Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1980-03-13 / 62. szám, csütörtök
Két színházi est Prágában SIKERES SHAKESPEARE ÉS KEVÉSBÉ JÖ ČAPEK BEMUTATÓ Két egymást kővető este, két premier. Az egyik az ország vezötő színházában, a századik születésnapját három év múlva ünneplő Nemzetiben, amelynek most prózai társulata tartotta legújabb bemutatóját a Tyl Színházban. Ezt tulajdonképpen csak egy utcácska, a néhai Gyümölcspiac választja el a sokunk által inkább ismert Lő portoronytól, s amelynek tör ténelmi árkádja alól majdnem nyílegyenes utcán jutunk el a Rurian Színház hoz, vagyis Thá lia istennő azon fészkéhez, amelyet a dél-szlovákiai magyarnak ismerősebben hangzó Bílá labuť áruházzal szemben találunk. Persze, a két előadás között nem csupán azért volt lényeges különbség, mert két különböző színházban láthattam őket, s nem is azért, mert az egyiknek William Shakespeare, a másiknak pedig Kard Čapek a szerzője (akinek születése kilencvenedik évfordulója alkalmából mutatták be a Fehér kór című drámát), hanem elsősorban azért, mert a rendezők két különböző felfogás szerint közelítettek a művekhez. Az egyik akademista, a másik totális színházat alkotott. Shakespeare-vígjátékot Ca- pek-drámával összevetni maga a kudarc, de két színházi előadást összevetni a leetermészet ölt ve egyfajta funkciót, de nem segíti a dráma mélyebbé válását, a cselekménysorok tempójának fokozását. Ellenkezőleg, a harminckét üresen hagyott hófehér ágy mintha visszafogná a lassú jelenetek után egyre jobban kívánt gyorsulást. Maeháček a rivalda és a harminckét ágy között rendezi l>e Gálén doktor rendelőjét, a Tábornagy irodáját, Kriig báró szobáját, és az átdiszlete- zés alatt dundi, férfias germán nőket táncoltat a csillogó bájfüggöny előtt. Feltételezem, hogy könyvbőd, moziból, tévéből e darabot sokan ismerik, így sokan tudják, hogy Čapek — bár az 1937-ben írt Fehér kórját nemzeti létkérdéseket fölvető, realista, harcra késztető drámának szánta a fasizmus allen — valamennyi szereplőjét semlegesítette, Maeháček viszont a Tábornagyból szemmel láthatóan Führept csinált. Führert, akinek Gálén doktor, a nagy tömegeket pusztulásba sújtó fehér kór szérumának feltalálója nem adja ki a gyógyszer összetételét, illetve, csak akkor adná ki, ha a politikus biztosítaná a békét. De a Tábornagy katona. Imádja a háborút, s csak akkor döbben rá e gyógyszer nélkülözhetetlenségére, amikor már késő. Gálén doktort megöli a háború hisztériájába hódított tömeg... Különösebb alakformáló invencióról nemigen tettek tanú- bizonyságot a színészek kivéAz előtérben Josef Vélrooec, a Shakespeare darab huhócakénl Jaroslav Krejči felvétele tesébb dolog a világon, hiszen, mint ahogy a nagyok vallották — csak jő és rossz előadás van. Középút nincs. Vagy mégis van? A kérdést Miroslav Macháček Čapek-rendezéoe váltotta ki belőlem. Azé a Macháčeké, akinek eleddig több kiváló rendezését láttam, legutóbb a Hencegőket, az ostravai Napjaink színháza fesztiválon, amelyen megérdemelt sikert aratott. Olt dinamikus, mond hatnám vérbő, jól megválasztott tempójú előadást néztem végig, Prágában, a Fehér kór premierjén viszont a kelleténél lassúbb, mondhatnám akademista ihletésű előadásnak voltam lehangolt szem- és fül tanúja. Megjelenítés szempontjából egyetlen figyelmet érdemlő mozzanata van ennek a rendezésnek, az is Josef Sooboda díszlettervező jóvoltából. Miután fölhúzzák a függönyt, a színjan harminckét hófehér ágyat látunk, majd harminckét beteget is, akiknek kétségbeesett vergődést jelző mozdulatai, és a betegség, a félelem irdatlan mélységéből érkező hangzavarja olyan, mint egy magasba emelkedő lépcsősor amelyen a néző egyre feljebb jut, s amikor már szédületes magasságba ért, szinte -sikol- tani vágyik, hogy számára e pokolból a szabadulás létszükséglet. Ez a nagy erejű, emlékezetes nyitójelenet folytatás nélkül marad. Az ígéretes