Új Szó, 1980. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1980-04-24 / 97. szám, csütörtök

Tisztán tartani asipnjfiviinMet

A Kazinczy Nyelvművelő Napok munkanapok. Félre hát az ünneplő szavakkal* minden perc drága, még e két tenyérnyi hely te — temérdek a tennivalónk anyanyelvűnk körül, temérdek gondot kell leküzde- nünk. Olvassunk csak bele — a nyelvhasználatra'' is figyelő szemmel — újságokba, némelyik tankönyvbe, különféle kiadványok, hirdetmények, plakátok szövegébe; hallgassunk csak bele — a nyelvhasználatra is figyelő füllel — különféle beszédekbe, előadásokba, társasági beszélgetésekbe, rádiónk némely műsorába. Hallgassunk csak bele mindennapi beszédünkbe: amikor obhodni- ba megyünk vásárolni,' amikor kifogyott a zászobánk, de elintézi a vedúci, amikor ellopták a sztyieracsunkat vagy a tlmi- csünket, Patyincére utazunk és nem Patra, a to neplatí, neplatný hatására — az ez nem érvényes, illetve érvénytelen helyett — azt mondjuk, hogy® ez nem fizet, amikor a -ban, -ben helyett -ba, -be-1 használunk és fordítva, hogy suksü- köléssel és a többi, naponta számtalanszor elkövetett súlyosabbnál súlyosabb hibával, nyelvi vétkeinkkel ne is szaporítsam a példákat. Temérdek a tennivalónk, temérdek gondot kell leküzdenünk. Nemzetiségi helyzetben különösen: a mostanság tapasztalhatónál jóval magasabb szintű nyelvi öntudat kell ahhoz, hogy tömegesen őrizhessük, ápolhassuk és fejleszthessük anyanyelvűnket, hogy mind tisztábban használhassuk élőszóban és írásban. Ha romlik, vele romiunk, ha elvész, vele veszünk, ha nem is a szó fizikai értelmében. És mondjuk ezt annak -a marxista tételnek az alapján Is, mely szerint a nyelv és a gondolkodás elválaszthatatlan egymástól.

Anyanyelvűnk sorsát vigyázni — elsőrendű társadalmi és nemzetiségi feladataink közé tartozik. Ehhez azonban önfegyelem is szükségeltetik, ugyancsak nagyobb a mostanság tapasztalhatónál. Egyénenkénti és közösségi önfegyelem egyaránt. Vannak, akik naponta fölmérik és átérzik az anyanyelv jelentőségét, vannak, akik nagyobb időközökben, egy-egy személyes vagy közösségi esemény alkalmával, és vannak, akik talán még soha nem gondoltak arra, hogy az anyanyelv nem csupán a legközvetlenebb emberi érintkezés legcsodálatosabb eszköze egy közösségen belül, hanem, ahogy Ruffy Péter mondja, a világ s minden tudomány befogadásának legfőbb, legjobb kapuja az édes anyanyelv. És ez még akkor is igaz, ha az ember valamely idegen nyelven közeledik a világhoz, hiszen idegen nyelvi tudását anyanyelvének segítségével építette, és annál alaposabb ez a tudás, mennél alaposabb az anyanyelv ismerete. Csak akkor tudunk hatékonyan cselekedni anyanyelvűnkért, ha tömegesen ismerjük fel és érezzük át annak jelentőségét.

A Kazinczy-napok, lapunk Kis nyelvőr rovata, a Csehszlovák Rádió magyar adásának Anyanyelvűnk című műsora, a most először megrendezett Ho- gyan mondjuk szépen magyarul? nyelvi vetélkedő, a kiejtési verseny, valamint a CSEMADOK nyelvi szakbizottságának munkája külön-külön és együttesen is jelent már valamit, nem is keveset, mégsem vágyóik meggyőződve arról, hogy nyelvművelésünk szélesebb körben nagyobb látható-hallható eredményeket ért volna el, hogy ennyi elegendő lenne, amikor például a nemzeti sajtónkban s ezen belül is különösen a járási lapokban, valamint üzemi, hivatali, orvosi kiadványokban képzetlen fordítók

