Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1980-02-14 / 38. szám, csütörtök
Együttműködésünk megsokszorozza erőinket MIHAIL SZUSZLOV BESZÉDE A LEMP VIII. KONGRESSZUSÁN A Szovjetunió Kommunista: Pártja Központi Bizottságának nevében kedden Mihail Szuszlov köszöntötte a LEMP VIII. kongresszusának résztvevőit. Bevezetőben sok sikert kívánt a kongresszusnak és tolmácsolta Leonyid Iljics Brezsnyev üdvözletét. 5 ■ A szovjet küldöttség vezetője ezután Lengyelország gazdasági eredményeiről beszélt. Kiemelte, hogy ezekben az eredményekben megmutatkozik a LEMP politikájának helyessége. Rámutatott, hogy az Edward Gierek által előterjesztett főbeszámolóban nemcsak a sikerekről esett szó, hanem nyíltan beszélt a problémákról és a nehézségekről is. „Pártjaink és népeink internacionalista szolidaritása valóban felbecsülhetetlen mind Lengyelország, mind a Szovjetunió, valamint a szocialista közösség többi országának fejlődése szempontjából“ — mondotta Mihail Szuszlov, majd így folytatta: „Baráti szövetségünk és sokoldalú kölcsönös együttműködésünk megsokszorozza erőinket és lehetőségeinket. A fejlődés dialektikája szerint minél sokoldalúbb a szocialista országok népgazdasága, annál nagyobb szükségük van egymásra, s annál szükségesebb az egyre szorosabb együttműködés. A szovjet— lengyel gazdasági kapcsolatok bizonyítják o törvényszerűség helyességét.“ „Nagy megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt évtized e szempontból igen eredményes volt. A szovjet- lengyel árucsere-forgalom csaknem a négyszeresére növekedett. Az elmúlt évtizedben a szovjet—lengyel együttműködésben több üzemet építettünk fel. Szép eredmények születtek a tudományos és műszaki együttműködés területén is. A szocializmus érdekei megkövetelik azon országok sokoldalú együttműködésének fejlődését, amelyek az új társadalom építésének útjára léptek. Mihail Szuszlov ezután a nemzetközi élet néhány kérdését tekintette át, s megállapította: A forradalmi vívmányok védelme, a béke megszilárdításáért, a lázas fegyverkezés és a háború veszélye elleni kö2ös harc, a kommunisták internacionalista kötelességének teljesítése a felszabadító mozgalom iránt, mindez elmélyíti a szocialista közösség országainak sokoldalú együttműködését és kölcsönös munkáját a nemzetközi politikában. Közösségünknek a békéért es a társadalmi haladásért olyan nemzetközi légkörben kell harcolnia, amelyre a kapitalista társadalmi rendszerre jellemző ellentétek kiéleződése a jellemző. Mi jól tudjuk, hogy amikor kiéleződik a kapitalizmus általános válsága, akkor a burzsoázia a kapitalizmus minden fogyatékosságát és hibáját általában a jelenkor hibájaként igyekszik feltüntetni. Ez most is így van: a nyolcvanas évek küszöbén a nyugati sajtó borúlátó előrejelzéseket tesz közzé. Ezek szerint a népeket a legkülönbözőbb szörnyűségek — az élelmiszer és az energiahiány, valamint a totáiis atomháború veszélye fenyegeti. Nem, a civilizációt nem rendítette meg a válság, csak azokat a társadalmi rendszereket, amelyek alapja a termelőeszközök magántulajdona és a dolgozók kizsákmányolása. E válság ismert jelei a gazdasági életben a termelési kapacitások krónikus kihasználatlansága, a nagy munkanélküliség, az infláció és a valutaválságok. A politikában pedig a növekvő korrupció, a közvélemény félrevezetése, a kalandor módszerek alkalmazására való hajlam, de legkevésbé sem tartozik ide a monopóliumok uralmának veszélyeztetése. A szellemi életben a kapitalizmus válsága az amo- rális jelenségek elterjedésében, valamint a holnaptól való félelemben nyilvánul meg. A kapitalizmus általános válságának elmélyüléséről tanúskodik az is, hogy felbomlik az a neokolonialista rendszer, amelynek segítségével az imperializmus kegyetlenül kizsákmányolta és bizonyos mértékig még ina is kizsákmányolja Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeit. Egyre határozottabb és szervezettebb az a harc, amelyet az említett földrészek népei vívnak azért, hogy saját maguk rendelkezhessenek az ország természeti kincseivel, s arra törekednek, hogy a nemzetközi-gazdasági kapcsolatokat az igazságosság elve alapján építsék át. A felszabadító mozgalom