Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-23 / 51. szám
A szeretetről szeretnék beszélni, elmondani, mi az ára az emberség nek; a magányról mesélni, s arról, hogy mit jelent nőnek lenni. Tudom, hogy eszmélésem, tapasztalataim, amelyek énem részévé váltak, sem mivel sem többek vagy jobbak a másokénál. Sikerült megvalósítanom egy álmot — helyébe tíz újabb lépett. Láttam valaminek, valami csodálatosnak a visszáját. Mesterségem megköveteli a test, az arc, az érzelmek mindennapos mutogatását. S most mégis félek leleplezni magamat. Félek, nehogy ez a könyv sebezhetővé, védtelenné, tegyen. Mintha nem volnék biztos abban, hogy csakis a valóság az, ami méltó lehet a figyelemre. Élek, örülök, kesergek, szakadatlanul küzdők felnőttségemért. Kiskoromban elbűvölt a hold, a mindig változó, de hűséges hold, amely benézett az ablakomon. Ha éjjel felébredtem, ott láttam, a helyére akasztva, sápadtan és sejtelmesen. Ojhold korában vékony karéja ele álltam az ablakba, s háromszor meghajtottam magam előtte. Ilyenkor egy-egy óhajomnak kellett volna valóra válnia. Ha rosszat álmodtam, azt kértem a holdtól, hogy szeretteim közül egyetlenegy se hagyjon el. Apám mégis megtette. Hatéves voltam, megpróbáltam bátor lenni s nem sírni. New Yorkban voltunk, amikor az At- lantl-őceán túlsó partjáról megérkezett a két sürgöny: Papa meghalt — agydaganata volt; a Papa apja is. Dachauban, a németek foglyaként. Néhány hónap 'múlva béke lett Európában, és mi az első teherszállító hajók egyikén visszatértünk Norvégiába. Az iskola tornatermében minden szombaton színielőadást szerveztem. Magam írtam a darabot, magam állítottam színpadra, és saját magamnak osztottam a legjobb szerepeket. Az első előadásokra olyan gyatrán készültem föl, hogy színésztársaimnak rögtönözniük kellett. A közönség egyre ritkult. Boldogságunk közönség nélkül is nagy volt. Maszkírozás, kosztümök, számtalan, képzeletűnket felgyújtó lehetőség. A színház azóta sem szórakoztatott úgy, mint akkor. Kacagások és könnyek. Színész-szolidaritás azokkal, akik maguk is kifejezésre juttatták, ott, a tornaterem deszkáján, életük titkait. Mozi, „fizetés napokon“. A hosszú sor, amely bekanyarodott az utcasarkon, és LATINOVITS ZOLTÁN Embernek keli maradni A művész Idegérzékeny, szenzibi- lis, „érző-tudó“ ember. Évmilliárdok távolságát magába sűrítő ember. A művészet sűrítés, megérző képesség, embernek emberi reagálása, a megfogható, megfogalmazható, képletbe rögzíthető jelenségekkel szemben: emberi útmutatás valami nagyobb, titkosabb lehetőség felé, a számok, gépek racionális valóságával szemben. Helyesebben: mellette. Ezért a művésznek erősnek, boldognak kell maradnia, a kietlen és kies számok világában. Eletet kell teremtenie, az éltető tüzet kell élesztenie, a remény gyógyító fényét sugároznia az ember felszabadulásának és meggyalázásának heroikus és korcs a teremben az ünnepet még csodásabbá varázsolta, hiszen olyan nehéz volt be jutni. Először voltam szerelmes. Nem hallottam ugyan a harangbongást, amit anyám ígért, de azért csodálatos volt. Jensnek hívták. Keveset beszélgettünk, mindketten félénkek voltunk. A csend kapcsolatunk részévé vált. Az élet másként lüktetett körülöttünk, mint azelőtt. „Jó estékjeink, a ház kapuja előtt, nagyon fontosak voltak. Ilyenkor voltunk a legközelebb ahhoz, hogy a harangzúgást halljuk. Anyám az ablakból, a függöny mögül leste hazaérkezésemet. Más kapukat kellett találnunk magunknak. Jens mindig gumicipőt viselt, és sokkal magasabb volt nálam. Egy napon bejelentette, hogy mindennek vége. Nem pazarolhatja LIV ULLMANN (ÖNÉLETRAJZI RÉSZLETEK) egész Ifjúságát egy szűzre! Egyetemistaként nem tölthette az idejét azzal, hogy egy tizenöt éves lánnyal sétálgat. Azt remélte, megértem, és nem veszem személyes sértésnek. Mindkettőnk arca lángolt. Sohasem hallottam egy huzamban ennyit beszélni. Ott álltam, egy számomra idegen kapuban, ártatlanságommal és megalázta- tottságommal, s néztem, hogyan távozik az életemből egy hányaveti kamasz. Nagyon is megértem, hogy az apai rokonság egyik-másik tagját zavarta a választott mesterségem. Az Ullmann név jó néhány kötelezettséggel járt, legalábbis ezt mondták nekem gyermekkoromban. Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, létünket jelmondatnak kell fémjeleznie, utunk tilalomfák közé szorított, egyenesen a kitűzött célhoz vezet. Olyan út ez, amelyet a legjobb családi hagyományok szem előtt tartásával kell megválasztani. Első filmem, az Egy fiatalkorú megszökött bemutatója előtt egyik dédnagy- bácsim elment az oslói filmszínházak igazgatójához, azt remélte, tenni lehet valamit azért, hogy a film vetítését megakadályozzák. A filmben egy erdei tóban fürdőm, s bárki láthatja, nagyon is világosan, egy igazi Ullmann hátsó fertályát. Családi botrány. Tizenhét éves koromban tagadtam meg az iskolába járást. Anyám iskolaigazgatótól pszichológushoz, onnan a családi tanács színe elé cipelt, teljesen hiába. Egyszerűen képtelen voltam továbbra is egy osztályteremben elviselni magamat és a halálos unalmat. A világot akartam megismerni. Egy hónappal később egy gőzhajó fedélzetén találtam magam, tágra nyílt szemmel bámultam az előttem életre kelő angol kikötőt. Szürke és Idegen világ. Félelem töltött el. Hajnalban léptünk partra. Newcastle ben. Első lakhelyemül egy lánypanzió szolgált. Reggelente Irene Brenttel dolgoztam, aki egyszerre volt színész és tanár. Havonta kétszer fogadást adott. Kis lakását megtöltötték a színház szerelmesei, a legfurább és a lehető legkülönbözőbb korú emberek. Hangosan olvastunk. A jelenlevők között kiosztották a szerepeket. Néhány széken s a földön zsúfolódtunk össze. Italt sohasem szolgáltak fel, de a ronggyá nyűtt versek, vagy színdarabok fölé hajló emberek egyike sem látszott szenvedni emiatt. Még nem voltam tizennyolc éves, amikor londoni színitanulmányok után megérkeztem Oslóba. Azt hittem, minden; megtanultam. Színészi képességeimmel kapcsolatban a kétely legenyhébb szele sem érintett meg. Lelkem legmélyén azért volt bennem bizonytalanság és valamiféle honvágy is trondheimi iskolám iránt, ahol barátnőim az egyetemi felvételre készülődtek, az intézet, a tanulás, a családi tűzhely és a baráti kapcsolatok biztonságot nyújtó légkörében éltek. Én pedig életemben először, kénytelen voltam megállni a saját lábamon. Külön bejáratú egyszobás lakásom volt, s a Színművészeti Iskola előadásaira készültem. A vizsga (Júlia, Ofélia) után: egy folyosón várom, hogy kifüggesszék a sikeresen felvételizettek listáját. Egy magas, kétbalkezes fiú áll mellettem, és hangosan olvassa a névsort. Amint rájövök, hogy a nevem nincs rajta, érzem, hogy valami lassan-lassan elhal bennem. A megrázkódtatás hatása alatt átmeneteltem az éjszakát. Ügy éreztem, hogy az én életemben minden így fog történni továbbra is — akárcsak a tánciskolái bálokon, ahol a siker némelyeket a többiek fölé emeli, míg a többiek a vesztesek, a rózsaszínruhások, a mosdóban sírnak. Vallomások „A filmművészet a világot tükrözi. Ebben a tükrözésben a legnagyobb pontosságra, legnagyobb mélységre kell törekedni. Ez vitathatatlan. Nem szabad azonban elfeledkeznünk még egy körülményről. A művész nemcsak ábrázolja a világot, hanem részt vesz annak alakításában. Ez a lényeg.“ Grigorij Kozincev Abban a bonyolult korban, amelyben élünk, amikor soha nem tapasztalt feszültségek lappanga- nak a világban, úgy érzem, az embertelenség elleni tiltakozás olyan ügy, amiről mindig szükségszerű és kell beszélni, s nem lehet eleget beszélni...“ Fábri Zoltán „Mi más a filmalkotás, mint részt vállalni az életben, hozzátenni valami jót (legalábbis szándékaink szerint), amelynek értéke felől mások mondanak ítéletet. Mivel a film nyilvános látványosság, természetes, hogy általa magánügyeink is közügyekké válnak.. Michelangelo Antonioni „Eszményképem az olyan alkotás, mely elsősorban az emberi intellektussal számol. Számomra a tartalom korszerűsége lényeges. Vagyis az, hogy a rendező az ember jellemének gazdagodását segítse elő s a néző érzés- és gondolatvilágára serkentően hasson. A modern művészetnek az élet előtt kell járnia s meditációra kényszerítenie mindenkit, aki csak bűvkörébe kerül.“ Mihail Romm „A művész ne csak a nézők szórakoztatását és könnyű boldogítá- sát keresse, hanem elsősorban annak a felelősségnek vállalását, hogy szembe tud nézni az igazsággal, hogy az igazságot nemcsak kifejezni, hanem ha kell, felfedezni, előbányászni is ^képes. Hogy mindezt végül hasonlíthatat- lan egyéniséggel, a legszemélyesebb hangon adja elő, az is erejét és a meggyőződés mélységét jelzi.“ Andrzej Wajda „Mi a művészet haszna — társadalmi haszna? Segít az embernek önmagát megismerni. Segít megismerni azokat a félelme tes ösztönöket, amelyek cselekedeteinket indítják, determinálják néha ... Es amelyeket csak akkor tudunk önmagunkban megváltoztatni, ha felismerjük őket s a felismerésen keresztül munkává tudjuk finomítani... De a művészet ahhoz is segít, hogy egymást megismerjük: a másik ember gondolatát, érzésvilágát, jellemét fel tudjuk fogni... Mert csak akkor fognak minket is megérteni, ha másokat mi is meg tudunk érteni...“ Ranódy László korszakában. Fel kell mutatnia a szolidaritás, a barátság és a boldogság megvalósítható erejét és eredmé nyét. Ez pedig sugárzás és hit kérdése, ami csak az emberi húrrendszer mindhárom pólusán játszva fejezhető ki. Tehát én, mint színész-alkalmazott, vagy alkalmazott színész, a magam természetes teljességét akarom élni a filmekben is. Azt az életet, mely a munkában, szerelemben, eszméletben, nyárban, őszben a természet állandó dialektikus lüktetését, a születés-elhalás örök-hullámmozgását követi. Alkalmasak csak akkor lehetünk egy intellektus dialektikus ellentmondásainak igazolására mi színészek, ha az ember természetszülte össz-szen- vedélyével: az ezer felé figyelő, az ezer ösztönű gyerek frisseségét, cso- dálkozó-töprengő, boldogságot akaró, életet őrző gyerek játékát konzerváljuk szakmánkban. Mert ugyanezt az életet éli váltakozó viszonylatok ban — hivatásának, munkájának, „boldogulási együtthatójának“, beilleszkedési faktorának“ megfelelően az állampolgár: a mi életünk embere. Szenvedély, szenvedély, szenvedély. Zene, zene, zene. Nem tudok elvontan létezni. Nem lehetek nonfiguratív sakkfigura. Tudom a boldogságot és tudom annak csekély részét: a boldogtalan törtsé- get magamban. Ez a dolgom. A művésznek nevezett érzékeny-antennájú ember gyógyító bizonyosságot kell adjon a közönségnek. Hiszen az életet minden ellenakció ellenére éljük és reméljük, látván a vizek vízszin tes bizonyosságát, a hegyek és fák hites függőlegesét. Éljük, belehalunk, mégis reméljük és érezzük a létet és a reményt, tudjuk az összefüggések boldog tudományos bizonyosságát: vagyunk és közösségben élünk. Tudomásul kell venni létünk csodálatos, beláthatatlan összefüggéseit és élni nem közömbös életünket azon a földdarabon, „ahol nevem hibátlanul írják fölében, ha eltemet, ki eltemet“. Es ez az út nem vezethet tört-sze műek és torzult-agyúak zsákutcájába. Csak az emberi Fény felé.