árasztják el a magyar olvasót nyelvtörő, nyelvrontó, gyakran szinte követhetetlen, nyelvtani helyesírási és egyéb hibák tói, rémisztő tükörfordításoktól hemzsegő szövegekkel. Ha idejében nem találjuk meg és nem terjesztjük erőteljesen és kö vetkezetesen a politikai, a gazdasági, a társadalmi, a tudományos, a kulturális élet területén forgalomban levő szlovák szavak, szókapcsolatok, mondatszerkezetek helyes magyar megfelelőjét, ha nem tanuljuk újra és újra anyanyelvűnket, fönnáll a veszélye annak, hogy néhány évtized múlván egy, a magyartól különböző, szlovákiai magyar (keverék) nyelvet fognak beszélni unokáink. Hogy ennek milyen következményei lennének mind emberi, mind társadalmi szempontból, fölösleges ehelyütt részletezni. A Kazinczy-napok műsorán a fordítással kapcsolatos kérdések is szerepelnek, amelyeket bizonyára hasznos lenne a nagyobb nyilvánosság elé tárni. Mint ahogyan valamennyi, nyelvműveléssel és nyelvvédelemmel összefüggő kérdést, nem csupán a Kazinczy-napok idején, hanem az évnek minden napján. Csak a folyamatos, a magasabb és alacsonyabb szinteken egyaránt végzett tömegeket aktivizáló nyelvművelő és nyelvvédő tevékenység hozhat nagyobb látható eredményeket: tarthatja tisztán és formálhatja mind szebbé anyanyelvűnket. Elsősorban a tanítókra, tanárokra, írókra, újságírókra, színművészekre és mindazokra vár ez a feladat, akiknek — jobb szó híján — hivatalból is nélkülözhetetlen eszközük a nyelv. Édes anyanyelvűnk.