fellendülésére az imperializmus minden esetben egyféleképpen válaszol — közvetlen erőszakkal, vagy az erőszakkal való fenyegetéssel. Az imperializmus reakciós és agresszív körei, félve attól, hogy elveszítik a fejlődő országok népi kizsákmányolásainak lehetőségét, fokozzák a katonai hisztériát, különleges katonai alakulatokat képeznek ki, amelyeket büntető hadjáratokra használnak fel. Hogy ezek a körök tovább növelhessék katonai potenciáljukat, antikommunista kampányokat folytatnak, s a lázas fegyverkezésbe fektetett milliárdokat a Varsói Szerződés tagállamainak állítólagos fenyegetésével „indokolják“. Ha a nemzetközi élet legutóbbi eseményeiből levonjuk a következtetést, szükségszerűen észre kell venni az események közötti mély, kölcsönös összefüggést. A Vietnam elleni kínai agresszió; a NATO döntése, amely a lázas fegyverkezés fokozására irányul; az amerikai katonai erők összpontosítása Irán határainál; a fegyveres csoportok kiképzése és ezek felhasználása a demokratikus Afganisztán ellen, ami az afgán kormányt arra kényszerítette, hogy segítséget kérjen a Szovjetuniótól, mindezek nem véletlen jelenségek, hanem ugyanazon lánc szemei. Az imperializmus és a reakció törekvéseiből fakadnak. E törekvések célja az, hogy megakadályozzák a népek függetlenségéért, a haladásért és a békés életért vívott harcának fokozódását. Ilyen körülmények között rendkívüli módon fokozódik a lenini nemzetközi politika jelentősége, azé a politikáé, amelyet a szocialista közösség országai folytatnak. Ennek alapját egymástól elválaszthatatlan elvek képezik — a békéhez és a világ biztonságához való következetes hűség, amely a szocializmus szilárd védelméhez, a népeknek az imperialista rabszolgaság és a he- gemonizmus bármely formája ellen vívott harcának hatékony szolidaritásához kapcsolódik. A burzsoá propaganda készségesen átvette a kínai vezetők politikai szótárából a „büntetés“ szót. Hasonlóan, mint a pekingi vezetők, amikor Vietnam „megbüntetésével fenyegetőztek", az Egyesült Államok is arról beszél, hogy latolgatja Irán, és az utóbbi időben még a Szovjetunió „megbüntetését“ is. Erre csak egyszerűen azt válaszolhatjuk: elmúlt az az idő, amikor az imperialisták bármit elkövethettek, és leszámolhattak mindazokkal, akik számukra kényelmetlenek. Most már a világon léteznek olyan erők is, amelyek képesek hatékonyan ellenállni azokkal szemben, akik igényt tartanak a csendőr szerepére. Országaink összehangolt politikájának irányvonala felháborodást vált ki az imperialista táborban. Osztályellenségeink minden igyekezetükkel arra törekszenek, hogy aláássák a szocialista országok ösz- szeforrottságát, hogy gyengítsék a világ eseményeire gyakorolt befolyását, valamint azon képességüket, hogy garantálják saját biztonságukat. Ez év májusában ünnepli negyedszázados fennállását a szocialista országok védelmi katonapolitikai szervezete, amelynek a lengyel főváros adott nevet. A Varsói Szerződés egész története a vitás kérdések tárgyalásokkal való rendezéséért a leszerelésért és a katonai konfrontációk felszámolásáért folytatott, harc története. A Varsói Szerződés ugyanakkor a szocializmus megbízható védőbástyája és a béke fontos tényezője volt és marad. Büszkén mondhatjuk, hogy az emberiség számára legnehezebb napokban, amikor a nemzetközi láthatáron felhők tornyosultak, szocialista közösségünk szilárd és ésszerű álláspontja megnyitotta a helyzet normalizálásának távlatát. Leonyid Iljics Brezsnyev a moszkvai Pravda tudósítójának adott interjújában ezeket mondotta: optimizmussal tekintünk a jövőbe. Ez az optimizmus indokolt. Tudatosítjuk, hogy az amerikai imperializmus által szándékosan kiélezett nemzetközi helyzet azt fejezi ki, hogy az amerikai imperializmus aggódik a szocializmus pozícióinak megszilárdulása, a nemzeti felszabadító mozgalom növekedése, valamint az enyhülésért és a békéért harcoló erők megszilárdulása miatt. Tudjuk, hogy az akadályok ellenére a népek akarata megnyitotta az utat a pozitív fejlődés felé, amelyet találóan „enyhülésnek“ hívunk. A jövő döntő mértékben a béke, a demokrácia, a nemzeti felszabadulás és a szocializmus erőinek aktivitásától, és közös