveiben sem veszítette el reményét és opti­mizmusát, az a következő so­rokból is kitűnik: Ö, drága szülőföld! Hisz jól tudom, értem, hogy felkel a nap még sok messze vidéken. (Ezer versztára — Kormos István fordítása) Aiekszandr Tvardovszkij a háború után nagy lendülettel folytatja írói munkáját. 1947- bep Rogyina i Csuzsbina (Itt­hon és idegenben) címmel el­beszélésgyűjteményt jelentet meg. 1956-ban befejezi a Za dalju dal (Egyre messzebb) cí­mű újabb poémáját. E filozofi­kus elbeszélő költeményében a szovjet emberek mai életéről, apró örömeiről és gondjairól, a háború és a béke kérdései­ről s a művészetnek az embe­rért vállalt társadalmi szerepé­ről mondja el gondolatait. Most, amikor a nagy szovjet költő 70. születésnapjára em­lékezünk, arról sem feledkez­hetünk meg, hogy Tvardovszkij a szovjet politikai és irodalmi közéletben is jelentős szerepet vállalt és töltött be. Hosszú éveken át tagja volt a Szovjet Írók Szövetsége Elnökségének és több mint egy évtizedig fő­szerkesztőként irányította a legtekintélyesebb szovjet iro­dalmi folyóirat, a Novij Mir. munkáját.. Főszerkesztőként számos új, eredeti tehetséget fedezett fel a soknyelvű szov­jet irodalom számára. KÖVESDI lAlUOS TÖRVÉNY ÉS „TÖRVÉNY” TÉVÉJEGYZET Épp azon a héten láthattunk a képernyőn egy tévéjátékot, Dzsungel a tábla előtt címmel, amikor a nemzetközi gyermek­napot készültünk megünnepel­ni, azt a napot, amely nálunk hagyományosan szép és örven­detes, kifejezi társadalmunk viszonyát a legifjabb nemze­dékhez. Milyen meglepő és megrázó volt egy másik vilá­got látni. Dzsungelba vitt el a tévéjáték, ahol egész más tör­vények uralkodnak, mint ami­lyeneket az ember elvárna egy emberi társadalomtól, (attól a társadalomtól, amely oly gyak­ran és nagy hangon kérkedik demokráciájával és az emberi jogok érvényesítésével). Olyan világba léptünk, amelyben in­kább a vadon, semmint az em­beri törvények érvényesek — tekintélye csupán az erőnek van, amelyet a vagyon jelent, akiknek pedig semmijük sincs, azoknak az élete erőszakkal, durvasággal, aljassággal van teli. A tévéjátékból azonban megtudhattuk, hogy nem ők, az erőszakos, durva, kegyetlen, al­jas fiúk a bűnösök, ők csupán alkalmazkodnak a könyörtelen társadalom, a kapitalizmus dzsungelének törvényéhez. Érthetőn beszélt erről a té­véjáték. És meggyőzőn, mert az azonos című regény, mely­ből a forgatókönyv készült, olyan szerző tollából szárma­zik, aki jól ismeri társadalmát. Ez a szerző Evan Hunter ame­rikai író. Könyvét Marie Poled- ftáková dolgozta át televízióra, megőrizvén a cselekmény fo­nalát. Figyelmünket lekötve mutatta be a fiatal tanító, Rick Dadier, első lépéseit — az is­kolában és a házasságiján. Fo­kozatosan ismertük meg tanít­ványainak világát. A tévéjátékot E. Nemec ren­dezte, meglehetősen pontosan adta vissza az alapul szolgáló mű atmoszféráját. Rideg alko­tást hozott létre, amely a mi tévés ízlésünkhöz mérten túlsá­gosan is ridegnek hathatott, de éppen ezért tudott meggyőző és magával ragadó lenni. És harmonikus. Szerepük van mindebben természetesen a szí­nészeknek is, elsősorban V. Preissnek, J. Freissovának, O. Víanernek, M. Kopeckýnek, M. Ritihsnek, és a fiataloknak, M. Stropnickýnek, J. Čenskýnek, V. Benesnek és másoknak ugyan­úgy. Az operatőr, A. Navara, munkájával dinamikussá tette Hunter művének televíziós vál­tozatát, amelyet jónak láttunk, amelyet éppen jókor láttunk. Olyan összefüggéseikbe került, amelyek fölerősítették végső kicsengését. Nemcsak hogy olyan időszakban került kép­ernyőre, amikor ismét készül­tünk kifejezni a gondoskodá­sunkat, felelősségteljes viszo­nyulásunkat ifjú nemzedékünk­höz, hanem amikor egészen más jellegű műsorokban is mu­tatta, bizonyította a televízió világosan, mennyivel más a szocialista, mint a burzsoá vi­lág. Mennyivel más a jellege, színe, hangulata. Milyen ször­nyű abban a világban, ahol mindenki egyedül van, állan­dó félelemben, ugrásra készen a zsákmányra, vagy menekü­lésre az ellenség elől. Mennyi­vel más volt mondjuk a Repülj, madár, repülj című cseh film, amely úgyszintén iskoláról szólt — és a tanító úgyszintén szigorú volt... JOSEF HOLÝ ÚJ FILMEK TESTRE SZABOTT JÄTÉK Mint minden versenyben, a sportmérkőzésen is rendszerint két eshetőség lehetséges: győ­zelem vagy vereség. Esetleg egy harmadik: a döntő előtti visszalépés. Ilyen kevésbé lát­ványos és általában meg nem értéssel fogadott lépésre szán­ja el magát a szlovák film hő­se, egy sikeres jégkorongozó is. Vajon miért határozott így, (szlovák) ja a másik oldalát is, a felszín mögött észreveszi a mélyebb rétegeket: ürességet, nyerész­kedést, képmutatást talál. Va­jon ilyen felismerések után visszatér-e a jégpályára? Ján Zeman debütáns munká­jának egyik legfőbb erénye, hogy bemutatja a sportolók vi­lágának „amazt“ az oldalát is. Marek Frackowiak lengyel színész (az előtérben) a szlovák film főszerepében cserbenhagyva társait és felet­teseit, csalódást okozva a szur­kolóknak? Mi előzte meg vá­ratlan döntését? Peter Neuman azok közül va­ló, akiket a sport tett ember­ré. És a siker-ember jelei: kül­földi márkájú gépkocsi, repre­zentatív szerető, foglalkozás szerint légikisasszony, elegáns öltözet, kemény tekintet, sok jó ismerős, de kevés igaz ba­rát. Peter Neuman, akárcsak a legtöbb siker ember, állan­dó reflektorfényben áll. Él­sportoló volta szinte meghatá­rozza magatartását, vele szem­ben elvárásai vannak nemcsak a feletteseinek és edzőinek, ha­nem a szurkolóknak is. Ki-ki a saját szája íze szerint szeretné „mozgatni“ a fiatal jégkoron- gozót. Peier véletlen baleset következtében „kiesik“ a jól olajozott gépezetből. A megva- kulás veszélye fenyegeti. Gon­dolkodni kezd. S ekkor leméri útját, a kar­rierhez vezető utat. Szembe­száll azzal a társadalmi mítosz- szal, mely az élet értelmét a minden áron való elsőségben, a nagy karrierben látja. S ami a sportol; is — a játék, a felüdü­lés, a kikapcsolódás világából — viadallá, vérré menő harc­cá változtatja. Az éremnek lát* ahol nincs fény, üdvrivalgás, ünneplés, csak kemény giiri- zés, igazságtalanság és ócsika manipulációk vannak. S teszi ezt hitelesen, szinte publicisz­tikai eszközöket alkalmazva — de nem elég hangsúlyosan. Az alkotók nem elég határozottan szállnak szembe a szinte tart­hatatlan helyzettel, mely a sportolók önzetlen hivatássze- retetét teljesen háttérbe szó* rítja és figyelmen kívül hagy­ja. Mondanivalójukat formai­lag azonban nem tudták kerek egésszé ötvözni, s ez okozza, hogy a színesen induló expozí­ció után a film szétforgácso- lódik, apró részekre hullik, s ebből a figuráiban, epizódjai­ban egyáltalán nem sematikus filmből hiányzik a jó értelmű moziérdekesség. A környezetábrázolás, a csa­pat életének rajza életszerű. A főszerepet Marek Frackowiak lengyel színész alakítja, igen meggyőzően. A többi szerepet kevésbé ismert cseh színészek vagy civil szereplők játsszák. Ján Zeman jégkorongozótörté- netbe bújtatott, de a sportolók világánál sokkal szélesebb ho­rizontra kitekintő cselekményű filmje a nézőikre bízza, hogy, eldöntsék: hol mindenütt ilyen a helyzet. MINDENT BELE, CSAK RÄ NE FÁZZUNK (bolgár) Mindenki tudja, de legalábbis sej­ti, mennyi galibá­val, vesződséggel jár a fűtés szere­lése egy házban. A lakótársak nem­csak kifizetik a borsos summát, hanem még rimán- kodhatnak is a szerelőknek, meg reszkethetnek is, hogy minden idejé­ben s annak rend- je-módja szerint meglegyen. De mit csinál az ember, ha „hivata­losan“ hat évet kell várnia a köz­ponti fűtés bekötésére? Fogad egy maszekot. És ráfázik. A hi­degre is, meg a maszekoló csa­lókra is. Ez történik egy új bolgár filmvígjátékban. Vladi­mir Jancsev író-rendező a köz­napi képtelenségeket még meg­tetézte, nem elégedett meg a valóság bemutatásával, mely vérbő szatíra lehetőségeit rej­tette magában. A komédia nem mindennapi mesterkedésekről regél. A zűr­zavart nem hányaveti mester­emberek keltük, hanem egy bűnözőbanda okozza a bajt. Ki­derül ugyanis, hogy a szerelők Jelenei a bolgár filmből 1980. közönséges csalók s bár ráfáz­nak akciójukra (akárcsak a bérház lakói) lefülelik őket és hűvösre kerülnek, a lakók meg didereghetnénetk tovább, ha nem fognának agyafúrt vállal­kozásba. Szövetkeznek a gaz­fickók kiszabadítására és kérel­mezik szabadon bocsátásukat a félbemaradt munkák befe­jezésére. Megértették a panaszt a fegyházban is, a bíróságon is. S meleg lett a szobákban. Van­nak még csodák — szolgálta­tási ügyben is. Kár, hogy csak a filmben. —ym— 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents