Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1980-03-21 / 69. szám, péntek
Elő múlt — a képernyőn Kezdet — nehézségekkel és meglepetésekkel EGY TV-SOROZAT MARGÓJÁRA Szinte nincs néző, akin©tudná, hogy a játékfilmek készítése során minden egyes jelenetet legalább féltucatszor el próbálnak, két-három kameraállásból felvesznek, míg végül a legsikerültebb változat kerül a vászonra, képernyőre. Nem így van ez a dokumentumfilmekkel, amelyek az eseményeket a maguk természetes folyásában ábrázolják, rögzítik. A tovatűnő pillanat megörökítése egv kicsit H. G. Wels időgépéhez hasonlít, amellyel ugyan a jövőbe nem, de a múltba eljuthat a ma embere, úgy és olyannak látva az eseményeket, ahogy és amilyennek a szemtanú-operatőr és ördöngős {üveglencse) ‘szemű masinája látta. Az események ben való (szinte) közvetlen részvétel még a legedzettebb tévé- és mozinézőt is izgalomba hozza: a jelenből a múltra láthat rá. Mennyivel hatványo- zottabb ez az érzés, ha a nagy történelmi pillanatok, a világ sorsát befolyásoló események szemtanújává válik az ember! A szovjet filmesek számtalanszor bebizonyították a dokumentumfilmezésben való nagyfokú jártasságukat. A játékfilmgyártással párhuzamosan a do- kumentumfilm-gyártás is rendkívüli sikereket könyvelhet el magának. Sokak szerint Dziqa Vertov az első a világon, aki művészi ihlettel készíti doku- mentumfilmjeit, sőt szakmai körökben elterjedt az a vélemény, hogy a dokumentarista eszközökkel élő neorealista játékfilmkészítők tőle lesték el a műfaj fogásait. Nemcsak a do- kumentaristák nagy öregjeként, de filmes nemzedékek felne- velőjeként, irányítójaként, ihle- tőjeként is tisztelik őt szerte a világon. Rendkívüli tehetségű rendezőket és operatőröket nevelt igazi művésszé, köztük a legendás hírű Roman Karment. Roman Karmen szemtanúja és megörölcítője lehetett az izmosodó-iparosodé szocialista ország építésének, volt alkalma leszállni a háborús pokol legmélyebb bugyraiba, egyike volt a kétszázötvenkét szovjet fronttudósítónak, akik megörökítették a hősi küzdelmet, a keserves megpróbáltatásokat, azt, hogy egy szabadságszerető népet nem lehet legyőzni, továbbá a fényes diadalt, városok és országok felszabadítását, majd a háborús romokból való újjászületés felemelő éveit, évtizedeit. Ilyen előzmények után természetes és érthető, hogy csakis ő lehetett művészeti vezetője és főrendezője annak a húszrészes sorozatnak, amely két évvel ezelőtt indult el * világhódító útjára. Míg Európa számára a második világháború iszonyatos véres valóság volt, addig az amerikai átlagállampolgárnak egy a többi háború közül, amelynek halottairól légkondicionált biztonságában tudomást szerzett ugyan, de méreteit, pusztító hatását elképzelni sem tudta. Annyira kívülállóként szemlélhette az eseményeket, hogy az amerikai filmesek kénytelenek voltak felkérni szovjet kollégáikat egy eredeti felvételekből álló sorozat előkészítésére, amely nagy részletességgel és pontossággal ábrázolja a háború eseményeit és bemutatja a Szovjetunió szerepét ebben a hatalmas küzdelemben. Már az amerikai változat címe is sokatmondó: Az ismeretlen háború. E nagyívű filmciklusban szemtől szembe láthatták a háborút csak hírből ismerő emberek milliói egy barbár hatalom kegyetlen pusztítását, békés településekre, gyermekekre, asszonyokra hulló bombák számlálhatatlan tonnáit, pillanatok alatt hajléktalanná, földönfutókká, nyomorékká váló emberek tömegét. De láthatták egy szabadságért, életéért, boldogabb jövőjéért harcoló nemzet fiainak, lányainak nemes elszántságát, halálmegvető bátorságát és arról is meggyőződhettek, hogy e nép sokkal közelebb áll hozzájuk, mint ahogy a félreinformáló, hazug propaganda állítja. A valósághű és a kor viszonyaihoz mérten rendkívül jó minőségű felvételeken legmeglepőbb a művészi erő. Játékfilmek beállított jeleneteit megszégyenítő művészi hitelű képek jellemzik a frontoperatőrök munkáját, akik nem tettek többet, „csupán“ az élet „egy-egy tovatűnő pillanatát“ örökítették meg. A sorozat készítői egymillió kilométer hosszú anyagot néztek végig, ebből állt össze a " hússzor egyórás sorozat, amely a háborút, a győzelmet ábrázolja, de a háború ellen, a békéért kiált. Nem lehet megin- dultság nélkíil nézni a szenvedők arcát, az elesettek tetemét, szinte kényszeríti a nézőt a kamera, hogy képzelje magát az aláhulló bombák törékeny célpont-házainak konyháiba, szobáiba, a légópincék gubbasztó, remegő „szereplőinek“ helyébe. E képek nyomán konkrét tartalmat nyer két, oly sokszor ismételt fogalom: elkötelezett művészet és haza- szeretet. Ök, kétszázötvenket- len nemcsak bemutattak, de ábrázoltak is, nem egyszerűen fényképeztek, de állást is foglaltak képeikkel. Mindig ott voltak, ahol legsűrűbben hűl lottak a bombák, legélesebben süvítettek a golyók, repeszdara- bok. Köztük, akárcsak azok között, akikről e film készült, nemcsak győzelemre, de halálba indulók is voltak, ötvenen áldozlak életüket, kamerával a kezükben, a film készítői közül, kik tudósítani akarták az utókort. És húszmillió „szereplő“. Iszonyatos szám. De intő is: soha többé háborút, legyünk az élet oldalán, a béke oldalán. A filmet a Szovjetunióban Nagy Honvédő Háború címmel mutatták be, óriási visszhangot keltve. Levelek tízezrei szóltak hozzá a kilenctized részben még publikálatlan felvételeket bemutató sorozathoz. Ez érthető is, hiszen a képernyőn sokan viszontláthatták a háborúban elesett hozzátartozójukat, barátjukat, számukra mindez még élő múlt. A televíziós dramaturgia törvényszerűségeiből adódik, hogy a legkiválóbb alkotások bizonyos időeltolódással ugyan, de szinte minden ország nézői számára hozzáférhetővé válnak. A hazai magyar néző e sorozattal kapcsolatban is sajátos helyzetben van: a Csehszlovák Televízió jóvoltából már négy hónapja figyelemmel kísérheti, míg a Magyar Televízióban újra megnézheti, vagy ha nem volt módja megtekinteni, most hozzáférhetővé válik számára, Hat év történelem címmel. Egy hónappal ezelőtt kezdték meg a vetítését. Nincs az a történelemóra, amelyik ily közvetlen módon tudna szembesíteni a történelemmel. Nincs az a történelmi példázat, amelyik ily élethűen tudná bemutatni, mit lehet és mit kell megtennie az embernek — a hazáért, szabadságért, békéért. OZUGANY ERNŐ Egy közös harc tanulságai Sándor László tanulmánykötetérői Őszinte örömmel vettem kelembe a budapesti Gondolat Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent Hazánk: Kelet Európa kötetet, mely Sándor László irodalmi tanulmányait, cikkeit és egyes megőrzött dokumentumokat tartalmazza. Sándor László az első köztársaság idején Kassán (Košice), majd Losoncon (Lučenec), a második világháború és a felszabadulás után pedig Ung- várott élt és dolgozott, s a marxista szellemű irodalom- kritika ismert képviselője volt. Csehszlovákiai előzményeihez tartozik, hogy 1932-ben Figyelő címmel antifasiszta társadalmi és kulturális hetilapot indít, majd a bratislavai Magyar Újságnak és az ostravai Magyar Napnak lett a munkatársa. Részt vett a csehszlovákiai magyar fiatalok folyóirata, az Indulás megindításában is 1935-től 1940-ig pedig Fábryval együtt végzi a Korunk csehszlovákiai szerkesztését. A harmincas évek közepén Losoncon megszervezte a Tűz kulturális egyesületet is, melynek elnöke lelt. 1947—52 között a Kárpát- Ukrajnai Területi Képtárat szervezi, melynek igazgatója is lett, 1953-tól 1962-ig pedig a területi kiadó, illetve a területi rádió magyar osztályának szerkesztője. 1962 után, amikor áttelepült Magyarországra, a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának osztályvezetője, majd 1978-ig, nyugdíjba vonulásáig az Állami Gorkij Könyvtár igazgatója. Oroszlán- része volt abban, hogy a Gorkij Könyvtár a legnagyobb magyar világirodalmi könyvtárrá fejlődött. Ez utóbbi tisztségében megkülönböztetett figyelmet szentelt a magyarországi nemzetiségek, így az ottani szlovákok könyvvel, kulturális értékekkel való ellátottságának is. Három ország sajtójában láttak napvilágot azok az írások, melyeket a kötetben találunk. Közülük a legrégibb 1937-ben íródott, a legújabb pedig 1978-ban. Sándor László írásaiban nem akar értékrendet, szintetizáló elemzést adni. Egy-egy alkotóval kapcsolatban inkább azokra a tényekre, eseményekre szorítkozik, melyek behatárolták az írók, művészek alkotói és közéleti tevékenységét. Nem a jelzők minősítenek nála, hanem a tények erejével bizonyít. Portréi Vozári Dezsőről, Sáfáry Sándorról vagy Forbáth Imréről kiegészítik, új színekkel gazdagítják az eddigi képet. Több írásában foglalkozik Fábry írói profiljával is. Ezekben az írásokban különösen becses a kortárs vallomása, s az olyan összefüggések feltárása, melyek rávilágítanak a polgári köztársaság állapotára, kisebbségi vonatkozásaira. A Dömötör Terézröl, Selley Józsefről, Tamás Miliályról, Mihályi Ödönről írott rövid portréi is egy-egy színfolttal egészítik ki az eddigi képet. Külön fejezetben tárgyalja a kárpát-ukrajnai magyar irodalmat, az ukrán és szovjet szerzőket, a magyar irodalom ukrán tolmácsolóit. Arcképvázlatot olvashatunk Petr Bezruöról és Vladislav Vančuráról is. A ma élő cseh írók közül itt találjuk Vilém Závada, Ladislav Fuks, Vladimír Páral portréit. Egy-egy könyvelemzés kapcsán szó van a kötetben hagy omá n yá polásró 1, szel lemi együttműködésről, kapcsolattörténeti kérdésekről. így például Kemény G. Gábor, Dobos- sy László, Gál István, Sziklay László, Gaál Gábor és mások érdemdús tevékenységéről. Figyelmet érdemlők azok a visz- szaemlékezések és dokumentumok is, melyeket a Gaál Gáborral való kapcsolatairól és a Korunk csehszlovákiai vonatkozásairól ír. Ugyanezt mondhatjuk el azokról a levelekről is, melyek Gaál Gábor, Lukács György, Balázs Béla, Sinkó Ervin tollából származnak s a Korunk történet részeinek tekinthetők. A köteteim egyébként — úgy hiszem, tudatosan — Fáb- ryt idézi. Fábry számára Európa volt a nehéz haza. Különösen azokban az években, amikor a fasizmus veszélye fenyegette Európa népét. Sándor László Kelet-Európája ezzel szemben már szűkebb haza. A munka, a cselekvés, az egykori harcok színhelye, a megvívott politikai és társadalmi harcok „bölcsőhelyei“. A szocializmus igazához eljutott nemzetek, nemzetiség-magyarság életéről, múltjáról, jelenéről szóló híradás. Hasznos és őszinte vallomások ezek, a létet, létezésünket jelentő és meghatározó Európáról. Múlt és jelen vonul el előttünk egy- egy képben, úgy, ahogy a számadó felelőssége mondja, sugallja s íratja vele a nekünk szóló üzenetet, a közös harc közös tanulságait. FÚNOD ZOLTÁN Gyermek bábcsoportok és irodalmi színpadok kerületi fesztiválja Szombaton es vasárnap kö zel háromszáz gyermek jutott színpadhoz a nyugat-szlovákiai magyar bábcsoportok és gyér mek irodalmi színpadok harmadik kerületi szemléjén, ami már magában véve is figyelmet érdemlő dolog. A Duna, a Vág és a Garam menti iskolák vöt lak képviselve a találkozón, csupán az Ipoly mentéről nem érkeztek gyermekek. Kár. hi szén bizonyára ők js jól érez ték volna magukat a gútai ( Ko lárovo) művelődési ház vendégszerető légkörében, és bizonyára többet tanultak volna, mint amennyit otthon tanulni lehet ezen a téren. Ezért a többletért, s nem utolsósorban a találkozásért volt értelme megrendezni ezt a seregszem lét. A bá besöpörtök első kategóriájában — tehát az elsősöktől az ötödik osztályosokig — a marcelházai (Marcelova) magyar tanítási nyelvű alapiskola és a helyi művelődési ház bábcsoporlja megérdemelten győzött a Weöres Sándor Hók és Mihók verséből készült báb- darabbal. A rendező, Gál Lívia a vajaiig bábut a fakanál bábuval ötvözte, nem éppen szerencsés megoldással, de munkája értékéből még az sem von le semmit, hogy az Ilókot és a Mihókot játszó gyermek színészek beszéde nem mindig volt tisztán hallható. A második helyen, ugyancsak megérdemelten, a korábbi fesztiválokról már jól ismert tardos keddi (Tvrdosovce) Vadrózsa bábcsoport végzett. Igaz, a Sánta Márta vezetésével dolgo zó iskolai bábegyüttesnek csu pán a vezetője és a nevf* a régi, a gyermekszínészek újak, másodikosok, akik valójában most ismerkednek a bábszínházzal. összeállításuk sikere tehát főként a rendező érdeme. A harmadik helyen egy eddig ismeretlen csoport, a nádszegi (Trstice) Parázs vég zett, amelynek Takács Éva a rendezője. Előadásuk folyamán komolyabb technikai fogyatékosságok is fölbukkantak, ezek azonban a bábuk pontosabb karakterizálásával párhuzamosan eltüntethetők. A dicsérő oklevelet kiérdemlő, Belák Ti- borné vezetésével dolgozó zse- lízt (Želiezovce) Hóvirág esetében elsősorban a csodálatos bábukat kell megdicsérnünk, mindkét előadásban külön esztétikai kifejezőerejük volt. Be- lákné két csoporttal, másodikosokkal és negyedikesekkel egyaránt dolgozik, s ez, reméljük, nemcsak munkaszeretét minősíti, de a folytonosság biztosításának szándékát is jelzi. Gyermekszínészei nagyon tehetségesek. akárcsak a szintén dicsérő oklevéllel kitüntetett somorjai (Samorín) Hópihe tagjai, akiket Németh Adél és Farkas Ilona ismertetett meg a bábuzás örömeivel. A második kategóriában két rangos produkciót láthattunk, az egyiket a komáromi (Komárno) Napsugár, a másikat a duna szerdahelyi (Dunajská Streda) Pipitér jóvoltából. Mindkét együttes többször szerepelt sikerrel a Dunámén ti Tavaszon, így szinte természetes volt az átlagosnál jobb felkészültség és a helytállás. A termékenységi etűdsort megjelenítő Napsugár a kerületi fesztivál történetében elsőként mutatott he olyan bábpantomi- mot, amelyben a kezek s az ujjak játszák a főszerepet. A variációk kezekre című Szép Lajosné által rendezett előadásuknak elsősorban dramaturgiai,- mintsem technikai fogyatékosságai voltak, ámbár az utóbbiból is volt néhány. Csakhogy ez érthető, hiszen ezt a nálunk egyelőre hagyomány nélküli műfajt színre vinni tulajdonképpen kísérletet jelent, kísérletet a maga buktatóival, és — ez a fontosabb! — erényeivel együtt. Megérdemelten arattak nagy tapsot, akárcsak a Pipitér tagjai, akik a Weöres Sándor Tündérálom című versére készült báb-balettet adták elő — a komáromiaknál valamivel kevesebb technikai fogyatékossággal, igényesebb zenével és jobb dramaturgiával, Gaál Ida és Dusek Mónika rendezésében. A korábbi kerületi fesztiválokon csak bábegyüttesek mutatkoztak be. Az idén, a kerületi népművelési intézet jóvoltából. első ízben léphettek színpadra a kerület legjobb gyermek irodalmi színpadai is, szám szerint öt együttes. A nyolcadikos és kilencedikes osztályos tanulókból álló alsó- péteri (Dolný Peter) irodalmi színpad — a Vrábel-házaspár vezetésével — Az emberiség játékai című összeálmásukkal a hatvanas évek irodalmi színpadi mozgalmát erősen meghatározó versszínpadi formát elevenítették fel, bizony, nem kevés buktatóval, ami nem csupán a dramaturgiai munka rovására írandó, de arra is, hogy a felkészülésre csupán két hét jutott. Valamivel hosszabb ideig próbálták műsorukat a galántai Bóbita tagjai. Kubo- vies Erzsébet rendezésében egy, gyermekversekből és úttörő-dalokból készült darabot mutattak he, igaz, több csiszolásra szoruló jelenettel. A meglepetés erejével hatott a marcelházai gyermekek Játsz- szunk együtt című produkciója, amelyet Gál Lívia és Nagy Mária állított nagyon egyszerűen, s viszonylag tisztán színpadra. Csakhogy ehhez az egyszerűséghez a rendezők pontatlanul közelítettek, amikor úgy gondolták, hogy a gyermekek játékát a lehető legtermészetesebbnek' hagyják meg, nincs szükség összefogó koreográfiára, rendezésre. Pontosan átgondolt koreográfia, színészmoz- gatás mellett kell megőrizni a gyermekszínész természetes viselkedését a színpadon — mert valahol itt kezdődik a gyermekszínház. Persze, a mar- celházaiak jogosan nagy sikert arató előadásának volt egyfajta koreográfiája, de nem olyan átgondolt, és kifejező, mint a második helyezést elért légi (Lehnice) kisszínpadnak, amely egy Válek-összeállítást mutatott be Szitási Etel rendezésében. Szitási Etel átgondolt, a témát nem csupán illusztráló, de a mondandót fölerősítő színpadi megoldásokkal élt, igaz, nem mindig sikerrel. Rendezői eszköztárába dicséretes módon belefér a több jelentésű rekvizium, a tömegmozgatás, az éneklés vagy akár a nem egészen következetes fényhasználat is. Jarábikné Tntchly Gabriella visszatért a Fókuszhoz! Igaz, a Kisfókusz- hoz, de nyomban sikert aratva. Vándormóka című összeállítását kiváló koreográfiával megtűzdelve adták elő az önfeledten, de a színpad és a közönség jelenlétéről mégsem megfeledkező gyerekek, akiknek jó a ritmusérzékük, intonációjuk. Végezetül elmondható, hogy amíg tavaly és tavalyelőtt elsősorban a második kategóriában mutatkoztak be bábuzók, most az első kategóriában szerepeltek többen. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy sokan „kiöregedtek“ gyermek bábcsoportjaink mozgalmából, (nem tudni, mi lesz velük a gimnáziumokban és szakközépiskolákban). De azt is jelenti ez, hogy a bábuzáshoz és a bábszínházhoz hűen ragaszkodó pedagógusaink továbbra is hittel és nagy odaadással formálnak újabb csoportokat. A kezdet nehézségei szinte valameny- nyiüknél tapasztalhatók és a nehéz indulás jegyei ott „ékeskednek“ irodalmi színpadi csoportjainkon is. A legfőbb problémát a hiányos dramaturgiai munka jelenti, az, hogy a rendezők csupán azt tudják, hogy bábszínházát, illetve színházat kívánnak játszani, de koncepciójuk nagyon kevés esetben sikeredik teljessé, egységessé. A tehetség, tapasztalatlanság hiánya ez? Nem. Időhiány. Mert, mint nem egy csoportnál kiderült, nem is oly régen kezdték el az évadot. Mondjuk, öt-hat hete. Pedig gyermekszínészeink évada már a szeptemberi tanévnyitáskor megkezdődött. Vagy mégsem? SZIGETI LÁSZLÚ
