Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1980-02-29 / 51. szám, péntek
Képek és szobrok vallomása múltról, jelenről Látogatás a litoméricei képtárban Szocialista társadalmunk nagy, gondot fordít kulturális örökségünk ápolására, hogy a múlt értékei a legszélesebb néptömegek számára is hozzáférhetőek legyenek. Litoméfice belvárosa állami kulturális rezervátum. Védett terület, ahol szinte minden ház műemlék. Térjünk csak be az egyikbe, a Béke tér (Náméstí míru) felső végén levő barokk ráépítésű reneszánsz polgári palotába, Itt közelebbről tanulmányozhatjuk a letűnt korok művészetét, s azt is, hogy társadalmunk miként fejleszti tovább a múlt maradandó értékeit. Az épület ugyanis az Észak-csehországi Kerületi Galéria hajléka, s a kerület legvonzóbb kulturális létesítményei közé tartozik. A galéria könyvtárában dr. Jirí Dolejš művészettörténész tájékoztat a képtár értékeiről, munkájáról és terveiről. — Épületünk műemlék-jellege, belső kiképzése i'endkívül szerencsés körülmény, különösen a régi művészeti és a XIV. századi kép- és szoborgyűjte- ményiink elhelyezése szempontjából. Képtárunk vonzó sajátossága, hogy a látogatók végig követhetik benne a cseh festészet és szobrászat fejlődését úgymond a legrégibb Időktől napjainkig. Valóban! Dr. Jiŕí Dolejš szak üvatott kalauzolása közben kövonják magukra figyelmünket. Keimelkednek közülük a művészettörténetben Litoméricei Mester néven ismert XVI. századbeli vérbeli reneszánsz mester oltárképei, az embert nemcsak a középkor vallási ideológiájának elvont kifejezőjeként ábrázolja, de az egyes alakoknak már belső drámaiságot, lelkiállapotot kifejező vonásokat is kölcsönöz. A Litoméricei Mester táblafestményei kora európai festészetének remek alkotásai. A gótika korát két szép stílű alkotás, Szent Borbála és Szent Katalin fából faragott, a XV. század elejéről származó szobra képviseli. A litoméricei művészeti gyűjtemény barokk remekeit szemlélve akaratlanul is eszünkbe jut Václav Vilém Stechnek, a cseh művészettörténet nagy alakjának megállapítása, miszerint a barokk műremekek Cseh- ország-szerte a sors szokatlan iróniáját érzékeltetik. Az a Csehország, • ahol fellángoltak a huszitizmus lángjai, amitől az akkori Európa feudális urai, világi és egyházi hatalmasai rettegtek — a katolikus egyház által annyira támogatott barokk művészet valóságos kincseshaza! A litoméricei galéria gyűjteménye hű tükörképe a fehérhegyi ütközet utáni időknek, amikor az egyház a művészet A Litoméricei Mester táblafestményei a galéria barakk művészeti gyűjteményének féltett kincsei zol egy évezred művészeti felfogásának, kifejezési módjainak nagy értékű emlékeit láthattam közvetlen közelségből. A boltíves kiállítóterem első exponátumaként például XII. századbeli román stílusú, evangélistákat ábrázoló szobrokat láthatunk. Nemcsak a stílus tisztasága, de a szobrok épsége is bámulatba ejtő. Nem csoda, hogy már több külföldi kiállításon reprezentálták a csehországi művészet kezdeteit! Pár lépéssel arrébb XIV. században keletkezett táblafestmények eszközeivel is harcba szállt a husziták, cseh testvérek és más „eltévelyedettek“ tudatának visszahődftásáért. Peter Brandi, Karel Skréta, Jan Kryštoj I,is- ka és Jan Kupecký, Jan Vojtech Angermayer, Rudolf Bys, Josef Hartman, Norbert Grund festményei, Matej Václav Jäckel plasztikái fémjelzik e kor művészeti felfogását. Kevés csehországi vidéki galéria büszkélkedhet azzal, hogy a XIX. századi klasszicista, romantikus és realista képzőművészetet a legnevesebb cseh NEMES HAGYOMÁNYOK SZELLEMESEN A cseh és a szlovák kultúra a szovjet szellemi élet érdeklődésének középpontjában áll ezekben a napokban. Ennek az érdeklődésnek gazdag történelmi hagyományai vannak. A szovjet irodalom keletkezésének pillanataitól kezdve nyomon követte a cseh és a szlovák irodalom, szellemi élet újdonságait. Közismert, hogy milyen érdeklődéssel kísérték a DAV munkásságát a Szovjetunióban. Vladimír Clementis részt vett a proletárírók nemzetközi egyesülésének harkovi konferenciáján. Laco Novomes- ký költészetét annak idején Ilja Ehrenburg mutatta be. A második világháború idején Zdenek Nejedlý a moszkvai Lomonoszov Egyetemen tanított. Ez az érdeklődés kiterjedt a csehszlovák kultúra egészére. Például Karéi Čapek híres drámáját, a R. U. R-t Alekszej Tolsztoj dolgozta át a szovjet színpadokra. Ezek a tradíciók folytatódnak napjainkban is. A közelmúltban a Majakovszkij költői estjeiről híres moszkvai Politechnikai Múzeumban Miroslav Válek költői estjét rendezték meg, amelyen részt vettek a költő orosz fordítói is. A moszkvai irodalomtudományi folyóirat, a Vo- proszi Lityeraturi múlt évi decemberi száma a szocialista országok irodalmainak új fonásairól rendezett kerekasztal-ér- tekezletet, amelyen a cseh irodalomról Hana Hrzalová, a szlovákról pedig Bretislav Truhlár számolt be. A szovjet olvasók körében nagy népszerűségnek örvendenek a cseh és szlovák írók alkotásai, többek között jan Kozák, Vladimír Mináč, regényei. A szovjet világ- irodalmi folyóirat, az Inoszt- rannaja Lityeratura is rendszeresen figyeli a cseh és a szlovák irodalmat. Mostanában Vincent Šikula Mesterek című regényét és Jozef Kadlec kisregényét, a Visszatérés Buda- pestről-t mutatta be.-r művészek alkotásaival reprezentálhatja. A litoméricei képtár sok művész alkotását őrzi, akik tájképeikkel és történelmi tárgyú festményeikkel segítették elő a cseh nemzeti tudat kialakulását. Csak példaként említjük meg Josef Navrátil Zižka halála és František Žení- šek Ítélkezés a husziták fölött című festményét. Gyönyörködhetünk itt továbbá a történelmi tárgyú festészet cseh kiválóságának, Václav Brožíknak az alkotásaiban, vagy a modern cseh tájképfestészet egyik alapítójának, Antonín Chitussinak a képeiben. A századforduló szobrászmű- vészetét Josef Václav Myslbek Zene című allegorikus plasztikája és Jan Stursa néhány alkotása reprezentálja. A modern cseh festészet megalapítói közül Antonín Hudeček, Jan Pre- isler, Miloš Jiránek, Ludvík Kuba és főként Antonín Sláviček alkotásai vallanak a korról, amelyben keletkeztek, valamint alkotóik látásmódjáról. A XX. századi cseh festészet a galéria nagytermében kapott hajlékot. Itt Emil Pilla háborúellenes szimbólumokat kifejező kubista alkotása után megtekinthetjük a húszas években társadalmi festészet és szobrászat néven emlegetett időszak jellemző alkotásait. Pravoslav Kötik, Rudolf Kremlíčka, Milo slav Holý, Karel Holan, Jaroslav Král és Otto Guttfreund művei arról vallanak, hogy ezek a művészek együtt éreztek a háború és a nyomor terhét viselő néppel. A ritkaságok közt tartják számon a litoméricei képtárban elhelyezett Josef Sima alkotást, a Le Havre (francia kikötőváros) nevét viselő festményt. Alkotója ugyanis nemcsak a cseh, hanem a XX. századi egyetemes festészet egyik tekintélyes képviselője is. Az elmondottakból is kitűnik, hogy a litoméricei Észak-csehországi Kerületi Galéria Csehország egyik legjelentősebb vidéki galériája. A cseh festészet régi és mai nagyjai mellett természetesen helyet kaptak itt azok a művészek is, akik valamiképpen az észak-csehországi kerülethez kötődnek. E táj, népének életét idézik például František Jiroudek nemzeti művész, Václav Pospíšil, Václav Šroutek, František Hoza festményei. Sétánk végén dr. Jirí Dolejš a galéria függőkertszerű, a régi városra néző bekerített parkjába vezet. A kert sétánya valóságos szabadtéri szobrászati tárlat. A cseh klasszikus szobrászművészet képviselői mellett díszíti a kertet Karéi Dvo- rák, Vincenc Makovský, Jan Kodét és a magyar származású Reiner Márton (1922-ben költözött Budapestről Prágába) egy- egy