Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)

1980-02-01 / 27. szám, péntek

Csontig emésztő tűzben Mikola Anikó legújabb verseskönyvéröl Manapság inár semmi újat nem mondunk azzal, hogy az óletet még egyetlen században sem fenyegette akkora veszély, és olyan sok oldalról, mint a mi századunkban, amelyben merészebbnél merészebb álmok váltak valóra, vitték előbbre a világot szinte szemlátomást, ugyanakkor hihetetlen dolgok történtek ellenében. És történ nek. Nemcsak fegyverraktárak, rakétiatámaszpontok. repülőra jók vetítik árnyékukat rája. ve­szélyhelyzetbe kényszerítvén az életét, több pontján gyilkolván is, hanem a gyárkémények füstje, a természetet félelmetes fogakkal szaggató gépek úgy sziatén. Mit tehet a költő, aki mindenkor az életért van, és amíg mások csak sejtik a ve-' szélyt, ő már mélyen átérzi, és tragikus látomásokban jelenj meg előtte? József Attilával vallja: „Szükséges, hogy vers írassók, különben meggörbül ne a világ gyémlnttengelye.“ És írja verséi a költő, versébe a Iák másokat (is), hogy fi gyelineztessen mindnyájunkat, így egyúttal aikarva-akarat la­tiul: társadalmi szerepet ölt­vén magára. Ebben a szerep ben és eltéríthetetlenül az élet pártján állva rajzol Mikola Anikó harmadik kötetének mindjárt az elején ilyen képet: „ülni fehérben ágon ! csontig emésztő tűzben ! főidig leérő tűzben / sorvadt idegen ágon“, majd alább: „madárnak lenni könnyű", „madárnak lenni átok“, és végül: ,Jbóbüa tollú ékes i szikkadt levegős csőn - ton í toll-furulyázó csonton f madárnak lenni ékes“. Soha lágyat»!* ars poeticát, soha ke­vesebb ígérőt, min* ez a Ma­dárnak lenni e«nű vers. Amik utána következnek, olyan eg­zisztenciális alapélményekből születtek, mint élűt és halál, ember és természet, élet halál és költészet. A megéltek bőt és átéMfktjől látomások fejlődnek, látón i frsszerű képek. Bár egyik másik teljes egészében vagy csupán részletében a mítosz fö­lé tágul és bőven tartalmaz hiedelemszerű motívumokat, mégsem a varázsló, a dolgokat emberfölöttivé emelő költő be­szél hozzánk, hanem a költő. Meghatározók a valóságelemek, valósághangulatot kölcsönözvén a verseknek, amelyek közül nem egy közvetlenül is megje­lenő erős ellentétekre épül, IAz örökség balladája, A vers/, megjelenítvén a természet, az élet egyensúlyának megbomlá­sát. A szeretett folyó nemcsak a Variációk egy Garam menti mítosz témájára című versfű- zérlwiii tűnik főt, hanem egy másikban is, kifosztott senki­kéül. A megmérgezett folyóhoz, siratóénekek hangulatát idéz­vén föl bennünk, így beszél Mikola Anikó: „Emlődről sinta lefordul / ezer tátogó fiad ! Öleid immár nem ringat mást csak ! iszafii békát döghalat?a És ismét megjelenik a kígyó­méi ivum, és vele egy kevés re meny: „tört koponyában eleven még a lélek ... 1 /Holt tájak nyirka jó f oly fink l szövetik bár a szemfödőd ! a kígyók törvényét ne feledd: ! nem hal hatsz meg éjfél előtt“. Bár­mennyire is komorak a nyugal­mából, rendjéből kimozdított, köztien mély sebeket kapott természetről alkotott képek, érezzük, sőt. éppen ezért érez ziik erősen, hogy a versszer- vező elvként is működő élet­szeretet ben, életféltésben gyö kereznek. Mint ahogy a költé­szet. a szó jövőjéért aggódó versek is. Ebben a világban „Óvni a belső csendet / mek- .kora fal kell?“ vajon, és „Ál­dozat mennyi legyen 1 meg­köti íeontló ! poríadozö falain kat? f I Ö boldog békeidők is voltak / mondják / amidőn ele­gendő volt / egyetlen kömioes felesége*. Tiszta beszéd ez, és keményen kérdező, a meggyil­kolt chilei költő, Victor Jara halálára is, amelyre bal ladás hangvételű vers született. Az eredeti versek sorában vau még egy, A költő vízparti lá­tomása. mely akár a kötél má­sodik részében, a kecsua vers­fordítások közölt is szerepel­hetne. Megjelenik benne ugyan­is a koronás fejű kígyó, minit föl yam isten. akihez és akiről újkori regösként beszél a költő. Mikola Anikó egyik nyilat­kozatából tudjuk, hogy a Kar­nevál Tambobambában 'címmel egybefogott versfordítások úgy kerültek a kötetbe, hogy <i köi- tőnönek nem volt más lehető­sége könyvalakban közzétenni ezt a tartalmában, formájában es hangvételében rendkívül változatos, szépsegél>en egysé­ges anyagot, és elfogadta a ki­adó ajánlatát, közeliinkbe hoz­ván egy térben és idől>en távoli nép, a kecsuák költészetét. A versek (dalok) eredetijét nem ismerem. így csupán sejthetem, hogy .1 fordítónak jelentős ré­sze van abban, hogy a mi nép­költészetünkkel rokon vonások is jellemzik ezeket a darabo­kat, elsősorban ami a ritmust, a zeneiséget, a képiséget illeti, /Esőfelhő bús ülében, Pásztor- dal, A hegy oldalárul, Haj, gyi kocska. Amott mennek/. És hadd másoljak ide két négy­soros versikét: „A harmatcsep- pek / a hajnali virágon / az éjszaka síró / hold könnyei*, (A harmat); „Annyit sírtam, / kúttá lettem. / Hús forrásom enyhet ad, / csillapítja szom- jadat", (A kút). Ebben a feje­zetben mit őszi tárgy a termé­szet. különböző állatok jelen­nek meg, különböző szerepek­ben, kicsinyítő képzőkkel és azok nélkül, de mindig emberi viszonylatban, öröm- vagy re­ményteli vagy fájdalmasabb lé- lekhölyzetekben. Általános em­beri tartalmakat hordozó vers- hely»etekben. Ezek a fordítá­sok, az egész fejezet, rímel az elsőre. Megtartó és tisateietre- méttó az a szeretet, amellyel Mikola Anikó fordítja évek óta a kecsuák költészetét, és amely minden sorátiól sugárzik. Nem megrendelésre fordít, mint ahogy verset sem azért ír, hogy írjon. Rá is érvényes Pilinszky János klasszikussá vált mondá­sa: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szár­nyával. hanem, hogy íveljen.“ Szép kötetet adott nekünk a költőnő, tisztábbat és súlyo­saidul is az előző kettőnél. {Madách, 1979) BODNÁR gyula Hí sonyítviínyoHZtfMS Szorongó gyermekével együtt várja a család, a baráti kör: milyen lesz a bűvös papír ľ Mert tagadhatatlan, hogy félév és év vége előtt szülő és gyermek a bizonyítvány bűvöletében él. Nem ­csak az iskola rangsorolja gyermekeinket a bi­zonyítványban feltüntetett jegyek szerint, hiszen ez a szemlélet kiterjed az egész társadalomra. S egyelőre nincs is a pedagógiának jobb érték­mérője. Bár a bizonyítvány csak a hetedik vagy nyolcadik osztályban életbe vágóan fontos a gyermek számára, mégis, az iskolalátogatás első félévétől fogva nagy jelentőséget tulajdonít neki a család, a gvermek és a pedagógus. A gyermek másképpen lát, érez, gondolkodik, mint a felnőtt. Szerel örömet szerezni, szereti, ha szeretik, elismerik, értékelik. Szeret jó lenni. Akkor jó a közérzete, ha környezete elégedett vele. Igyekszik is eleget tenni a szülei, a taní­tói nnnden elvárásának. Kis nyelvét kidugva raj­zolja a szavakat, rendezi a halmazokat. Kérleli az apját, a nagymamát, hallgassa rneg újra, jól megy e az olvasás. Bízik a felnőttekben, az ere­jükben