BODNAR gyula

Levélféle Alom Tivadarhoz

Tulajdonképpen szerencsém van, hiszen Rácz Olivér prózájából már régebben megismertem önt, de mint vélekedjen önről az a néző, aki becses személyével a MATESZ Thália Színpadán találkozott először? Micsoda s kicsoda maga ezen a rivaldán? Korrektnek is mondható pedagógus-költő, aki taktikázásai ellenére is beleesik olykor a balekség bocsánatos bűnébe? Akaratán kívül ellenálló, akiben mélyebb nyomot hagyott a két világháború közti polgári élet, hogysem ne érződne rajta egy kis polgárszag? Az akkori szóhasználattal élve: felvidéki, haladó gondolkodású magyar, aki azért soroltatott be a negyedmilliós doni hadseregbe, mert idehaza nem kívánatos elem volt? Vagy csupán tehetetlen figura, aki a történelmi széllökésekben igyekezett embernek s magyarnak maradni? Ez is, az is, és sok egyéb valaki, de tény, hogy nem az a fajta színpadi hős, akiről érdemes lenne karakterológiai tanulmányt írni, ugyanis vitathatatlan, kedves színpadi Álom Tivadar, hogy ön a Szücs fános és a Kmeczkó Mihály tollával formált átiratban nem nyomdai, hanem nyelvtani értelemben vett kliséemberkévé zsugorodott, akinek lényege a klisé maga. Vagyis az elkoptatott szólamok a háborúról, a szerelemről, a költészetről, frázisszerű megfogalmazások a világról, ami hamis pátoszként visszhangzik a nézőtéren, «honnan kétszáznéhányan nézik az ön klisévergődését, és klistélyre áhítoznak, mert az felüdít. Csakhogy nem vagyunk az érvágás és a klistély klasszikus századában, nem Bourgogne hercegné és XIV. Lajos társaságában ülünk egy versailles-i színielőadáson, ahol semminek sincs súlya és látszólag minden megtörténhet, hanem Kassán ülünk, ősbemutatón, egy huszadik századi színházban, ahol csak az történhet meg, an/fnak meg szabad történnie. Mármint a darabszerkesztés, illetve az ön kezdő hangvétele szerint. Mert mit cselekedett, kedves Álom Tivadar? Viszonylag elegáns zakójában a színre lépa:t, s a bemutatkozás ulán eljátszotta, hogyan jutott ki a frontra, miért szimpatizált a szovjetbarátokkal, hogyan vállalta volna a nem éppen kockázatmentes hírközvetítést a szovjetekhez átállt magyar baka és a partizánlány között, közben néhányszor mundért is öltött, de a végén ismét zakóban díszelgett, s elmondta, milyen jő és szép ebben a városban élni, amelynek főterén áll a színház, előtte park szökőkúttal s aranyhalacskák- kal, mögötte ez és ez, a levegőben ugyebár a • történelem, s mindezt persze azért, mert a színház ezzel a darabbal köszöntötte a várost 750. születésnapján. S én, a néző, már az ön első narrátori szövege elhangzása után tudtam, most ennek kell következnie, most annak, sőt, a harmadik vagy negyedik bejött jelenet után már azt is tudtam, itt még csak látszólag sem történhet meg minden (f»edig a színház varázsát ez a „látszólag minden megtörténhet* jelenti), mert e darab öntörvényűén klisészerű. Ugyanis klisészerű az átdolgozás. Álom Tivadar életéből Rácz Olivérnek kellett volna színművet írnia, s nem a két társszerzőnek színházi felolvasóestet kreálnia, Rácz Olivér Álom Tivadarát bemutatandó. ön, kedves Álom Tivadar, kilépve a darab cselekményéből, nemegyszer narrátorként szólt önmagáról, s amint arra lehetőség adódott, visszalépett a szereplők közé. Gondolom, az ön rendezője, Szücs János tapasztalta már, hogy a régi eszköztár kevéssé használható voltát leginkább olyankor érezni, amikor, ha nem is a kimondhatatlanhoz, legalább a nehezen eljátszhatóhoz kell megfelelő formát találni. Ekkor úgyszólván minden jelenethez, a dramaturgia összes rejtjeleinek megfejtéséhez külön kulcsot kellene találni, és a darab tanúsítja, ezzel az ellenállással neki is meg kellett (volna) küzdenie, szembe kellett (volna) néznie. Szücs János túlnyomórészt sikertelenül oldotta meg még a viszonylag hálásabb feladatokat is. A végleteket fölmutatva: az irodalmi színpadi ellaposodott formanyelvtől az irodalmi felolvasóestig sok mindennel manipulált — helyenként zűrzavarosan. Ahelyett, hogy a sokszor alig megfogható benső mozzanatokat, a szellemi működés és érzelemvilág inkább sejtett mint ismert állapotait igyekezett volna megvilágítani — amelyből, igaz, viszonylag kevés maradt a színpadi változatban —, a kliséemberkét tolmácsolta, klisészerűen. Mondhatnám azt is, akar- noki módon, erőltetetten, ahogy erőltetett a darab végkifejlete is. Magyarán: a nyuszi farkin- cája rókafarokká változtatott. S ha már a nyuszi és a róka párhuzamnál tartunk, hiszen ön is, kedves Álom Tivadar, kedveli az állatmeséket, el kell mondanunk, hogy abban a szegényes erdőben, ahol nyúlból is, rókából is egy- egy ha akad, nem szabad mindenáron többet — művit — felmutatni. Mindezek ellenére, ön, kedves Alom Tivadar, viszonylag kultiváltan fogalmazódott színpadra Csendes László jóvoltából, aki azonban különösebb színészi teljesítménnyel nem szolgálhatott, minthogy a szerepe nem nyújtott lehetőséget ehhez. S becses személye még örülhet is annak, hogy Csendes az ön könyvbeli, többrétegű szellemi alkatából bemutatta az általánosan jóra törekvő kisember töprengéseit. Kiemelendőek Érsek György és Oláh Jenő, mondhatnám, egyperces alakításai, jók Kiss László, Mázik István és László Géza szerepformálásai — valamennyien három, illetve négy figurát alakítottak —, de Kövesdi Szabó Mária, Balázsi Gyula, Várady Béla, Lengyel Ferenc, V. Szabó Rózsa és Kovács József szerepformálása is elfogadható. Platzner Tibor díszlet- és jelmeztervei ügyesen szolgálják az előadást, amelyben a gyengét nem nagyon kellett. keresni, mert házon belül volt. Kedves Álom Tivadar, őszintén sajnálom, hogy a közönség nem ismerkedhetett meg az ön lényegével, hogy világának színpadváltozata mindnyájunkat viszonylag unalmas és elkoptatott jelenségmezőkre kalauzolt, ahol ön, mi tagadás, gyengélkedett, ám úgy hiszem, e gyengélkedés miatt nem kell különösebben aggódnia, mert végül is, remélem, hosszú életű lesz a Földön — nyomtatásban. Ehhez kívánok jó egészséget, hosszú életet, s vele az utólagos önigazolást. Tisztelettel, igaz híve

SZIGETI LASZLŰ

Az én upukúm

Ležajlott a párt Központi Bizottságának ülése, népünk felelős vezetői felmérték a megtett utat, s kitűzték az előttünk álló fontos és időszerű feladatokat. Ľudovít Pezlár elvtárs előadói beszédét olvasva feltűnt, hogy a fiatalok nevelésével foglalkozva külön kitér a család szerepére, és hosszan időzik e témánál.