kezdeti kép megmarad ugyan háttérnek, bévé a Gálén doktort játszó Josef Kemret, valamint a Kriig bárót megformáló Rudolf Hnt- šinskýi.. Josef Somrnak csupán alakítási lehetőség maradt a Tábornagy szerepe; adódott halálkomoly jelenete, amelyen a közönség kuncogott, és groteszk helyzete, amelynél a nézősereg hallgatott. Mindez a vontatott, lassú Izzású rendezésnek tulajdonítható, amit még a megkurtított szövegkönyv sem tett hatásossá, sőt, a helyenként nem odaillő kiszólások sem. Igaz, Čapek irodalmi drámáját színpadra állítani sokkal hálátlanabb feladat, mint Shakespeare drámai produkcióját — amely elsősorban "a költői tartalom és a színpadi hatás szintézisének készült, s csak másodsorban irodalmi értéknek —. de a Fehér kór a megjelenítés szempontjából több figyelmet érdemlő jelenetsort érdemelt volna. Talán azáltal, hogy a rendező, az alaptörténettől nem függetlenülő kis tragédiákat — a betegágyak sokasága kínálta környezet drámai funkcióját fölfokozva — minden nemzeti sorsproblémától távol, a világ s az emberiség létkérdéseit feszegetve kapcsolta volna az előadás kezdőjelenetéhez. A Burian Színházban a jelenetek sora szerves egységet alkotott. Otakar Schindler színpadképe pedig szinte a maga lehetőségeit virágoztatta ki, A Vízkereszt vagy amit akartok című vígjáték tulajdonképpen a farsang idején játszódik II1 y- riában, a kelekótyák és szerelmesek tengerparti városában, ahol összetéveszthető ikerpár, puritán képmutató, nyíltszívű és vonzó szerelmesek, rejtélyes találkák és fura kelepcék egy_- aránt megtalálhatók a reneszánsz legnagyobb drámaírója nak jóvoltából. Tulajdonképpen mulatság az egész darab, amelyből nein hiányzik a har suny komikummal ötvözött lágy poézis, sem a méltóságteljes nyomor vagy a mélabús szomorúság. Persze, mielőtt mar már farsangi leleményességgel, sőt, fürgeséggel bejutottam volna a nézőtérre, azon töprengtem, vajon Jan Kučer rendező a darab mely fő mondandóját domborítja ki? A Malvoliu-epi zódot, — amelyet nemcsak érzelmi, de értelmi régióinkat is megérintően, bravúrosan közvetített Ladislav Kŕiváček? Netán a szerelmi történet romantikáját, melyben a Violát alakító Katerina Rajmontová, az Orsi- not alakító Aljrétl Strejček, az Oliviát megformáló Milena Dvorská és a Sebastiant megtestesítő Ivan Richter remekelt? Vagy magát a farsangi rumlit, amelyben a játék igazi irányítói a csavart eszű Mária. Olivia komornája, Farsang, a bohóc, illetve Nemes Keszeg András és Nemes Röffen Tó biás — akit I.udék Kop'riva oly szívet melengető gyönyörűséggel játszott, akár (engedtessék meg ez a visszanyúlás a színháztörténetbe) a Restauráció korának legnagyobb Shakes- peare-színésze, Betterton. De nemcsak ő, hanem a Farsang nevű bohócot alakító losef Vét rovec és — kevés kivétellel — valamennyi művész jól szolgálta Jan Káčer korszerű rendezését, amelyben a szimbólum és a naturalizmus, a romantika és a szecesszió, a színek és a formák, az élők és a bábuk jól kiegészítették egymást, ami úgy értendő, hogy a színpadi ábrázolás éppen farsangi élet- szerűsége révén a nézőket olyan ráeszmélésekre tette képessé. amire csak a totális színjátszás képes. Csupán a tetőteraszon történő' bábuzás volt kissé erőltetett s mint ilyen, funkciót lan, s az sem ártott volna, ha a bohóc, amikor a tükrével fényt metsz a nézőtér sötétjében, nem a falakra, hanem a nézők szemébe villogtatott volna huncut kacagással. Igaz a Vízkeresztnél (mint minden Shakespeare- darabnál) nem árt tartani Shakespeare pátoszától, helyenként deklamatorikus fogalmazásától, azonban a farsangi bátorság és huncutkodás hiánya hangossá, de üressé, kiállóvá, de semmitmondóvá teheti e darabot. Persze, a Burian Színház művészei e veszélyeket elkerülték, egyrészt önnön művészetükkel, másrészt színházukkal, hiszen színháztörténeti igazság, hogy Shakespeare művei intim színpadra, kis nézőtér számára készültek, ahol a színész zeneként csengő szavakkal és aprólékos arcjátékkal jelenít meg figurákat. Mi több, a közönségbe való elve- gyiiléssel, amint a Burian Színház művészei is alkalmaztak, amikor a bohóccal az élen éneklik: „Fogd a szád, te gaz gálád! Fogd a szád! Fogd a szád!“ S bár ugyanennek a bolondnak a szájából jópár színnel előbb hangzik el: „Többet ér egy bölcs bolond, mint egy bolond bölcs“, teljesen bizonyossá válik az előadás végére, hogy sem a színpadon — sem a nézőtéren — farsangolóknak nem kell keresniük a topázt, amit Shakespeare korában a bolondság gyógyszerének hittek, nem kell keresni, mert a közös élmény, a színház örök varázsa és magunkra esz- méltető örökléte az a fajta bolondság, amiből nem szabad, pontosabban, nem érdemes kigyógyulni. Mint ahogy Shakes- peare-ből sem, mert ő, ha értő, friss, szabad és nyílt elmével nyúlnak hozzá, még mindig a színnad legszeretetremél tóbb fenegyereke. SZIGETI LASZLÚ Pályaválasztás - pedaoógusszemmel Arany János. „Minden ember annyit ér. ahogy betölti hivatását'" Az iskolák nyolcadik és kilencedik osztályaiban ezekben a hetekben nagy fontosságú szülői értekezletek zajlanak — pályát választanak a végzős tanulók. Tanácskozik a család, javaslatokat ad a televízió, a rádió, közüggyé válik a pálya- választás. Sok vélemény és ellenvélemény hangzik el. Egyről azonban nem szabad megfeledkeznünk: gyermekeink pályaválasztási lehetőségeit — képességeiken kívül — a társadalom fejlettségi színvonala és szükséglete határozza meg. Szoc i a lista társa da 1 rn unk ba n az alapiskota feladata a ma gas színvonalú általános kép zés, az életre való felkészítés. Tudást, műveltséget ad, igaz ságra és munkaszeretetre ne vei. A gyermek helyes pályává lasztását azonban csak élőké szítheti, de el nem döntheti. Viszont arra fokozott figyelmet kell fordítani, hogy a gyermek adottsága, képessége és tehetsége ne heverjen parlagon, minden gyermek számára biztosítani kell a képességei ki bontakozásához szükséges magas színvonalú képzést. Minden ép erkölcsi érzékű szülő arra törekszik, hogy gyermekéből munkát szerető, rendes ember váljék, aki hasznos tagja a családnak, a tár sadalomnak. A szülő tele van jószándékkal, egész nap dolgo zik, hajtja magát, s kimerül, mire este hazatér. Mégis időt kell találnia, hogy gyermekével a pályaválasztás kérdéseiről időnként elbeszélgessen, mert nincs olyan család, »mely elháríthatná a választás, a döntés felelősségét. A családok általában tovább tanulásra ösztönzik gyermekeiket, mert ma a szülők életszínvonala — a nagyon kivételes esetektől eltekintve — olyan, hogy nincs szükség a gyermek keresetére, a gyermek iskoláztatásával járó terheket több nyire jól bírják. Számos szülő elszánja magát: minden áldozatra kész, gyermekéből tanult, művelt embert akar nevelni. S mi történik akkor, ha gyermekünk mégsem jut be az általunk kiszemelt iskolába? (Mert azért ezzel a lehetőséggel Is számolnunk kell.) Ebben az esetben gondoljunk arra, nincs olyan ember, aki csak egyetlen pályára volna alkalmas. Tehát minden gyermek esetében több munkaterület jöhet szállításba. Ne döntsön egyetlen szülő sem gyermeke sorsáról, de törekedjen, hogy a pályaválasztás kérdése valóban a gyermek javára oldódjon m«g. Nem tragédia, ha gyermekünk nem kerül be a középiskolába. Az új típusú szakmunkásképző intézetek nyitott rendszere lehetővé teszi, hogy a jó képességű, szorgalmas és szívós tanulók, érettségit szerezve felsőoktatási intézményben folytassák tanulmányaikat. De ha a fiatalember életpályája, vagy a család anyagi helyzete úgy alakul, hogy keresnie kell, jusson eszünkbe, hogy hazánkban a közép- és felsőfokú iskolák esti és levelező tagozata széles skálájú, s ezt a lehetőséget a törekvő fiatalok ezrei ki Is használják. A szülő feladata szocialista társadalmunkban ma nem az, hogy — amikor gyermeke pályaválasztás előtt áll — az utolsó hónapokban hajszolja különböző iskolákban tanító pedagógusok ismeretségét, hanem az, hogy pici korától figyelje gyermeke kibontakozó képességeit, hajlamait, s na gyón helyes, ha a gyermekét tanító pedagógussal is megbe széli észrevételeit. így közösen nevelhetik a gyermeket széle» látókörű emberré, aki már serdülő korában is lúd szelektál ni, s a választható pályák közül kiszűri a képességeinek, igényeinek, rátermettségének a legmegfelelőbbet. Ezt a mim kát nem lehet hónapok alatt elvégezni. Az életpálya, mint kereseti forrás, számtalanszor szőnyegre került már, s hogy mennyi re káros mind az egyén, mind a társadalom számára, ha a pályaválasztásnál kifejezetten ejt a szempont dominál, arról most hadd ne beszéljünk, mert egyáltalán nem biztos, hogy az ezredforduló táján, mikor a most pályát választók alkotják a derékhadat, azok lesznek a jól megfizetett szakmák, amelyek ma annak látszanak Jó lelkiismerettel a nagy nyilvánosság előtt sem lehet mást mondani, mint az abarai iskola tantermében: nincs, és nem is lesz soha társadalom, amelynek csali orvosokra és mérnökökre lenne szüksége. Van még egy kérdés, melyet semmiképp meg nem kerülhetünk. A falusi gyermekek nagy része számára elvesztette vonzóerejét szüleik foglalkozása, a földművelés. Márpedig a nagyüzemi, kollektív mezőgazdasági termelést világviszonylatban is versenyképessé akarjuk tenni. Ezt csak kiválóan képzett fiatal mezőgazdasági szakemberek serege tudja megvalósítani. A modern szocialista mezőgazdaságnak sok érettségizett és diplomás szakem- !>erre van szüksége, akik tudással, műveltséggel, széles láj tókörrel felvértezve térnek vissza a faluba. A pályaválasztó fiatalok beleszülettek, benne élnek a szocialista társadalomban: a családiján. az iskolában a pionírszervezetben, a faluban, a városban. Nem idealizálom őket, dehogy, a saját tanítványaimat látom most, a Palikat, Jóskákat, Zolikat, Árpikat, milyen büszkén feszítettek ipari tanuló korukban EVO-jelzésű dzsekijükben, és felnőttes felelősség- tudattal beszéltek mindenről, ami a Vaján! Hőerőművel kapcsolatos. Nem használtak nagy szavakat, de büszkék voltak a munkahelyükre. S ugyanezt mondhatnám az Erzsikékről,. Sanyikról vagy Klárákról, akik az ország más táján dolgoznak különböző szinteken, de munkájukról, szakmájukról, hivatásukról épp oly lelkesen beszélnek ha néha-néha összefutunk. Kisiklott pályák is vannak, de kisiklatásukban — ha van merszünk kibogozni a szálakat — megtaláljuk a felnőttek (szülők, pedagógusok) közönyét, kivagyiságát, sőt rossz- akaratát, melyet a gyerek nem tudott, nem bírt áttörni, esetleg tapasztalatlanságánál fogva fel sem ismert. A pályaválasztás az élet egyik legfontosabb lépése. Az ember csak olyan pályán képes kiemelkedő teljesítmények elérésére, amely több szempontból is megfelel képességeinek, elvárásainak. TŰRÖK ZSUZSANNA A folyadékszeríí víz Az élet regényszerű, a regény képszerű, a képsor eposz- szerű, az eposz freskószerű, a freskó meseszerű, a mese drámai, a dráma epikus, az epika filmszerű, a film plasztikus, a szobor elbeszélő, az elbeszélés lírai, a líra vallomásszerű stb. stb. Persze, lehetne azt is mondani, hogy például a film filmszerű, de épeszű ember nem mond ilyet, hiszen a vízről sem állapítja meg, hogy vízszerű, sem a tűzről, hogy tűz- szerű. Van valami ingerlő ebben a szüntelen szerepcserében, és nekem olykor Tolsztojt juttatja eszembe, aki úgy vélte, hogy minden művészet külön mező, mint a sakktábla kockája, s hogy minden egyes művészetnek megvan a vele határos művészete, miként a sakkkockának a vele határos kockán; mihelyt a kocka felületét már fölhasználták, mélyebbre kellene hatolni, hogy valami újat alkossunk, ez azonban nehéz; az emberek inkább a szomszédos kockákat veszik igénybe és azok segítségével állítanak elő valami újat; ez a keverék azonban nem művészet, hanem annak kiforeratása * BÁLINT TIBOR 1980. III. 13. 6