és tiszteli őket. Az iskoláskor első hó­napjai, a család, a pedagógus gyermekhez való [viszonya sok esetben meghatározzák a gyermek későbbi életútját. Ha a pedagógus nem inti le, amikor körülményesen közli a mondanivalóját, ha a családban mindig akad valaki, aki meg hallgatja a verset, meghegyezi, a ceruzát, a gye­rek érzi, hogy amit csinál, az fontos' Nemcsak neki, a felnőttnek is. Nő az önbizalma, tapra- ésettebben szerepel az órákon. Az osztály, az' is- íkola sikerélmények színterévé válik, s ez olyan ■lendiiietet ad, amely a későbbi buktatókon is átsegíti. Gyakorló pedagógusok sokszor megfigyelhet­ték, hogy a nagyon jóravulo, törekvő szülők gyermeke magábaroskaava ül az órán, amikor a többi majd kiesik a pádból, úgy jelentkezik, hogy felelni szeretne. Ha felszólítják, nagyokat nyel, kis tenyere önkéntelenül szétnyílik és ősz- szezárul. Kínlódva rebegi el a mondanivalóját. Nem azért, mert gyengébb képességű a többinél, hanem mert megtört az önbizalma. Túlzott kö­vetelményeket támaszt vele szemben a család. A gyermek minden erejébői igyekszik eleget tenni a szülői elvárásoknak, de nincs még jár­tassága, segítség nélkül nem boldogul. Ha a szülő nem segít, csak követel, nem elnéző a .tévedések, botlások iránt, ha megtorolja a leg­kisebb vétséget is, az később súlyos bajok for­rása lehet. Persze, ha segíteni akar, arra időt kell szentelni. Nem „tanítani“ kell otthon a gyermeket, hanem meghallgatni a beszámolóját, megnézni közösen a munkafüzetet, dűlöngélnek-e tr betűk. Ne szidjuk meg, hanem bíztassuk: „Ez ItMt szép, de látod, az a két sor fölötte milyen jól sikerült? Próbáld csak úgy írni a többit is." Azt semmi esetre se tegyük, hogy elzavarjuk a gyereket és leírjuk helyette a feladatot. Akad­nak szülök, akik átesnek a lo másik oldalára. Leülnek, ölükbe veszik a gyereket és olvassák az aznapi leckét, mutálják a szavakat. A gyerek lálju, hallja, meg is jegyzi, csak éppen nem gondolkozik, nincs ideje megérteni a hangok, a szavak, a betű képe és hangalakja közti kap­csolatot. A bátrabb gyerek ezt a módszert nem tűri. ö akar írni, olvasni, ő akarja megmutatni, melyik a kisebbik halmaz és melyek az egyenlők. Okét nem kell félteni. Annál inkább az érzékenyeket, a félénkeket és a kényelmeseket. Ilyen módszer­rel az ő lábuk alól egy életre kiránthatjuk a talajt. Nemcsak a tanulás, a feladatok elvégzé­se is gyötrelemmé válik számukra, s kezdemé­nyező készségük elsorvad, munkabírásuk ki sem fejlődik. A buktatókat a legtöbb szülő okosan elkerüli, de vannak olyanok — és néni is keve­sen —, akik nem így cselekszenek. Tehát szól­ni kell ezekről a hibákról is. Ma a gyermek az oktató-nevelő munka köz­pontja. Persze, ez már Rousseau óta így van a jól irányított iskolákban. Ami nálunk többlet, az az esélyek egyenlősége minden gyermek szá­mára. A szocialista társadalomban nem a család vagyoni állapota, hanem a gyerek képességei szabnak határt kibontakozásának, érvényesülé­sének. Azért olyan fontos tehát a család és a gyer­mek számára a bizonyítvány, mert a gyermek tudását és képességeit éi lékeli. Távlatokat nyit­hat, vagy reményeket foszlathat szét. Hivatalos Irat, amelynek túlzott fontosságán olykor-olykor meditálhatunk, de le nem becsülhetjük. S a pe­dagógusok sem tévedhetetlenek. Számukra az osztályozás időszaka a legfárasztóbb, mert ez a pedagógiai munka nem szeretem részéhez tar- torzik. Mérniük kell a mérhetetlent, abban a tudatban, hogy a gyermek egész sorsát befolyá­solhatják egy-egy érdemjeggyel. A bizonyítványosztás a szocialista nevelés em­bert alakító, személyiséget formáló, sokoldalú képzést nyújtó folyamatának csak egy része. En­nél nem több. Jelentőségét ne túlozzuk el, de le se becsüljük. Figyeljünk oda a pedagógus érté­kelésére. Az iskola és a család ezért közösen törekedjen arra, hogy a bizonyítványosztás nap­ja ne jelentsen félelmet a gyereknek, sokkot a szülőknek és lelkiismeretfurdalást a pedagógus­nak. Legyen a bizonyítványosztás a jó munka végzéséért járó jutalom és öröm napja. TOROK ZSUZSANNA Gombos Ilona és Kövesdi Szabó Mária a darab egyik jeleneteben (Bodnár Gábor felvétele) Noraizóció ketticjclekkel Warrenné mestersége a MATESZ Thália Színpadán Mondhatnánk azt is, hogy az erőre kapott jólét nyomán ki alakult rossz közérzet drámája a Warrenné mestersége. Hogy kinek vau rossz közérzete? El • sősorban Vivienek, Warrenné lányának, aki, miután megtud­ja, hogy édesanyja pénzforrá­sait az Európa-szerte működő örömpaloták táplálják, elhagyja szülőjét, és... Ezelőtt azonban kezdetét veszi a ma már Ilibe tétlennek tűnő moralizáció, amellyel visszavonhatatlan íté­letek, társadatomkritikák és pa­razita jelenségek megfogalmaz zásai hangzanak el. Mintha dé­zsából öntenék, zúdul a szín< pádról a moralizáció, ami bi« zony ritkán tűnik hitelesnek és mai valóságunkat érintőnek. De ezen persze nem kell csodál­kozni, hiszen kinek van ma kö- zülünk Európa-szerte több örömpalotája, vagy édesanyja, aki „örömökkel“ keresi kény»’ rét? Ugye, a kérdés így Irreá­lis, ezért közelítsünk másfelől. Ha ma egy huszonéves lány el akarja hagyni az édesanyját, mert az nem az ő világképének, ideáljainak megfelelően ól, sőt bosszantóan az ellenében cse­lekszik, akkor, ugyebár, össze­pakolja a cuccait és elköltözik otthonról. Esetleg annyit mrmd « megvetés kelepcéjébe esett édesanyának, bogy „nem egye zik a normánk, anyu, ezért el­hagylak, szia.“ És albérletet vesz ki, a barátjához, vagy munkásszállásra költözik, de minden untató és meddősítő moralizálás nélkül. De hát a régi szép időkben, úgy a századforduló táján, ami­kor George Bemard Shaw ír úr megírta a Warrenné mester­sége négyfelvonásos drámáját, szinte kötelező volt a moralizá­lás. Kassán (Košice) a MATESZ Thália Színpadán nézett bemu­tató alatt az járt az eszemben, ha élne, hogyan írná meg az anya, a leány és a környezet konfliktusát Shaw? Persze nem tudtam rájönni, azt viszont el­hitettem magammal, hogy nem úgy, ahogy 1898-ban. Mind a hat szereplő más lenne, s az az érzésem, különösképpen Vi- vie különbözne önmagától, hi- szén ma ő is abból élne, ami­ből lehet, és nem meditálna annyit afölött, hogy édesanyja valamivel többet keres mint ő, mivelhogy zümmögő méhecske módjára gyűjtögeti a nektárt, saját zsebére. Mindebből következik, hogy elmaradt a feltámadás, ponto­sabban fogalmazva napjaink valóságából táplálkozó értelme­zése alig volt a kassaiak idei második bemutatójának. Az alig szócskát azért emelem ki, mert annyi értelme mégis volt, hogy ismételten bebizonyítsa: a válsághelyzetből az egyetlen kiutat a munka jelenti. Ez azonban, úgy tetszik, már a múlt század végén is igaz volt — lásd a darab Shaw által megfogalmazott végkifejletét. Ivan Ivančonak, a preáovi Uk­rán Nemzeti Színház rendezőjé­nek látszólag nem maradt más dolga, mint minden különösebb szemléleti módosítás nélkül színpadra állítani a Warenné mesterségét, mert arra, ugye, mégsem vállalkozhatott, hogy a kabarészerűség tudatosan el­lentmondó eszközeivel ábrázol­ja azokat a folyamatokat, me­lyek számára esztétikailag és etikailag napjaink korszerű színházában nem létezik egyéb hitelesnek minősülő forma. Ezért a klasszikus polgári szín­játszás — amelyben a színpad inkább kifejez, mint jelez — jegyeit alkalmazva állította színre a darabol, összevegyít­ve unnak tény- és magyarázat- aiiiyagát. Csakhogy míg a tény — Warrenné és típusai ma is megtörténhetőnek tetszenek —, a magyarázat, a hosszadalmas morulizálásbc't hajló magyarázat már kevésbé. Egyszerűen azért, mert gyorsuló időnkben már nem futja rá az erőnkből, ha úgy tetszik, fölöslegesnek me­rünk minősítem minden álszen- leskedést. Bár a marxizmus ta­nítása szerint minden téma egy­szerre fejezi ki az emberek akarati létét és a dolgok léte­zését, vagyis egyszerre leleplez és magyaráz, Shaw Warrenné mestersége című darabjáról, a protestálás es az összeegyezte­tés aránytalanságai miatt ez nem mondható el. A Warrennét alakító Gombos Ilonáról sem mondható el, hogy kellően differenciálta mindazt, amivel e kettős életű nősze­mély plasztikusan jellemezhető lett volna. Kemény, már-már kegyetlen anyát játszott, aki képtelen ellágyulni, aki valójá­ban senkit sem szeret. Ragasz­kodása Vivie-hez nem volt őszinte, így a végén, amikor út­jaik szétválnak, nem is volt fájó a szakításuk. A keménység és a határozottság sokkal job­ban illett Kövesdi Szabó Mária Vivie-jénez, aki nemcsak a tár­sadalmi bajt fedezte föl, de an­nak gyógyszereit is: az őszinte­séget, az igazmondást, a tiszta érzést és a munkát. Sajnos, mindezt a morál plaszticitása nélkül, s olykor-olykor pátosz* ba hajlón. A többi, a bűn vég­zetszerűségében élő szereplő közül a Groftsot alakító Len­gyel Ferenc és a Gardnert ala­kító Gyurkov/cs Mihály alakítá­sa volt stílustiszta, jó karakter­képet nyújtó A fiatal, első ko­molyabb szerepét alakító Kiss László is tetszett Frank szere­pében. Elfogadhatóan fogalmaz­ta meg a fertőző belenyugvás és a fuliasztó, elidegenítő láza­dás egységét, bár helyenként opereUízeket kevert alakításá­hoz. Csendes László Praed-figu- rája híven tükrözte a kifino­mult angol úriember társadalmi tehetetlenségét. Mindnyájan Stefan Bunta díszlettervező bör­tönt idéző zárt terében mozog­tak, szinte önmaguk rideg vagy túlfűtött Ideáljainak rabjaiként. Köztudott, hogy a színház egy történelmi vagy lélektani el­lentmondás feloldásának eszkö­ze. E darab azonban a már sok­szor leleplezett burzsoá társa­dalom ellentmondásáról szól, amely csak az önmaga elleni lázadás formájában lehetett egyetemes érvényű. A történe­lem tágabb szintjén csak köz­vetetten mutatkoznak ezek az ellentmondások illetve konflik­tusjegyek, s mondhatni, örökké, hiszen a nőt és a pénzt egy­mástól elszakítani, gondolom, majd csak azután lehet, ha megszűnik a pénz. De akkor spm lehet majd elszakítani a divatruhától, az űrkirándulástól, s gondolom, az aranytól sem. Bár lehetséges, hogy akkorra a korszerű színház is a raítoszbe- li Midász királlyá változik, ki­nek érintésétől arannyá válnak a dolgok Még azok is, amelyek értékét már elhalványította a múló idő, s benne nyíltabb ön­magunk. SZIGETI LÁSZLÓ 1980. II. 1. 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents