Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1980-02-08 / 33. szám, péntek
Hem egészen Eredeti helyszín CSURKA BEMUTATÓ A BRATISLAVAI ÜJ SZÍNPADON Vártuk már ezt a bemutatót, vártuk Csurka István csehszlovákiai bemutatkozását. Mert hírneve nálunk megelőzte színművét. A szakemberek számon tartották őt, hivatkoztak is rá, de a szlovák közönség nem is- . merte őt közelről: a színpadról. A bratislavai Oj Színpad vezetősége érzésem szerint jól választott, amikor a több kínálko- zó lehetőség, pontosabban színmű közül az Eredeti helyszínt választotta. A Házmestersiratóval s még a Deficittel ellentétben is az Eredeti helyszín' című tragikomédiájában több olyan általánosítható, nálunk is közvetlenül érvényes motívum található, amely áttételek nélkül, közvetlenül megragadja az itteni nézőt is. Valljuk meg. hogy a tehetségtelenek és a karrieristák mesterkedése, csörtetése a mi tájainkon sem ismeretlen, sok fejfájást, gondot, hosszúságot okoznak a kis és nagy közösségeknek. Csurka István az Eredeti helyszínben a karrierizmus kórképét rajzolja mag, csurkaian: groteszk helyzetekben, intellek tuális humorral, tragikomikus színpadi szituációkkal. Mert ez a darab nemcsak egy tehetségtelen, ám sok díjjal, kitüntetéssel feldobott filmrendezőről szól. Csurka ábrázolásában ez a filmrendező csupán egy csavar a félelmetes mechanizmusban. Irányítják őt, odahelyeznek egy tehetséges asszisztenst, aki eddig minden filmjét megcsinálta, sikerre vitte. S amikor a filmrendező már nem képes a pózolásokra sem, összeroppan menthetetlenül zsákutcába jut, akkor kihúzzák ezt a meghibásodott csavart és „beszerelik“ a másikat, a bizonyításra váró, e pillanatig rokonszenves asszisztenst, aki azonban ugyanabba a gépezetbe kerül s első megnyilatkozásai szebben csomagoltak ugyan, de lényegében nem térnek el elődje, a nagyhírű filmrendező filozófiájától, cselekedeteitől. Csurka hősei tehetségüket megnyirbáló kompromisszumokat kötnek: a színésznők a szereplés, a jelen levés érdekében elvállalnak suta szerepeket. Szerdahelyi, az asz- szisztens megunta a mellőzte- tHst, elvei ellenére vállalja, hogy a levitézlett filmrendezővel közösen fejezzék be a forgatást. Csak a saját hasznukkal törődnek az eredeti helyszín, vagyis á lakás tulajdonosai is, akik leverik a falakat, azért, hogy a filmgyár tataroztassa az egész épületet. És így tovább. Mindenki nyerni, érvényesülni akar — minden áron. Csurka megnevettető es megborzongató kor- és kórképet fest: szellemesen, moralizálás és . olcsó megoldások. sematikus kivezető utak nélkül. Mai, elevenbe vágó jelenséget mutat föl. Sajnos, az Új Színpad előadásában.nem jutottunk el ilyen összefüggésekig. Oto Katusa rendező nem ért el olyan mélységet, mint Csurka István. Mintha féltette volna a nézőt, hogy időszerű következtetéseket von le az előadásból s ezért nem leleplezni akart, hanem csak és mindössze nevettetni, szórakoztatni. Mellőzte a sötétebb tónusokat és helyette harsány, olykor rikító színeket kevert. LeNyolcvanöt éve született DÉSI HUBER ISTVÁN, a magyar szocialista festőművészet neves alakja, aki művészi munkája mellett osz- tályálláspontről igyekezett kialakítani művészet- szemléletét. Ebből az alkalomból közöljük az 1937-ben készült József Attila képe című rajzát. egyszerűsítette a színművet, jórészt megfosztotta a szereplőket ellentmondásosságuktól. Étiben az előadásban nem éreztük, amit Csurka sugall: nevezetesen hogy itt nincsenek egyértelmű figurák ps helyzetek. Oto Katusa tragikomédia he lyett komédiái kreált, néhány szokványos geggel, szójátékkal, bohózatokba illő kergetőzéssel Csurka szellemes gondolatai néha bemondásként hatnak, máskor hatástalanul szállnak el, mert hiányzik a teremtő rendezői kéz, amely kiemel és hangsúlyoz egy tudatos koncepció elvei szerint. A sajátos, csurkai ízeket azokban a jelenetekben érezzük, amikor az asszisztenst alakító Pavul Mikulík. valamint a Hö röczkert játszó Slávo Drozd a színen vannak; ők érzik leginkább a szerző hangvételét és elgondolásait, ók azok, akiknek a játéka