alkotása, de a mai cseh alkotók is helyet kaptak a galéria kertjében. A csupán tizenöt alkalmazottal dolgozó litoméricei galériában dr. Jiŕí Dolejš vezetésével 1977-ben szocialista munkabrigád alakult. A képtár kiemelkedő sikereinek az alapja e közösség munkája. Tavaly nagy sikert arattak egy iparművészeti kiállítás megszervezésével. Ez a galéria az ország egyetlen képtára, amely rendszeres figyelmet szentel a naiv művészetnek. Tavaly országos kiállítást szerveztek, ezen szlovákiai naiv művészek — Mária Žilová és Anna Lieková — is részt vettek. A galéria vándor- kiállításai a kerületnek szinte valamennyi helységébe eljutnak, s nagy népszerűségnek örvendenek a középiskolai rajztanárok számára rendezett szakmai és módszertani előadások. Az idén a galéria tizenegy kiállítást tervez. A többi közt Adolf Zábranský nemzeti művész alkotásaiból, a nyáron pedig a prágai Nemzeti Galériával együtt a XIX. századi cseh festészet remekeiből rendezett tárlat, majd az év végén Az európai barokk csendélet című kiállítás várja Litomericében a művészetkedvelő közönséget. SOMOGYI MÄTYÄS KÁVÉHÁZI SZEGLETEN Boráros Imre elöadómüvészeterői Boráros imre, i Magyar Te>- rületi Színház művésze a leg- szuggesztívebb és legeredetibb versmondókká nőtte ki magát — fogalmazom, miközben arra gondolok, pontatlan ez a mon ďat, hiszen Boráros mellett nincsen más hazai magyar előadóművészünk. Vagyis: nemi volt és nincs is mennyiségi alap, amelyből kinőhetett volna. Azok a színészeink, akik ki sebb-nagyobb rendszerességgel pódiumra lépnek és elmondanak egy két verset, illetve versekből készült összeállítást valamelyik jeles költő jubileumára — azok a színészeink még nem értek, nem érhettek szug gesztiv és eredeti előadóművészekké. Eljutni a versmondásig Gyökeres György felvétele ugyanis nem egyéb, mint költővé lenni. A költővé válás pedig tűzteremtés, tűzön és tűzben járás, a dolgok dialektikájának önmagamon történő át- szűrése, amely állandóságot kíván és követel magának, olyan parázslást, amely nem huny ki soha, fehéren izzik a szenvedély tüzétől. A versmondás szenvedélye — három tucatnyi hazai magyar színészünk közül egyedül — Boráros Imrében munkál rügyfakasztó állandósággal. Ez a szenvedély az ő minőségi alap ja; a mindig változó, tehát megfoghatatlan szellem, amelyből s amely révén előadóművésszé nőtte ki magát. Lehetséges, hogy egy évtizeddel ezelőtt még ő is a színjátszás egy mellékhajtásának tekintette a versmondást, netalántán kereseti lehetőségnek, s a pódiumot színpadnak, ahol drámákat kell előadni, eljátszani. Következésképpen színészkedett. Ma? Verset mond, s mindig olyat, amellyel önmagát, önmagunkat kiáltja a hallgató fülébe, sikolt- ja leikébe. Több iskolában, nyári táborozáson, moziban, művelődési házban láttam őt szavalni, de mindig úgy éreztem, hogy kávéházi szegleten toporog, onnan figyel életre és fagyra, némaságra és kiáltásra, bezáratottságra és kitárulkozásra, szerelemre és jövőre. Kávéházi szegletről figyel, mert oda húzódott vagánykodni-sze- retnők leikével, vagánykodással ízesülő nyelvével, történelmi hajszálereivel. József Atti- la-i kávéházi szegleten til ő, asztalához invitálva a költőket, a verseket, az ősi dalt, hogy kellő pillanatban az asztalra álljon és onnan kiáltson: „Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér / kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.