„A tapasztalatok igazolják, hogy a családnak, mint a gyermek természetes nevelési környezetének szerepe egyre nő“ — mondta. Nem akarom végig idézni, milyen sok szempontból és mennyire alaposan értékeli a család, a szülői példa nevelő hatását, személyiség- formáló erejét. Az elemzést olvasva érezzük, hogy sok újat e témával kapcsolatban elmondani már nem igen lehet, de talán hasznos, ba az elhangzottak fényében próbáljuk vizsgálni, mit jelent a család, a szülő a gyermek életé’ ben.

Minden édesanya nagy és egész életre kiható boldog élménye, hogy a párhetes csecsemő fölé mosolyogva hajló fel- nőttarcoik közül többnyire csak ő kap visszajelzést. A jól ismert anyai arcra a pici gyermek visszamosolyog. Ha sír, 6 tudja a leggyorsabban megnyugtatni. Ö a biztonság, a kapaszkodó a baba számára új, ismeretlen világban. Az idegenektől, még ha kedvesek is hozzá, elfordul, visszaretten. Ahogy nő a kisgyermek, úgy szélesedik azok köre, akikben megbízik, akikhez ragaszkodik. De a szülő szerepe végig meghatározó. Sokszor lehetünk fül- tanúi óvodás kisfiúk vetélkedésének. Nincs ügyesebb ember, nincs nagyobb hatalom, mint az ő apukája. Apuban testesül meg az erő, a bátorság, a becsület, az okosság a gyermek szemében, S ha az apa magatartása nem okoz csalódást, gyermekének példaképe marad egész életében.

Félig bosszankodva, félig meghatódva meséli barátnőm a napokban: egyetemista fia váratlanul hazatoppant egy szombat délután. A férje — egy állami gazdaság részlegvezetője — nem ért haza még vacsorára sem. Az asszony, bár negyedszázad alatt megszokta már az éjszakába nyúló gyűléseket, most kifakadt:

— Apád is igyekezhetne haza legalább szombaton. Ügy neveltelek fel benneteket, hogy csak az ágyban nézett meg, ha késő este hazajött.

A fiú, aki mindig úgy vált el reggelenként az apjától, ha az véletlenül még otthon volt, mikor felkeltek a gyermekei, hogy: Apu, de siess hazai — most komolyan ránézett az édesanyjára:

— Anyu, a papát ne bántsdl Tartást én tőle tanultam.

— Látod, itt a híres férfiszolidaritás — tört ki nevetve a barátnőm.

Azt hiszem, itt többről van szó, mint férfiszolidaritásról. Ez az apa elérte a legtöbbet, amit apa egyáltalán elérhet. Példaképe lett a fiának. Milyen jó hallani ilyen kis történeteket!

Az apa munkásemberként kezdte. Szívós önműveléssel képezte magát egész életében, de tény, hogy a fia műveltebb, szélesebb látókörrel rendelkező fiatalember, mint az édesapja. De mert az apa józan életű, családja és a nagyobb közösség felemelkedéséért gürcölő, szép és magasztos emberi célokért lelkesedő, és azokért bátran ki is álló ember volt egész életében, közte és a fia közt nincs ellentét. A diplomamunkáját író, reálműveltségű, de emellett zenével, művészettörténettel, fényképezéssel is foglalkozó fiúnak példaképe az édesapja, pedig biztos nem akart példakép lenni. Ilyesmi meg sem fordult a fejében. Ő csak tisztességes dolgozó ember volt. Igaz, az újért sokat és keményen verekedett, de még autót se vett a gyermekeinek. Dolgozni viszont már kicsi korukban megtanította őket, zeneiskolába is járatta, s elvárta, hogy az iskolában ne halljon rosszat róluk. A felnőtt fiú megtalálta a legmegfelelőbb szót: emberi tartást tanult az apjától. Ettől értékesebb útra- valót egyetlen apa sem adhat a gyermekének. Mert tény ugyan, hogy az iskolák sorozatban bocsátják ki a kiművelt emberfők sokaságát, egy- egy nagy pedagógusegyéniség is hagyhat mély nyomot a fogékony fiatalok szellemiségén és jellemén, de harmonikus emberré csak az válhat, aki mögött biztonságos, szilárd családi háttér áll.

A biztonság nem azt jelenti, hogy az apa hatalom, aki mindennel és mindenkivel szemben megvédi gyermekét, s mindent elintéz neki, sőt helyette, s mire megszerzi a diplomát, esetleg még a fia kacsalábon forgó villáját is felépíti a közeli városban. De ha diploma nincs, érettségiért is feltétlenül dukál az autó. Ezek az apák —■ bár sokat tesznek gyermekeikért — sosem lesznek példaképek. Nem egyszer megfigyelhettem már ilyen családokban a kamaszok félreérthetetlenül lefelé görbülő szájszögletét, ha a tehetetlen mama az apai tekintélyre hivatkozva próbálja jobb belátásra bírni gyermekét.

— Hát apáról jobb ha hall- gatszl — torkollta le anyját a kislány, akinek pedig az anya^ giakat tekintve igazán lett volna miért hálásnak lennie. Ebben a családban biztos sok mindent látott a gyermek, amit az új erkölcsi normákkal nem tudott összeegyeztetni (esetleg a régiekkel sem). Nem volt összhang az Iskolában tanultak, a pionírszervezetben elé-> jük tűzött életideál és az otthon látottak közt.

Nincs ideális család, bár a legtöbb házaspár törekszik a családi harmónia megteremtésére. Minden család életében adódnak viták, nehézségek. Sok külső támadást ki kell védeniük, sok harcot meg kell vívniuk azoknak, akik dialektikusán nézik az életet és nem tudnak, vagy nem akarnak nyugdíjas korúikig mindig és mindenkinek bólogatni. A fejlődés ellentmondásokat is rejt magában, nem minden kezdeményezés jár sikerrel. A kockázatot mégis vállalni kell. S jó, ha gyermekeink Ismerik munkahelyi problémáinkat és sikereinket, beszéljünk otthon is róluk, mert a munkahelyi légkör otthon Is érezteti hatását. Jó, ha tudja gyermekünk, hogy az eredmények nem maguktól születnek. Könnyebben beilleszkedik a felnőttek társadalmába az a gyermek, aki tudja, hogy a napi 8 óra munka kemény helytállást, összpontosított figyelmet, erőfeszítést követel. Kevesebb csalódás éri a fiatalt, ha tudja, hogy van szakmai féltékenység, int« rika, vannak olyan munkatársak, akik a munkahelyeken takarékoskodnak az erejükkel, hogy átlophassák (mert a munkaerő érték) a maszekolás idejére.

De nagyon vigyázzunk, át ne essünk a ló másik oldalára, s gyermekünk mást se halljon otthon, csak a munkahelyi állapotok miatti morgolódást. Mert a munkahelyen nem csak problémák vannak, vannak ott sikerek is. Igazán van mire büszkének lennünk, ha általában szétnézünk az országban, vagy konkrétan egy-egy műhelyben, szövetkezetben, iskolában, kutatócsoportban.

A reális nevelés egyben a legcélravezetőbb hazafias nevelés is. Csak az a gyermek válik széles látókörű, hazáját szerető, népét becsülő felnőtté, aki szülei, közeli hozzátartozói példájából tanulja meg, mennyit kellett töprengeni, dolgozni, vitatkozni, míg az eredmények megszülettek, a gyárak, a házak, az autópályák felépültek, a termelőszövetkezetek terméshozamai emelkedni kezdtek. Be kell látnunk, gyermekeink csak akkor értékelik mindazt, amit felépítettünk, megszereztünk nekik, ha szüléikben nemcsak a társadalom anyagi és szellemi javait élvező, hanem a társadalmi javak előállításáért keményen és becsületesen dolgozó embert is tisztelhetik.

Németh László, aki írónak, pedagógusnak egyaránt nagy volt, s szülőként is pedagógiai kísérleteket folytatott, tanári pályájára emlékezve így ír A pedagógus hite című cikkében: az anyag széthull, más ismeretekbe megy át, a szív azonban őrzi a jó emlékéket.“

TÖRÖK ZSUZSANNA