nem egysíkú. Igazságaikkal, féligazságaikkal és hangzatos közhelyeikkel igazi húsvér alakok. Sajnos, a kulcsfigurát alakító Eduard fíindas is a könnyebb, olcsóbb megoldást választotta. Amolyan együgyű, nevetséges figurát keltett életre, vagyis egy tehetségtelen filmrendező karikatúráját. Holott Csurka hőse rámenős, nagy szavakat halandzsázó, a bölcs alkotó művész pózában tetszelgő rav.isz és veszélyes alak. Nagystílű figura, aki környezetére, sőt a társadalomra is ártalmas tud lenni, hiszen hatalmával, összeköttetéseivel tehetségeket tud elfűrészelni, s képes arra, hogy irgalmatlanul lekaszálja azokat, akik magasabbra akarnak jutni annál, ahová őt föltolták s ahol őt tartják. Tulajdonképpen ugyanezek a kifogások isinételhetők meg Marián Labuda (gyártásvezető) teljesítményével, . játék felfogásával kapcsolatban is. Stefan Hudák többszintes díszletében is sok a fölösleges díszítő elem, a megvilágított tér egy része inkább illusztráció, mert itt akarják eljátszani azt, amit a szerző jelez: a lakásban uralkodó zűrzavart, felfordulást. Zavar a sok limlom, mert a játékban nincs funkciója. A közönség mindezek ellenére, persze, sokszor jókat derül, tapsol és egyértelműen bólogat, de jobb előadás esetén nem csupán szórakozna. A rendezők és a színészek tudvalévőén nem csupán a nagy sikerekből okulnak. Bízzunk hát abban, hogy a csehszlovákiai ősbemutató tanulságai is hozzájárulnak ahhoz, hogy Csurka István mihamarabb valamennyi értékével jelen legyen a mi színpadjainkon is. SZILVÁSSY JÓZSEF Jan Werkh hetvenöt éves Caesar és Nagy Sándor meghaltak. De olvasta valaha is: mély fájdalommal értesítjük, hogy meghalt a nép? Ilyen gyászjelentést még sohase nyomtattak, s nem is fognak. (A Felszabadult Színház egy 1938. évi előadásából j Nem véletlen, hogy éppen ezzel a mottóval kezdjük fan Werich nemzeti művészt köszöntő írásunkat. Nem véletlen, mert éppen a népiség, a közönséggel való azonosulás, a közönség szolgálata Werich alkotómunkájának, művészetének alappillére, művészi és emberi krédója. Az 1926-ban alapított prágai Avantgarde Színpad — a Felszabadult Színház —, amelynek tevékenysége 1927-től összeforrott Jan Werich nevével, diákhumorból született és fejlődött politikai színházzá. Három évvel ezelőtt arra a kérdésre, hogy hogyan következettébe a nagy változás, hogy jutott el e. a színház a West pocket revue humorától olyan politikai szatírákig, mint a Caesar, A szamár és az árnyék v stb., Werich így válaszolt: „Olyan időket éltünk, amikor Frývaldovban a sztrájkoló munkások közé lőttek. Ez nagyon felháborított bennünket, s vannak percek, amikor az ember nem nézheti tétlenül, ami körülötte történik. Megírtuk hát a Ceasart, amely azt hiszem még mindig elég nagy tréfa volt, de ugyanakkor már annak a hiányos demokráciának a kritikája is, amelyik egyeseknek megengedte, hogy mások munkájából éljenek. Aztán jött a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása, Dimitrov pere, vhol a világkommunizmust gyújtogatással vádolták meg. Ebben a légkörben írtuk A szamár és az árnyék című színjátékot, mert minden gondolkodó ember világosan felismerte a nácizmus igazi célját. Miután pedig a fasiszták nálunk is kezdtek szóhoz jutni, megszületett a Hóhér és a bolond című előadás is, hogy kigúnyolja a hamis nacionalizmust, a hazafiaskodást, mindazokat a hazugságokat, amelyek mögött aljas szándékok bújtak meg.“ Ez a tömör fejtegetés dióhéjban megfogalmazza a Felszabadult Színház küldetését a Csehszlovák Köztársaság veszélyeztetése idején. A színház művészei a fasizmus elől Rooswelt Amerikájába menekültek, ahol ugyancsak bekapcsolódtak a fasizmus elleni harcba. Ez idő tájt koncentrációs táborok foglyai énekelték halhatatlan dalaikat, melyek tartós gyökeret eresztettek a nép tudatában. Jan Werichnek, a felszabadulás után keletkezett dalai az épülő új életért folyó harcba mozgósítottak. Felejthetetlen sok, színpadon, filmben, tévéfeldolgozásban nyújtott alakítása; írt meséket; és egyedülálló a Jirí Trnkával készítet Švejk-sorozata. Bonyolult időkben akadtak, akik igyekeztek visszaélni Werich közvetlenségével és népszerűségével. Werich sohase szemlélte passzívan a körülötte zajló eseményeket, mindig kinyilvánította állásfoglalását. Minden megnyilvánulása nem áll helyt a történelem ítélőszéke előtt. De sose tartozott azok közé, akik valaha is a nép érdeke, a haladás ellen foglaltak állást. Sajátos művész volt, s az ma is. Tehetsége nem mindenkihez egyaránt áll közel. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni mély humanizmusát — az emberek iránti szeretetét, melynek része a butaság ellen folytatott harca is —, borotvaélű szatíráját, optimizmusát, azt, hogy kivette részét az új ember formálásából. JAN KUMENT Költő — állva önmaga körében Dénes György Fenyéren boróka című verseskónyvéröl Annak idején Dénes Györgynek sem lehetett könnyű kitörni az ötvenes évek sematizmusának költészetet is megnyomorító szorításából, meg kellett szabadulni a valóságot és művészetet leegyszerűsítő, de annál szívósa bb gyök érzetül szemlélettől, vissza kellett szorítani azt a kínzó és teljesen talán soha el nem múló érzést is, mely abból a fölismerésből fakadt, hogy ami elveszett az indulás idején, a legfogékonyabb korban, többé meg nem szerezhető, be nem pótolható. Végül is sikerült a kitörés, és a hatvanas években Dénes György messzire jutott a hamis verseszménytől, amelynek jegyében — manapság rossz példaként, negatív előjelekkel emlegetett — versek garmadája született az ő és mások tolla nyomán egyaránt. Gazdagodott eszköztára. fejlődött verselési technikája, hitelesebbé vált — nem csupán azzal, hogy személyesebbé •— a lírája, de a hagyományos képletektől nem távolodott el, nagyon keveset olvasztott magába a modernebb irányzatokból. Sok mindent megverselt Dénes, tegyük azonban mindjárt hozzá, sok olyasmit is, ami, legalábbis a szövegek tanúsága szerint, semmilyen tekintetben nem vált belső élményévé. Aligha van még egy költőnk, aki az elmúlt három évtizedben annyi verset írt volna, mint éppen ő. De hogy ebben a bőséges termésben több az éretlen, fonnyadt gyümölcs, mint az egészséges, az időálló, annak okát úgy gondolom nem elsősorban a ineny- nyiségi mutatók körül kell keresnünk, hiszen a bőséges termés ugyanúgy lehet első osztályú, ha nem is minden da« rabja mintadarab, mint ahogyan a soványabb. Inkább az önkontroll működésében meg a rutin tájékán. A jó versírói készségekkel megáldott Dénes György az Önkontroll fegyelmezettebb működtetésével, igényesebb hozzáállással kiszűrhette volna és kiszűrhetné a sok versében — nyelvi szinten is — föllelhető sallangokat. A hatvanas évek tehát a fölfejlődés időszaka vo<lt, de egyúttal, mint ahogy a fennebbi sorok is jelzik részben, a lemere- vedésé is. Kialakult, és mintha mindjárt be is zárult volna egy kör, melybe a hetvenes évek sem hoztak sok újat, és alig valamicskét tágítottak rajta. Úgy tűnik föl, mintha Dénes konok hűséggel, következetességgel követné saját hagyományait, akár a látás- és a közlés- módot tekintjük, akár a mondanivalót, változást talán csak az jelent, hogy némely versében megkeményedett és tisztábban cseng a szülőföld és az elődök iránt érzett szeretet, valamint a közössége iránti elkötelezettség hangja. Különben a legutolsó, Fenyéren boróka című kötetére is érvényes, amit az 1966-ban megjelent Évek hatalma című verseskönyvének utójegyzetében olvashatunk: „A kíváncsi olvasó könnyen megszámlálhatná az új kötet témáit, s még ezeket Is uralkodó egységbe fogja az elmúlás borongó hangulata. A napi küzdelmekben megfáradt férfi kesernyés rezignációjával tér visz- sza újra meg újra az alaptémához, hogy más-más formában, hol csüggedt, hol bizakodóbb kicsengéssel variálja a gondolatot.“ A Fenyéren boróka csaknem teljes egészében: merengő, tűnődő, sóvárgó, önmarcangoló líra, melyben végig fájdalom bújkál, belejátszik a természeti, a szerelmes és szerelet-versek- be is, és a közösségi tematikájú költeményekbe úgyszintén. Bujkál? Belejátszik? Meghatároz. És a kevésbé ihletett versekben: pózol, nem tud hitelesen sem versszervező, sem megrendítő erővé válni, még szánalmat, sajnálkozást sem kiváltani belőlünk. Ellenkezőleg: banalitásokat, filozofálgatáso kát, frázisokat, kinyilatkoztatá sokat, elcsépelt kérdéseket eredményez: „Hol van a jók jutalma, / hol az igazak < nyert pőre, / hol maradt büntetése > rossznak, aonosznak?. f Szálló «vek kérdőjelei); „a falánk sors visszaharap, / borzongat szivein régi láza. H Minden elmúlik, ami él, / s így lesz élőbb, örök. örök“, (Vigaszta* lő); „Csak gyertya vagyok. mely elcsorog a fényben, // mert végzete a fény, mely ár* nyékkai teríti“, (Csak gvertya vagyok): „Oly nyugtalan az élet, s szánandó, t aki él...“, (Van remény). Dénes nem tud szabadulni az emlékektől, a múlttól, sem attól ami jó voit benne, sem attól ami rossz, egyes szám második személyben ,a vágya nyomorul! jártuk. nevezi magát, véresre mart mellű árva léleknek, egy szál embernek, kit összeroppant a kavargó elemekből fölszakadt tenger, kiben elfogy a hit, éts rezignált hangon mondja, hogy nem válthatta meg ezt a világot, csak szégyenkezve rejtette szívét. Persze, attól nem kell tartanunk, hogy elernyedt, el* fogyott Dénesnek a költészeti»«, a tisztább, emberibb holnapba, egyáltalán, az életbe vetett hite, hiszen akkor nem írna Csak sajnos, hogy közben ily«ri csivitelő sorokat is elkövet: ,,í.ocsogj, tavasz, tavaszi víz, f\ kortyolj habokba, gyönge fűt, /j pityegj szívemben, fürge csíz, / tavasz angyala adj derűt, h nehéz kezembe / csengeti/űt, (Tavaszi bájoló). Mennyivel másabb egy másik évszakról, az őszről írott verse, a Mác szennyesedik. Igaz, az ősz test* hezállóbb évszaka a költőnek. De ez a vers már a Szülőtáj című ciklusban szerepel, amely, a kötet legerősebb része, bár a megkérdőjelezhető sorok és a nyelvtani értelemben vett. kérdőjelek itt sem tűnnek el, Ez utóbbiból vagy másfélszázat számoltam meg a kötetben, ami ugyancsak a szkepticizmusra, a magány-, bizonytalanság-, és fé* lelemérzetre utal, belső küzdelmekre, otthonkeresésre, kihasználatlanul maradt lehetőségek) re, megvalósulatlan álmokra, a lélek elvesztett nyugalmára, megroppant hitre. Megroppant hit? Bár patetikus sorokban, de fölegyenesedik ebben a ciklus ban, nem tehet másként: „mert nógat a bennem szorult hang, amit / meg kell szülnöm: lel“ kemnek szobrait. . érettük, kik fölcseperedve lassan, / megindulnak és jönnek szakai datlan“, (Nem énmiattam). Hit ez, a folytonosságban is. A szülőföldversekbe nosztalgia és idill keveredik, egyébként alig van bennük mozgás, még annyi sem, mint a Döcög a szekér című egyszerű, érzékletes képeket tartalmazó versben. A sor' jázó emlékek és az emlékekben az egykori táj emberi tar* talmai viszont erőt adnak a holnaphoz: „Változhat föld, táj, akad belül még annyi holmi / a múltból: megtarthat messzi időkig, / s bár szegényes, de sohasem talmi", (Tiéd a domb, az erdők lila árnya). A kis népek sorsáért aggódó közösségi lírikus szólal meg olykor emelkedett, fölhevített hangon több versben. „Akikért én hadba szállók, / gazdagon is proletárok“ — írja Dénes. Kár azonban, hogy ez a verse is pátoszba fullad. Nem szerez zavartalan élvezetet az Én már csak magam dünnyögök című sem, amelyben egész strófák állnak közhelyes kijelentésekből („Szolgáltam kéretlen s lobogva“ , „Míg élek, szenvedek“ stb.), de maga a vers mégis szimpatikus fanyar humora miatt, mellyel a lemondás sem tűnik oly tragikusnak: „No, gyere, Zsélyi, igyunk egyet, / prüszköljünk, ha epénk kiforr, / vékony pénzen csordul a bor, / nem hagytak ránk szőlőhegyet“. A Fenyéren boróka egészében véve keveset, kevés újat ad olvasójának, ismétlése korábbi hangulatoknak, érzelmeknek, gondolatoknak, formáknak és kifejezőeszközöknek. Sóhaját lassan hullatva önmaga körében áll a költő, ahogy írja egyik versében. De. aligha hihetjük, hogy Dén,es, a költő már, úgy igazából, a sóhajok idejét éli, és élheti ilyeténképpen évekig, évtizedekig. Mert mi következhet ezután? Ügy tűnik, újabb feladat vár rá: kitörni ebből a körből. Vagy legalábbis: másképpen mozogni benne. (Madách 1979) BODNÄR GYULA