“ Erre, persze, oda kell figyelni. Oda kell figyelni a versmondóra, vagyis a költőre, mert a jól előadott vers titka az azonosulni tudás. Boráros tud azonosulni, mi több, általánosítani is. Egész színészi eszköztárát segítőként alkalmazza. Gesztusvilága viszonylag gazdag, beszéde szép, hangskáláján már épp elegendő a szín, de légzéstechnikáján még akad csiszolni való. Az olykori mondatvégi kifulladásokat, pontosabban: kellemetlen szólamokat azonban feledteti az a telitalá- latos fölfogás, miszerint az előadóművésznek nem a vers szövegének cselekményét kell életre vajúdnia, hanem magát a költőt megjátszania. Vörösmar- tyt, Petőfit, Adyt, Forbáthot, Nagy Lászlót, Szilágyi Domokost, Illyést, juhász Ferencet, Nagy Gáspárt és társaikat. És nem csupán az általuk megélt hitrendszer alaptételei szerint, hanem napjaink életérzéseinek alapján fis) kell őket kimondva és eljátszva megtestesíteni. Szilágyi Domokossal élve: „kimondani az óriás keserűséget úgy, ! hogy a legtörpébb is ért se.“ Boráros ennek megfelelően fogalmaz rangiávai, testével, verseivel a pódiumon. Diákokhoz, munkásokhoz szól. Olykor falakat szétfeszítő cinizmussal — mert neki gyanús, aki mindig illedelmes, aki józan, sosem forrófejű —, a múlt hullámait tarajozó diadallal, máskor hirtelen rőzselánggal, izgató szeretők titkon pislogó zsa- rátjával világít be orcát, lelket — miközben szüntelenül nemzetiségi valóságunk rímein szárnyal. Legutóbi műsorát moziteremben láttam, gimnazisták boldogan elviselt tolongásában. Fellépett a pódiumra, és máris Sigmond István monodráma- részletével provokálta a fiatalokat. Lényegében azt kérdezte: szólt valaki? Majd a seregre üvöltött: akinek nem kell az igazság, akinek nem kellenek a betegek, a szomorúak, a szétfeszítettek, azok távozzanak innen! És mindenki megszeppent. Oly hiteles volt a csönd, mint a semmi ágán ülő szív. És Boráros néhány következő mozdulatával, néhány szavával kiszakadt magából és fejest ugrott a hallgatóság örvényébe Az örvényben eleinte segítette a fiatalsága, frissessége — Zsákovics László kiváló zenei kísérete — és műsorfüzetének két mottója. Az első Kósa Fe- renctől származik: „Belebukni, beleszakadni is csak olyasvalamibe érdemes, amiért élni tudna az ember!“ A második Adytól „A hit valami olyan portéka, amely minden korszak emberei számára aképpen jut, adódik, mint a kenyér!“ De e hitet apasztani kezdte a gyenge szerkesztés, ami Boráros legnagyobb fogyatékossága. Hogy monodrámát sanzonnal, sanzont versrészlettel vált föl, ez nem lenne baj — ha tudná, mi az, amit csakis ezzel a műsorával akar elmondani, mert semmi mással azt el nem mondhatja. E műsorban hallhatunk szerelemről, hatalomról és önkihallgatásról, értelmetlen halálokról és földrészek felett átlobogó füzekről, gyávaságról és forradalomról — vagyis oly sok mindenről, hogy pontosan és határozottan nem tudnám megállapítani, mi e műsor krédója. Talán a háborúellenesség, talán az egymáshoz tartozás — nagy általánosságban pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos tétele: „ ... hogy az élet, a / reménytelenül szeretett: / egymásra utaltság —, s az egymásrautaltság / legmagasabb fokon szervezett / formája a szeretet.“ A szerkesztés eklektikussága azonban, érdekes módon, nem konyítja le az élmény érték- görbéjét. Az — bár egy-egy váltásnál meg-megtorpan — szüntelenül fölfelé ível. Mert a tanulság és a fájdalom, amit Boráros nem adott készen, megszerkesztve, mégiscsak fölszívódik bennünk, mint a koffein. Ülünk együtt a kávéházi szegleten, látásunkkal már-már pimaszul belemarunk a pipo- gyák vizenyős tekintetébe, asz- szociációkra alkalmas kopo-, nyáikba, és azt kérdezzük tőlük — s önmagunktól —: honnan jön, hova megy, közénk való-e, miért összeférhetetlen, miért nem bíznak benne a tár-, sai, miért kétes hírűek a barátai, miért jövőtlen a szerelme, a barátsága? A végén már Borárossal együtt éljük a verset, vagyis azzal, aki gazdagító szellemi erővel azonosul, szaporító fájdalommal egyesül a költővel, hogy aztán önmagából a. verset kiadja, kivajúdja világba kiáltó fájdalommal, erőnek erejével bíró invokációval“ „Segíts, hogy az emberárulók szutylcát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj!“ SZIGETI LASZLÖ 1980. II. 29.