akcióitól függ. A nemzetközi kommunista mozgalom mindig hozzájárult ehhez az ügyhöz. Nem fér kétség ahhoz, hogy korunk e felelősségteljes szakaszában is teljesíti történelmi küldetését. Pártunk és a szovjet nép rendkívül nagyra értékeli azt a tényt, hogy a háború veszélye ellen, a béke megszilárdításáért, a nemzetközi kapcsolatokban az igazságosság elvének győzelméért vívott következetes harcban vállvetve halad a népi Lengyelországgal és a szocialista közösség többi országával. Országaink összefor- rottsága, a békéért, a biztonságért, valamint a társadalmi haladásért küzdő népekkel való egybeforrottság történelmi feladat a tartós és igazságos világbéke biztosításának garanciája, mondta befejezésül Mihail Szuszlov. Kommentáljuk 16 MINŐSÉGŰ MUNKAI! Az ipari termékek minőségével szemben támasztott követelmények évről évre nőnek. Jogosan, mert a hibás gyártmányok — akár a hazai, vagy a külföldi piacra kerülnek — komoly károkat okoznak népgazdaságunknak. A bonyolultabb ipari termékek minőségéért a kivitelező vállalatok és üzemek jótállás formájában kezeskednek hosszabb-rövi- debb ideig, így azok meghibásodása esetén őket terhelik a javítási költségek. Az így keletkezett többletkiadások nagyobb részét azonban végső soron a közösből térítik meg. Ennek kapcsán azonban felmerül a személyi felelősség mértékének kérdése. Az ipari termékek nagy többségében névjegykártyához hasonló papírszeleten megtalálható a műszaki ellenőrzést végző dolgozó neve, amit nyilván nem dekoratív céllal, hanem azért helyeztek el a gyártmányban, hogy a vétkesek egyikét reklamáció esetén idő rabló keresgélés nélkül megtalálják. Kérdés azonban: mindig és mindenütt megkeresik-e? A hiba egyik elkövetője sem bújhat meg árnyékban, mert az egyes alkatrészek számozottak és a raktáros — hosszabb időre visszamenőleg is — tudja, ki vette át az anyagot, kiknek a kezén haladt át. Az utóbbi időben több vállalatban és üzemben történtek — éppen az említett támpontok felhasználásával — a termékek minőségének javulását szolgáló intézkedések. A bratislavai Kablo vállalatban az egyik szocialista munkabrigád címmel kitüntetett kollek- tiva vezetője elmondotta, hogy a vétkest minden esetben megkeresik és kényszerítik az általa elkövetett hiba kijavítására. Arra is van „receptjük“, ha a termék annyira rossz, hogy kijavítani sem lehet. A Tesla vállalatban — és üzemeiben is — visszaküldik a hibás rádiót a „feladónak“. Ez a módszer — amennyiben a termék piacra dobása előtt alkalmazzák — megvédi a fogyasztót a felesleges idcgeske- déstől. Ha pedig eladás után szavatossági időben alkalmazzák, az elkövetőt és nem a közöst — tehát nem a miénket — sújtja. A termékek minősége javításának természetesen korántsem ez áss egyedüli formája. Ahhoz, hogy egy rádió, tévé- készülék, magnetofon, varrógép (és fejlett iparunk száz és száz többi gyártmánya) megfeleljen a veliik szemben támasztott elvárásoknak, a munkafegyelem további javításától a körültekintően kidolgozott műszaki dokumentációig, számtalan tényezőre van szükség. A nagyobb vállalatokban és üzemekben jól felszerelt műszaki-fejlesztési rész legek működnek, megtörténhet azonban, hogy — az egyébként fontos — filléres dolgok gazdaságos technológiájának kidolgozása elvonja az erőket a nagy horderejű, jelentős értékeket képviselő műszaki kérdések megoldásától. A gazdasági vezetőknek az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítaniuk ezekre a munkahelyekre. Nem mindegy ugyanis, hogy mivel, kísérleteznek és mennyibe kerül az, amit csinálnak! A minőségre való ügyelés lényegében értékalkotó tevékenység. Szükséges azonban, hogy ezek az értékek ne csak abban a szűk körben éreztessék hatékonyságnövelő hatá' sukat, ahol létrehozták, kidolgozták azokat, hanem a belőlük hasznosítható ismereteket alkalmazzák a termelésben mindenütt, ahol ez lehetséges! Az újítók és ésszeríisítők, valamint a műszaki fejlesztéssel foglalkozó dolgozók érdeklődését az eddiginél jobban rá kell irányítani a termékek minőségének további javításában kapcsolatos műszaki és szervezési problémák, megoldására. És nem utolsósorban sokat tehetnek a gazdasági vezetők a jutalmazási rendszer nlyan formáinak megteremtéséért, melyek a dolgozókat jó minőségű munkára serkentsék. Mindenekelőtt meg kell szüntetni a jutalmazásban az egyenlősdit. Ez ugyan többletmunkát, esetenként számukra kényelmetlen fordulatokat jelenthet, de ennek vállalása végső soron kifizetődő, mert akik a minőségileg kifogástalanul elvégzett munkájukért jutalmat kaptak, legközelebb még jobban igyekeznek, a többiek pedig megpróbálnak felzárkózni hozzájuk. Ezen pedig nyer a vállalat és a fogyasztó egyaránt. KOMLÖSI LAJOS A LEGFONTOSABB TÉNYEZŐ: AZ EMBER Egy üzem eredményei és gondjai A Gömörhortoai (Gemerská Hôrka) Cellulóz- és Papírgyára szakágazat tizenhárom üzemének egyike. Majdnem a legöregebb, de az egyik legeredményesebb üzem. Közel száz éve, 1882-ben alapították. Balázs István igazgató mutatja be a gyárat, s olyan szeretettel beszél róla, mint akiről vagy amiről csak az beszélhet, akinek az a valaki vagy valami nagyon a szívéhez nőtt. Még 1950-ben fiatal emberként került az üzembe, s már évék óta igazgatója a gyárnak. — Az elmúlt huszonöt év közül nem volt egyetlen egy sem. hogy ne teljesítettük volna az állami terv feladatait — mondja az igazgató. — Az utolsó tíz évben 50 százalékkal növeltük az árutermelés értékét. Pénzben kifejezve évi termelésünk 100 millió koronáról 150 millió koronára növekedett ebben az időszakban, pedig 1954-től egyetlen beruházási akciót sem hajtottunk végre. — Hogyan tudtak mégis ilyen jelentős termelés-növekedést elérni? — Én az emberekben, a technikában, s a céltudatos irányításban hiszek — mondja meggyőzően Balázs elvtórs. — Á hatszáz dolgozó 99 százaléka helybeli, illetve környékbeli. A szakma apáról fiúra szállt’ éppen úgy, mint az én esetemben Is. Mi fenyőben és a belőle kivont anyagban gondolkodunk. Az ember az alap, mert magáénak érzi, vallja ezt az üzemet minden dolgozónk. A felépítmény a vezetők szakképzettségétől, sőt mi több, emberi, kommunista hozzáállásuktól függ. A munkaidő, a géppark kihasználása, ez utóbbi lelkiismeretes karbantartása és a technika vívmányainak alkalmazása adja tervteljesítésünk második alapját. A harmadik tényező — mely élen tud tartani minket a feladatok teljesítésében —• az újítások alkalmazása. —■ De vannak gondjaink — folytatja az igazgató. — Az egyik, hogy az üzem jövője hosszú idő óta, pontosabban 1953-tól bizonytalan. Az üzem még működik, a tervet évről évre túlteljesítjük, de beruházás nincs. Az alapvető szociális gondoskodást sem tudjuk nyújtani dolgozóinknak. Nézze meg a fürdőt, a pihenőhelyiségeketf!). Az ötödik ötéves tervidőszakban egyetlen egy lakást sem tudtunk átadni. Hatszáz dolgozónknak csupán a 3,8 százaléka lakik üzemi lakásban. Nincs bölcsődénk, nincs óvodánk. Mondjam még? Mondom! A víz szennyezése üzemünk egyik legfájóbb pontja. Saját erőből lehetetlen megoldani, segítség pedig nincs. Ez nem keserűség, ezek tények. Engem is elkeserített ez a „helyzetjelentés", ezért fordultam felvilágosításért ]án GnUo elvtárshoz a rozsnyói (Rožňava) járási pártbizottság vezető titkárához. — Gömörhorka, pontosabban az üzem gondja, a mienk is —* mondja a vezető titkár. — E* a probléma azonban túlnő u járás keretein. A helyzet a következő; Ružomberokban épül egy új cellulózgyár, mely a tér* vek szerint fedezni tudja majd hazánk cellulóz-szükségletét. Itt kezdődik Gömörhorka problémája. A gyár okozta vízszeny- nyeződés nagyon- sokba kerül. Gömörhorkára, mint üzemre, s az üzem kiváló dolgozóira szüksége van társadalmunknak. Ha a cellulózgyártás megszűnik az üzemben, akkor meg kell találnunk azt a termékszerkezetet, mely az üzemnek és a dolgozóknak is megfelel. Ekkor természetesen az üzem felújítása, s a szociális gondoskodás sem marad el. Tudomásom szerint jelenleg az üzem dolgozóinak átlagkeresete 2700—2800 korona között mozog. A jövőben a megfelelő termékszerkezet létrehozása eredményeként a dolgozók életszínvonala is tovább emelkedik. Komoly politikai és gazdasági problémák előtt állunk, de reméljük megoldjuk! Gömörhorkánnk. a gyár dolgozóinak, nagy forradalmi múlt fémjelzi elért eredményeit. A gyár jövőjét, fejlődését biztosítottnak látom — fejezte be Gallo elvtárs. FECSÚ PÁL 1980. II. 14.
